bélyegkép|250px|Kottarészlet a Mátyás-graduáléból
Az alábbi szócikk a magyar klasszikus zene történetével foglalkozik. A klasszikus zene történetét általában a zenetörténet szócikk tárgyalja.
A magyar zene gyökerei a távoli múltba nyúlnak vissza, a zenetudomány analógiák alapján diatonikus siratókban és pentaton dallamokban talált rá a zene ősi forrásaira. A műzene fejlődése a honfoglalás után, a kereszténység felvételével indult el, olyannyira, hogy a gregorián éneken belül a magyar dallamok külön ízzel gazdagították az első összeurópai zenei stílust. Az első neumaírással leírt kottaemlékeink a 11. századból valók, míg a hangmagasság jelzésére alkalmas kották a Pray-kódexben találhatók (12. század vége). A nyugati világi stílust Magyarországra érkező trubadúrok és minnesängerek ismertették meg a királyi udvarokkal. Élénk zenei élet folyt Mátyás udvarában, ahol európai hírű kórus is működött.
A török hódítás idején erősen visszaesett a magyar zene fejlődése, csak a tőlük szabad területeken volt némi mozgás, innen indult a világhír felé Bakfark Bálint lantművész. A török kiűzése után a magyar kultúra viszonylag gyorsan helyreállt. A muzsikálás helyszínei a főúri rezidenciák, az egyház intézményei és a városi zenei élet lettek. Az első Európa-szintű zeneszerzőnk Esterházy Pál volt, akinek Harmonia Caelestis című kantátagyűjteménye összemérhető kora nyugati zenéjével. Ő volt Kismarton alapítója, ahol – és majdan utódai révén Eszterházán – pezsgő hangversenyélet alakult ki, és Joseph Haydn köré szerveződött a zenei élet. A korszakban elsősorban külhoni zenészek tevékenykedtek az országban, de Fusz János személyében már kiemelkedő hazai zeneszerző-karmester működött Pozsonyban. Az első magyar zeneszerzőnő Koháry Mária Antónia volt.
A romantika elején alakult ki a verbunkos, a magyar tánczene jellegzetes stílusa. Ez volt az a műfaj, amiből egy igazi magyar műzenei stílus kinőhetett volna, ez azonban saját belső korlátai miatt sem valósulhatott meg. Ebben az időszakban indult el a zenés színház, amiből kifejlődött a magyar opera, Erkel Ferenc érdeméből. Leghíresebb operái a Hunyadi László és a Bánk bán; hatalmas sikerrel mutatták be őket. Az első olyan magyar zeneszerző, aki túlnőtt az ország zenekultúrájának keretein, Liszt Ferenc volt. A magyar (cigányzenészek által megőrzött) dallamokat át tudta szűrni saját egyéniségén, és egyetemes érvényű darabokat tudott komponálni a felhasználásukkal. Elévülhetetlen érdemei vannak a zenei élet felpezsdítésében, a Zeneakadémia megszervezésében.
A századfordulóhoz közeledve Gustav Mahler, majd Nikisch Artúr irányításával a budapesti Operaház virágkorát élte, egyúttal világhírű zenészeink járták Európát (Richter János, Auer Lipót, Hubay Jenő), a zeneszerzés területén Goldmark Károly Bécsben aratta sikereit. A 20. század kimagasló zenei egyéniségei Kodály Zoltán és Bartók Béla. Kodálynak rendkívül fontos zeneszerzői tevékenysége (Psalmus Hungaricus, Háry János, Marosszéki táncok, Székely fonó, Galántai táncok, Magyar mise) mellett, a zeneoktatás intézményessé tételében, a zenei szemléletmód megváltoztatásában vannak felbecsülhetetlen érdemei. Bartók Béla a népzenéből kiindulva az egyetemes zenetörténet egyik legnagyobb alakja lett (A kékszakállú herceg vára, A fából faragott királyfi, Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára, Divertimento, Concerto stb.).
A második világháború előtt és után, valamint 1956-ban, magyar zenészek sora hagyta el az országot, és közülük sokan külföldön szereztek világhírt, ám ezzel jelentősen meggyengült a hazai zenei élet, szinte megoldhatatlan helyzetbe kerültek az itthon maradottak, amiből csak Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Schiff András és mások berobbanása után lábalt ki az előadóművészet. A zeneszerzés terén Kodály tekintélye sokáig befolyásolta a komponisták tevékenységét, ami kétségtelenül bizonyos bezártságot eredményezett. Csak az 1960–1970-es években indult új zeneszerző generáció tudott kitörni ebből a körből, aminek eredményeként az évszázad végére magyar komponisták sora aratott sikert a világban: Kurtág György, Ligeti György, Eötvös Péter stb. Az előadóművészet és a dirigálás terén is kiemelkedő művészeink vannak: Fischer Ádám, Fischer Iván, Kelemen Barnabás, Perényi Miklós, Polgár László, Rost Andrea, majd a 21. század elején lépett elő a nemzetközi zenei életben is megbecsült Baráth Emőke, Balázs János, Baráti Kristóf, Fülei Balázs, Madaras Gergely, Várdai István és Várjon Dénes.
2021-től május 30-adikát, Kocsis Zoltán születésnapját a Zeneakadémia és a Nemzeti Filharmonikus Zenekar kezdeményezésére a magyar klasszikus zene napjának nyilvánították.A magyar klasszikus zene napja – 70 éve született Kocsis Zoltán
Történeti áttekintés A magyar zene kezdetei bélyegkép|A Pray-kódex egy lapja A régi magyarság zenéjéről nincsenek pontos ismereteink, de a 7. századból ismert egy görög feljegyzés, miszerint a magyarok a földet tisztelték énekeikkel, máshol pedig azt olvasni, hogy énekelve vették be Kijev várát. A honfoglalás korának muzsikájáról sem tudunk többet, a kalandozások korából viszont van egy feljegyzés (Ekkehard krónikája), ami szerint a magyarok a Sankt Gallen-i kolostorban, mulatozásuk közepette „elkezdtek szörnyűséges hangon isteneikhez ordítozni”, azaz nyilván énekeltek, aztán megemlékezik az írás a magyarok kürtjeleiről is. Más feljegyzés szerint az 1046-os pogánylázadás idején Vata fia, János is szívesen hallgatott énekeseket. Az összehasonlító zenetörténet, a huszadik század elején megindult népzenegyűjtés eredményeinek felhasználásával, levonhat bizonyos következtetéseket a régi népzenéről. A régi típusú magyar népzenében felfedezhetünk olyan ősi stílusú diatonikus siratókat, amelyek ugor eredetre vezethetők vissza, de megtalálhatók, és talán jellemzőbbek a türk nyelvű népekkel való együttélésre utaló, elsősorban pentaton dallamok is. Levédia idejéből a bizánci, majd – főleg a honfoglalás utáni időkben – szláv zenei hatások is kimutathatók. A szláv földművelőktől eredeztethető a szokásrendhez, a rítusokhoz kapcsolódó, és az ezekhez társuló zenei minták átvétele. A Szent Gellért-legenda szerint a püspök élvezettel hallgatta egy lányka éneklését, „a magyarok szimfóniáját”.
A kereszténység felvételével Magyarország részesévé vált a nyugat zenei örökségének, s itt elsősorban a templomi zenére kell gondolni, az éneklés fontos része a liturgiának. Azonban míg ott organikus fejlődés alapján, a mély, népi kultúrából keletkezett ez a műzene, a magyarok ezt készen kapták – a maga előnyeivel és hátrányaival. Lényeges megemlékezni az első egységes zenei stílusról, a gregorián énekekről, ami Magyarországon sajátos ízzel gazdagodott, sőt hazai alkotások is születtek, például a magyar szentek tiszteletére készült offíciumok. A városi, falusi templomokban lényegében ugyanazokat a dallamokat énekelték, mint akár az esztergomi katedrálisban. Első hangjegyes emlékeinket három, 11. század végi szerkönyvben találhatjuk meg, melyekben rövidebb kottabejegyzések szerepelnek. Ezeket a „kottákat” természetesen nem a mai kottaíráshoz hasonlónak kell elképzelni, a korabeli neumaírás nem jelöl pontos hangmagasságot, csak hozzávetőleges jelzést ad az egyébként ismert dallam emlékezetbe idézésére. Az első fennmaradt, neumaírással kottázott teljes énekkönyv a 12. század elején született Codex Albensis. A Pray-kódexben is vannak kották, ezeket azonban már vonalrendszerre írták (Arezzói Guido nyomán), így alkalmasak voltak a hangmagasság jelzésére.
A templomi mellett a világi és a népzenei élet is virágzott, bár erre írásos dokumentumok csak közvetetten utalnak. Anonymus megemlékezik az epikus énekeket recitáló énekmondókról (nem volt róluk jó véleménnyel, fecsegőknek nevezte őket), akik a nép körében és a királyi udvarban is tevékenykedtek, de zenéltek még síposok, dobosok is. A nyugati stílust a királyi udvarokba érkező trubadúrok, minnesängerek ismertették meg a magyarokkal. A források szerint először két provence-i trubadúr jött Magyarországra: Gaucelm Faidit és Peire Vidal. A lassan változó népzenében még sokáig megmaradtak az archaikus vonások, a 15. század végéről ismert tizenöt magyar nyelvű, középkori népi ének a Nádor-kódexben, vagy Telegdi Miklós esztergomi érsek prédikációs könyvében. Ez volt az az időszak, amikorra a hagyományok népszokássá álltak össze, ami számos régi dallamot őrzött meg (például a regölés formáját, a betlehemes játék alapjait, a balladák, a virágénekek ekkor alakultak ki stb.). Sajnálatos tény, hogy a korabeli világi műzenéből semmi nem maradt fenn a forrásokban. Az egyszólamúság nyilván továbbra is dominált, de egyre erőteljesebben jelen volt a nyugati típusú polifón műzene is.
Mátyás király idejéből feljegyzések szólnak arról, hogy a király nyugati uralkodókkal levelezett zenészek idehozataláról, és a királyi kápolna számára Galliából és Germániából szerződtetett énekeseket. Udvarában külföldi énekesek és hazai, szoprán hangú fiúk énekelték az akkor korszerű késő gótikus és korai reneszánsz stílusú dalokat. Beatrixnak külön énekkara volt, maga jól és szívesen játszott hárfán, és érkezésekor zenészeket is hozott magával. Elismerő beszámolók szólnak a gregorián és többszólamú egyházi zenéről, a szertartásokon felhangzó hangszeres muzsikáról. A kórus Európa-szerte híres volt, jobbnak tartották a pápa kórusánál is. Még az utcákon is rendszerese hallhatók voltak külföldi és hazai zenészek. A pezsgőnek mondható zenei életről hangjegyes forrás azonban alig maradt, de az annál fontosabb: a Mátyás-graduále, a szépen írt és díszített gregorián karkönyv.
Mátyás halála után a zenében (is) fokozatos elszegényedés megy végbe. A mohácsi vész előtti időszakból, mondhatni, az utolsó pillanatban, Pominóczky Fülöp szerzetes lejegyzett egy népi dallamot (Pominóczky-nóta: „Bátyja, bátyja, melyik az út Becskerekére, Uram, uram, ez az út Becskerekére”). Ezzel kezdődött el a zenekutatók számára az írott emlékek kora.
A török hódítás hatása bélyegkép|balra|Tinódi Lantos Sebestyén dombóvári szobra (Raffay Dávid alkotása) Ebben az időszakban alakult ki a históriás ének. Papok, diákok, iskolamesterek, katonák járták az országot, és lanttal kísérve magukat, történeteket meséltek. A legjelentősebb énekmondó Tinódi Lantos Sebestyén volt, aki vándorlásai során mindig ott volt, ahol történt valami, értesüléseit mindig első forrásból szerezte. „Ami keveset írtam, igazat írtam” – fogalmazta meg Cronica című, 1554-ben kiadott, 23 históriás éneket tartalmazó kötete előszavában. Mindemellett Tinódi képzett zenész volt, aki ismerte az európai zenét, és ezt képes volt ötvözni a hazai hagyományokkal, így alakítva ki a magyarság első reprezentatív műzenéjét, a históriás éneket.
A török hódoltság kora nagy visszaesést okozott a magyar zenei életben is, mivel az éppen fejlődésnek indult, többszólamú zenei stílus a peremvidékekre és az erdélyi fejedelmi udvarba szorult vissza, és ismét az egyszólamúság kezdett uralkodóvá válni. A helyzeten az egyházszakadás csak tovább rontott. Persze működtek ezeken a területeken is neves karmesterek, zeneszerzők (például Kájoni János), de tevékenységük nem tudott területileg kiteljesedni. Pedig a zenei élet nem lehetett fejletlen, ha Bakfark Bálint, aki zenei képzettségét még itthon szerezte, ténylegesen világhírű lantművésszé vált külföldön.