A szvasztika (卍 és 卐, a köznyelvben gyakori megnevezéssel horogkereszt) egy egyenlő szárú kereszt, amelynek a szárai derékszögben megtörtek. Egyike a legősibb jelképeknek, számtalan kultúrkörben használták. Jelentése Indiában, az Indus menti Mohendzso Daro kultúrában (i. e. 2500-1500) jó szerencse, míg Kínában halhatatlanság volt. A magyar népművészetben is előfordul, tekerőlevél néven. Legtöbbször úgy helyezték el, hogy a vonalak vízszintesen és függőlegesen legyenek, bár néha 45 fokkal elforgatva is használják; a hindu változatban gyakran egy-egy pöttyöt is tesznek a szárak közé. A nyugati világban hozzá társított politikai és antiszemita töltését a jelkép a 20. század elején kapta. Egy bizonyos Lanz von Liebenfels Ostara nevű újságjában tűnt fel, Hitler ebből kölcsönözte, s a jól ismert, sarkára állított formájában ő tette meg a német nemzetiszocializmus jelképévé. bélyegkép|200px|A hindu szvasztika szárai közé gyakran pöttyöket rajzoltak bélyegkép|200px|Kelta harcos. Szvasztika egy ókori bronz domborművön (Hallstatti kultúra)
Áttekintés balra|bélyegkép A szvasztika a hinduizmus legszentebb nem szótagot ábrázoló jelképe. (Legszentebb jelképük az Om szótag írásjele.) A dzsainizmusban és a buddhizmusban is fontos szerepet tölt be. Nyugaton leginkább – speciális ábrázolásával, vörös keretben és fehér korongon, sarkára állítva – a náci mozgalom jelképeként ismeretes.
A motívumot legelőször valószínűleg Eurázsia korai lakói használták. Az indiánok között is elterjedt volt, valószínűleg már a két kultúra szétválása előtt is. Manapság az indiai vallási és polgári ceremóniákban rendszeresen használják. A legtöbb indiai templomot, esküvőt, fesztivált és ünnepséget szvasztikákkal díszítik. A 20. század elejére az egész világon elterjedt, a jó szerencse jelképeként használták. Rudyard Kipling felhasználta a könyvei borítóján, Robert Baden-Powell pedig a cserkészmozgalomban.
bélyegkép|400px|Ázsiában a szvasztika ma is elterjedt. Ezen a tajpeji metrótérképen szvasztikával jelölik a buddhista templomokat Európában Heinrich Schliemann archeológiai munkássága révén vált ismertté, aki az általa feltételezett Trója romjai között fedezte fel a jelet, és az ősi indoeurópai (árja) bevándorlókkal hozta kapcsolatba. A korai német népi nacionalista mozgalmak számára az árja eredet szimbólumává vált; Alfred Rosenberg és más teoretikusok hatására a nordikus felsőbbrendű faj koncepciójával hozták kapcsolatba. A Nemzetiszocialista Német Munkáspárt óta a horogkereszt (és ezzel együtt a szvasztika) nyugaton összeforrt a rasszizmussal, a nácikkal, a második világháborúval és a holokauszttal. A világháború vége óta széles körben tabunak számít; elsősorban a neonáci mozgalmak használják, amelyeknek központi szimbólumuk, illetve egyes, velük szemben álló szélsőséges mozgalmak az általuk nácinak vélt személyek, csoportok vagy viselkedésmódok megbélyegzésére. Számos országban, köztük Magyarországon is, tiltott önkényuralmi jelkép.
Ázsiában a népszerűsége ma is töretlen.
Etimológia, alternatív nevek A szvasztika szanszkrit szó, jelentése szerencsés vagy kedvező dolog vagy jel. A szó a su- (a görög ευ- rokona, jelentése „jó”, „jól”), és az aszti (a „létezni” ige egyik alakja) szócskákból tevődik össze. A szvaszti tehát azt jelenti, „jólét”, vagy "jól van". A -ka végződés kicsinyítő képző, a szvasztika kifejezés tehát szó szerint úgy fordítható, hogy „a jóléthez köthető kicsi dolog”.
A -tika azt is jelenti, hogy „jel”. Ezért Indiában nem ritka a shubhtika („jó jel”) kifejezés használata sem.
A szó először a ószanszkrit nyelven írt Rámájana és Mahábhárata eposzokban fordul elő.
Az alakzat más megnevezései: Fekete Pók Nyugat- és Közép-Európa számos népénél horogkereszt (angol hooked cross, holland hakenkruis, izlandi Hakakross, német Hakenkreuz, finn hakaristi, norvég Hakekors, olasz croce uncinata/gammata , román Cruce încârligată, svéd Hakkors, dán Hagekors) tetragammadion, gammadion vagy gammakereszt, minthogy mindegyik kar a görög Γ (gamma) betűt formálja. (vö. az ófrancia croiz gammée, francia croix gammée, spanyol cruz gamada , latin crux gammata szavakkal) napkerék (németül Sonnenrad), bár ezt többnyire inkább a napkeresztre használták tetraskelion, „négylábú” görögül (vö. triskelion) Thor kalapácsa, Thorral, a mennydörgés északi istenével való feltételezett kapcsolata alapján; de ez valószínűleg téves megnevezés, ami a szvasztikának és Thor T alakú kalapácsszimbólumának az összekeveréséből ered. Þórshammar – az izlandi grimoire-okban szerepel ezen a néven villámkereszt (lett perkonkrusts)
Eredete A szvasztika már az őskorban része volt a művészetnek. Kontextustól függően szimbolizálhatta a szerencsét, a napot, Brahmát, a szamszárát. Az ókorban széles körben használták – többek között – a hettiták, a kelták, etruszkok és a görögök. Megjelenik számos ázsiai, európai, afrikai és indián kultúrában – néha díszítőmotívumként, néha vallási szimbólumként.
A szvasztika elterjedtségét három különböző módon próbálják magyarázni: független kialakulás, kulturális diffúzió, vagy külső esemény. Az első szerint a szvasztikát egyszerű, szimmetrikus alakja miatt számos különböző kultúra felfedezte egymástól függetlenül (Carl Gustav Jung terminológiájával élve a kollektív tudattalan része).
bélyegkép|balra|250px|A Han-dinasztia korabeli „selyem üstököstérkép” részlete A külső esemény lehetőségét Carl Sagan vetette fel Üstökös című könyvében. Sagan bemutat egy ősi kínai kéziratot, amely az üstököscsóvák változatait tárgyalja. A legtöbb ábra szokásos formájú üstökösöket mutat be, az utolsón azonban egy olyan látható, amelyen az üstökösmagból négy hajlított csóva indul ki négy különböző irányba; a négy csóva éppen egy szvasztikát formál. Sagan feltételezése szerint az ókorban egy üstökös annyira megközelítete a Földet, hogy az általa kilövellt (és az üstökös forgása miatt elhajló) gázsugarak láthatóvá váltak; a látványnak a hatására jelent meg a szvasztika a legkülönfélébb kultúrákban.
A közös eredetet feltételező elméletek szerint a protoindoeurópai népeknél alakult ki. A szvasztikát nem használták a sumer és a mezopotámiai kultúrákban (mindkettő i. e. 3500 előtt alakult ki), sem az egyiptomi Óbirodalomban (ami i. e. 2630-ban kezdődött). Hívei szerint a közös eredet elmélete ezt megmagyarázza: ezeknek a kultúráknak már kiforrott szimbolizmusuk volt, feltételezett elterjedése idején. A magyarázatnak azonban, mint az ex silentio érveknek általában, nem sok bizonyító ereje van.
Keleten a hinduizmusnak, a dzsainizmusnak és különösen a buddhizmusnak volt nagy szerepe a szvasztika elterjesztésében. Az i. e. 6. században keletkezett buddhizmus az első évezred végére elterjedt Délkelet-Ázsiában, Kínában, Koreában és Japánban. A tibeti Bön vallás és az olyan szinkretista vallások, mint a vietnámi Cao Dai vagy a kínai Falun Gong, valószínűleg belőle vették át a szvasztikát. A délnyugat-afrikai Akan civilizációba pedig, ahol napszimbólumként használták, az afrikai rabszolga-kereskedelem révén juthatott el a 15. század környékén.
A szvasztika jelenléte az észak- és dél-amerikai kultúrákban komoly kihívás a kulturális diffúzió elmélete számára. Egyesek felvetették, hogy a szvasztika talán egy ősi eurázsiai tengerjáró civilizáció révén jutott Észak-Amerikába, de a szimbólum független kialakulása hihetőbb magyarázat.
Az eredetétől függetlenül az emberi történelem korai szakaszában a szvasztika rendszerint pozitív konnotációkat hordozott (kivétel volt ez alól Afrika és Dél-Amerika nagy része).
A szvasztika megjelenése nyugaton
Az indoeurópai nyelvcsalád 1790-es évekbeli felfedezése után az archeológusok nagy erővel kezdték keresni az európai őstörténet és az árja (indoiráni) népek közötti kapcsolatot. Amikor Heinrich Schliemann szvasztikával díszített tárgyakat talált Trója romjai között, kikérve kora két vezető szanszkritológusa, Emile Burnouf és Max Müller véleményét, arra a következtetésre jutott, hogy a szvasztika kifejezetten indoeurópai jelkép. A motívum későbbi felfedezése a hettita és iráni maradványok között megerősíteni látszott ezt az elméletet. Az elgondolást sok más író átvette, és a szvasztika fokozatosan népszerűvé vált, az 1880-as és 1920-as évek között számos ábrázolásban megjelent.
Magyarországi régészeti lelőhelyeken is találtak szvasztikával díszített tárgyakat, legfőképpen edényeket. Pilinyen, Lengyelen, Szegeden, Bonyhádon és Szentesen, népvándorláskori lelet darabokon, jazygon és germánon is. Csallány Gábor, a szentesi múzeum igazgatója nyilatkozta 1939-ben: "Múzeumunkban van egy urna, melyet a legrégibb Napimádók valószínűen istentiszteleteik során használtak. Itt, Szentes vidékén találtuk ezt az urnát. Rajta van azon a kampós-kereszt. Ez a Nap jelképe. Csillagképeken kívül van ezen az urnán még egy kettős kör is. Ez a Hold jelképe. A Hold és a Nap jelképe körüli nemzetközi vita döntő bizonyítéka ez. A Holdnak is, meg a Napnak is meg volt így a maga külön jele már jó régen."
Vallási jelentése akkor szorult háttérbe, amikor a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt jelképéül választotta. A nácik azt állították, hogy az árják a németek ősei voltak, és hogy ez alapján a német világuralmi törekvések jogosak, vagy akár előre elrendeltetettek. A szvasztikát ennek a mitikus árja-német kapcsolatnak a kihangsúlyozására használták. A második világháború óta nyugaton a szvasztikát elsősorban náci szimbólumnak tekintik, és kerülik a használatát. A nácizmus előtti jelentéséről számos tévhit is kering.
Gertrud Bäumer (1873-1954) Der neue Weg der deutschen Frau című, 1946-ban megjelent művében idéz egy 1604-es forrást, ahol az Antikrisztus szimbóluma a Szent Jel (a kereszt), amelyhez négy bitófa-gerenda csatlakozik, mint a horogkereszt első európai előfordulása.
Geometriája és szimbolizmusa bélyegkép|100px|Egy 5x5-ös ráccsal rajzolt szvasztika Geometriai szemszögből a szvasztika rendszerint egy szabálytalan ikozagon (húszoldalú poligon). A karok változó szélességűek, és többnyire (de nem mindig) egyenes vonalakból állnak. A pontos arányoknak csak a modern használatban tulajdonítanak jelentőséget: a nácik által használt forma például egy 5×5-ös rácson alapul.
A szvasztika királis, a tengelyes tükrözésre nézve semmilyen irányba nem szimmetrikus, a 90°-os forgatásra nézve viszont mindkét változata az. (A szimmetriacsoportja tehát a ciklikus csoport.)
A szvasztika a leggyakrabban használt kereszt-változat a sima egyenlő szárú kereszt (a görögkereszt) után.
Mint a kereszteknél általában, a négy kar a négy égtájat jelképezi. Leggyakrabban a Nappal hozzák kapcsolatba. Egy másik feltételezés szerint az éjszakai égboltnak a Sarkcsillag körüli forgását ábrázolja.
Forgásiránya bélyegkép|balra|100px|A jobbra néző szvasztika felső karja jobbra mutat bélyegkép|balra|80px|A jobbra néző szvasztikát az óramutató járása szerint… bélyegkép|balra|80px|… vagy azzal ellentétesen forgónak is fel lehet fogni A két lehetséges változatot (egymás tükörképeit) többféle módon is nevezik: balra vagy jobbra néző; balkezes vagy jobbkezes; az óramutató járásával azonos vagy ellentétes irányú.
Az első változat könnyen értelmezhető: a talpára állított szvasztikára nézve a felső kar a néző balja vagy jobbja felé mutat; eszerint a szvasztika is balra (卍) vagy jobbra (卐) néző. A másik két elnevezés nem egyértelmű, mert az irányt a karok hajlásának az irányára és az egész alakzat képzeletbeli forgásának az irányára is lehet érteni, emellett az alakzat forgásának iránya önmagában is kétértelmű. Ezeket az elnevezéseket az irodalomban is következetlenül használják, nem ritkán ugyanaz az író is összekeveri, ami tovább növeli a zavart, és elhomályosíthatja a fontos kérdést: "Vajon volt-e a forgásiránynak szimbolikus jelentősége?"
A balra forgó szvasztika elnevezése latin eredetű szóval szinisztrogirát, a jobbra forgóé pedig dextrogirát.
Szerepe a művészetben és az építészetben bélyegkép|Szvasztika egy krétai cserépedényen