A társadalombiztosítás (röviden: tb) a biztosítottak közös kockázatvállalásán és járulékfizetésén alapuló, állam által szabályozott szociális ellátórendszer. Célja, hogy meghatározott kockázatok bekövetkezése esetén – például betegség, munkaképtelenség, baleset, az eltartó elvesztése vagy időskor – a biztosítottak törvényben meghatározott ellátásokra szerezzenek jogosultságot.
A társadalombiztosítás a társadalom tagjainak közös kockázatvállalása alapján működő rendszer, melynek fenntartásához minden foglalkoztatónak és jogosultnak bizonyos befizetésekkel, járulékokkal – nyugdíj-, illetve egészségbiztosítási járulékkal, valamint a foglalkoztatót és a biztosítottat terhelő járulékok csoportjával – kell hozzájárulnia.
Története A bismarcki társadalombiztosítási rendszer thumb|right|220px|Otto Eduard Leopold von Bismarck
Az első, állam által megszervezett, szociális ellátórendszer az egységes Porosz Királyság 1871-es megszervezése után született. A koncepció kidolgozása Bismarck kancellár nevéhez fűződik. Kialakulásának oka az erőteljesen iparosodó társadalom rohamosan növekvő létszámú városi proletariátus szegénysége, az 1874-es gazdasági válságnak köszönhetően Németország a szocialista eszmék fejlődésének fontos helyszínévé válása, valamint a szociáldemokraták nagy számú bejutása a parlamentbe. Bismarck felfogása szerint az állam és a társadalom számára a legnagyobb veszélyt a szociáldemokrácia jelentette. A szociáldemokrácia veszélyét konkrét szociális reformokon keresztül próbálta elhárítani, azokat a rétegeket célozta meg, akik leginkább ki voltak téve a szocialista szabad szakszervezeteknek és ezzel együtt a marxi alapokon álló szociáldemokratáknak, illetve akiknek és családjaiknak a megélhetési biztonsága az iparosodás következtében rendkívüli mértékben függött keresőképességüktől.
A társadalombiztosítási rendszer főbb alkotóelemei törvényekben jelentek meg: 1883. betegségi biztosítási törvény 1884. az üzemi baleseti biztosításról szóló törvény 1889. öregségi és rokkantsági biztosítási törvény A fenti három törvényt 1911-ben egyesítették és hatályukat a munkásokon kívül kiterjesztették az alkalmazottakra is (csak azokra, akiknek jövedelme nem haladta meg a megadott szintet). 1927. munkanélküliség elleni biztosítás.
Az ellátásra jogosultságnak feltétele volt, hogy a dolgozó valamelyik biztosítási ághoz tartozó ok miatt: betegség, baleset, öregség, munkanélküliség miatt nem tud munkát végezni. A törvényekkel olyan intézményi struktúra jött létre, amely hatékony védelmet biztosított a munkavállalók növekvő rétegeinek. A bismarcki modellt az 1800-as évek végétől számos ország vette át és fejlesztette tovább.
A szovjet szociális ellátórendszer A Szovjetunióban az állam által irányított rendszer 1917 után alakult ki. Az 1917-es októberi orosz forradalom jelentős áttörést hozott a szociális jogalkotásban: megjelent a termelés közben üzemi balesetet szenvedtek járadékáról szóló dekrétum; az orvosi segítség szervezeti kereteiről szóló dekrétum; a munkanélküliek teljes állami támogatásáról szóló dekrétum; rendelkezéseket adtak ki a betegbiztosításról.
Ezek a dekrétumok fektették le 20. század évtizedeiben használatban lévő ellátórendszer alapjait, amelyek a hidegháború időszakában meghatározták az egész keleti blokk szociálpolitikai mozgásterét, továbbá a hatásai ma is érezhetők az egykori Szovjetunió utódállamaiban.
Az egészségügyi és szociális ellátórendszeren keresztül az emberek széles körének biztosított hozzáférést az alapszintű oktatáshoz és egészségügyhöz. A rendszer főbb jellemvonásai a következők voltak: része volt egy tervszerű fejlesztést célzó társadalompolitikának, ingyen biztosította a betegellátást, a pénzügyi alapok a vállalatoktól és az államtól eredtek, a dolgozók nem fizettek semmilyen hozzájárulást.
Az amerikai Social Security Act Az 1929-1933-as gazdasági világválság szegénységi krízist okozott Amerikai Egyesült Államokban. A krízis enyhítésére Franklin D. Roosevelt elnök meghirdette a New Deal elnevezésű programját, mely számos gazdaságpolitikai intézkedés mellett a társadalombiztosítás reformjáról is szólt. A szociális rendszer alapjait lerakó törvényt 1935-ben alkották meg, melynek a legfontosabb elemei a következők voltak: munkanélküli ellátások tagállami megszervezése, erre szolgáló tagállami pénzügyi alapok létrehozása, adókedvezményekkel történő támogatása. öregek és özvegyek/árvák fogyatékosok számára kötelező biztosítás szövetségi szinten. két szövetségi segélyrendszer: ellátatlan öregeknek és gyerekes családoknak.
Ezt követően Lyndon B. Johnson 1964-ben hirdette meg a Great Society programot, amit a New Deal-lel együtt az 1980-as évek elején Ronald Reagan épített le. Barack Obama 2014-től hatályba lépett Betegvédelmi és megfizethető egészségügyi törvénye (a közbeszédben: "Obamacare") pedig az egészségbiztosítások kiterjesztését és azok költségeinek csökkentését igyekezett elérni.
Az angol Beveridge-terv thumb|right|Beveridge 1910-ben A Beveridge-tervet 1942-ben dolgozták ki, lord William Beveridge vezetésével. A terv javaslatai szerint bővíteni kell a kedvezményezettek körét: a cél az, hogy védelmet kapjon az egész munkaképes népesség. Az igénybe vevőket csoportokra osztották. Az egyes csoportok (munkavállalók, egyéb keresők, háztartásbeliek, gyerekek és öregek) az ellátási fajták különböző összetételű kombinációjára szerezhettek jogosultságot. A munkanélküli ellátások helyett átképzési programokat indítottak, ahol köteles volt a munkanélkülinek megjelenni.
A Beveridge-terv főbb irányelvei a következők: Anglia szociális ügyeinek irányítására egy minisztérium felállítása, amelynek hatáskörébe utalnák a szociális biztosítást is. A társadalombiztosítás kiterjesztése jövedelemkorlátozás nélkül minden állampolgárra, vagyis a szociális biztonságnak le kell válnia az úgynevezett munkáskérdésről és mint általános állampolgári jogot kell újraformulázni. A járulékfizetés egységesítése, a befizetésekre olyan okmány rendszeresítése, amelyre a biztosított egyetlen heti járulék ellenében is megkapja az összes szolgáltatást. Az ügykezelés egységesítése úgy, hogy a hivatalok minden biztosított részére elérhetők legyenek, vidéken a minisztérium helyi szervei intézzék a biztosítottak ügyeit. Az igazságtalan jövedelemelosztás kiegyenlítésére legalkalmasabb erőteljes szociális biztosítás kiépítése és egy jelentős gyermeknevelési pótlékot nyújtó családi munkabér bevezetése.”
Beveridge a kiadások fedezetére sajátos finanszírozási szerkezetet kívánt megvalósítani: a társadalombiztosítás közterheinek tripartit megosztását javasolta, aminek következtében az állam, a munkáltató és a munkavállaló fizetne hozzájárulást 50 százalék, 20% és 30% arányban. Szociális szempontból a modell úgynevezett népbiztosításnak nevezhető.
A svéd jóléti állam A skandináv jóléti modellt a fejlett szociálpolitikai intézményrendszert működtető országok mintájaként tartják számon. Kialakulása az 1929-1933 közötti világválság utáni időszakra tehető, amikor egy szociáldemokrata kormány került hatalomra. Ez a rendszer egészen 1976-ig maradt érvényben.
A jóléti rendszer főbb jellemzői: igyekszik a lakosság lehető legnagyobb körét átfogni; az ellátásokat rászorultsági vizsgálatok nélkül állapították meg; a rendszer a kockázatok széles körét átfogta; pénzbeli ellátások mellett természetbeni ellátást is biztosított; meglehetősen magas helyettesítési rátákat alkalmazott, ha a megélhetési zavart a kieső jövedelem okozta;
A svéd rendszer számos előnye ellenére nagyon költségesnek bizonyult, az szociális ellátórendszerre fordított újraelosztási kiadások nagysága 1990-re elérte a nemzeti össztermék (GDP) közel 35%-át. Napjainkban egy kevésbé költséges modellt alkalmaznak.
A magyar társadalombiztosítási rendszer története A feudális középkorban az egyház, vagy a család gondoskodott a betegekről, rászorultakról. A felvilágosult abszolutizmus korában elsősorban rendészeti szempontból foglalkoztak a szegényekkel, a kolduskérdés szabályozásával.
A munkahelyekhez kapcsolódó szociális ellátások a különösen veszélyes bányászatban alakultak ki először. A bányamunkások, az egyház javaslatára, bányatársládákat alakítottak ki. Legkorábbi adatunk ilyen bányatársládáról 1224-ből való. A bányatársládák elterjedése azonban csak a 15. század végén, a 16. század elején valósult meg. A társláda a munkaadó és a munkások önkéntes elhatározásából létesült. A bányászlegénység kezelte, önkormányzati alapon. Pénzügyi alapjai a munkásoktól levont járulékokból és a munkaadó hozzájárulásaiból gyűltek össze. A következő ellátásokat biztosították: betegség esetén pénz, orvosi és gyógyszer segély; munkaképtelenség esetén nyugbér vagy végkielégítés; temetkezési segély, özvegyek és árvák ellátásai. 1778-ban II. József elrendelte, hogy a kincstári bányákban is szervezzék meg a bányatársládákat. 1854-ben az osztrák bányatörvény, amely Magyarországon is hatályos volt, elrendelte, hogy minden bányabirtokos köteles bányatárspénztárat létrehozni.
Az 1840-es évektől, sorra jelentek meg az olyan törvények, amelyek kötelezték a munkáltatókat a beteg vagy balesetet szenvedett munkások támogatását. Az ipari munkások önkéntes szervezkedésekkel munkásegyleteket alakítottak, azzal a céllal, hogy betegeket gondozzanak. A legjelentősebb ezek közül az 1870-ben megalakult Általános Munkásbetegsegélyező és Rokkantpénztár. A pénztár tagjai 12 és 60 év közötti tagokat fogadott be, célja pedig a beteggondozás és a rászorultak segélyezése volt. A reformkor végén a munkanélküli vagy csökkent munkaképességű szegények ellátására, angol mintára úgynevezett dolgozóházakat létesítettek. Az 1867-es kiegyezés után a szegényügy közigazgatási feladattá vált. 1884-ben megjelent az ipartörvényről szóló törvénycikk, mely rögzítette: az ipartestület feladata a segélypénztárak kialakítása. A törvény hatálybalépése után, nagyobb gyárakban számos vállalati pénztár alakult. A kötelező biztosítás 1891-es bevezetése előtt, a különféle önkéntes vállalati betegsegélyező pénztáraknál a biztosítottak létszáma az összes munkás mintegy 40%-át tette ki.
A munkásbiztosítás fejlődésében nagy fordulatnak számít az 1891. évi 14. törvénycikk elfogadása. Ez volt az első olyan jogszabály, amely a kötelező biztosítás elve alapján rendelte el az érintettek ellátásának a megszervezését. A törvény a védett személyek két csoportját határozta meg: a kötelező védelem alá esőket és az önkénteseket. Kötelező védelem alá esők: az ipartörvény hatálya alá tartozó vállalatoknál foglalkoztatottak, a bányákban, kohókban, nagyobb építkezésen, vasúti üzemeknél és ezek gyáraiban, a postánál, a távbeszélőnél, a hajózásban illetve a hajóépítésben, a fuvarozásban, a szállítmányozásban, raktározásban, 8 napnál hosszabb ideig foglalkoztatottak, feltéve, hogy napi bérük nem haladja meg a 4 forintot. Önkéntes tag lehetett minden olyan személy, aki: 8 napnál rövidebb ideig foglalkoztatott, napi 4 forintnál több kereső, háziiparban foglalkoztatott, önálló iparos, mezőgazdasági vállalatok vezetői és munkásai, a felsoroltak családtagjai. A biztosítás a következő ellátásokat nyújtotta: ingyenes orvosi kezelés és ingyenes gyógyszer, táppénz (legfeljebb 20 hétre), kórházi ápolás, négy hétre gyermekágyi segély, temetkezési segély. A pénztárak a pénzügyi forrásaikat a munkáltatót és a munkavállalót terhelő befizetésekből származtatták. A járadékkulcs a bér 2-5%-a volt.
1891-re mintegy 450 ezer biztosításra kötelezett volt Magyarországon. A biztosításokkal kapcsolatos feladatokat mintegy 400 pénztár végezte. Magasak voltak az adminisztrációs költségek, gyakran pedig az előírt kötelezettségeiket sem tudták teljesíteni. Ezt a nehézséget kívánta áthidalni az 1907. évi 19. törvénycikk, amely megvalósította a betegségi biztosítás egységes, országosan központosított szervezetét, és létrehozta a baleseti biztosítást. A törvény lényegesen kiterjesztette a védett személyek körét is.