bélyegkép|jobbra|A zsilipkamra és a Berkut űrruha(a moszkvai űrhajózási múzeumban kiállítva)
A Voszhod–2 a Szovjetunió második embervezette űrprogramjának a Voszhod-programnak a második és egyben utolsó repülése volt, amelynek során egy kétszemélyes űrhajó teljesített egy kb. egy napos űrrepülést. A repülés legnagyobb jelentőségű művelete volt, hogy ekkor hajtottak végre először űrsétát egy űrhajó fedélzetéről.
A Szovjetunió Szergej Koroljov főtervező közreműködésével vitathatatlan vezető szerepet vívott ki az Egyesült Államok ellen az űrverseny során az űrteljesítményeket illetően az 1960-as évek elején kivitelezett Vosztok-program keretein belül. Amikor John F. Kennedy új frontvonalakat hirdetett az Apollo-program beindításával és a Hold meghódításának gondolatával – amely mögött technikailag sokkal fejlettebb új űrhajótípusok bevezetése állt –, a Szovjetunió Kommunista Pártja is azt akarta, hogy felvegyék a versenyt az amerikaiakkal és továbbra is megtartsák a kommunista állam vezető szerepét. Amerikában a célok eléréséhez egy új, kétszemélyes, manőverezésre képes űrhajótípust állítottak csatasorban a Gemini-program keretében, amelyre válaszul Koroljov kettős taktikát dolgozott ki: az egyszerűbb feladatokban egy gyorsan, könnyen kifejleszthető, átmeneti típussal veszik fel a versenyt, a bonyolultabbakat pedig már a holdűrhajónak szánt Szojuz űrhajóval oldják meg. Ez az átmeneti szovjet típus lett a Voszhod, amely először a többszemélyes űrhajók versenyének első helyét volt hivatott elhódítani, majd a világ első űrsétáját szánták neki feladatul.
Rövid fejlesztés után két Voszhod-alváltozat állt elő, egy háromszemélyes űrhajó az első többszemélyes repülésre, majd egy kétszemélyes, külön légzsilippel felszerelt változat az űrsétához. A fejlesztések során komoly biztonsági kompromisszumok születtek, hogy az amerikaiak előrehaladott fejlesztéseit megelőzhessék. A program első repülésére kijelölték a háromszemélyes, 3KD jelű, a második repülésre pedig a kétszemélyes, 3KV jelű változatot.
1965. március 18-án, helyi idő szerint 12:00-kor (7:00 UTC) elstartolt a Voszhod–2 a Bajkonuri űrrepülőtérről, fedélzetén Pavel Beljajev parancsnokkal és Alekszej Leonov fedélzeti mérnökkel. A repülés első keringésének végén Leonov a légzsilipen keresztül kilépett a világűrbe és így ő lett a világon az első űrhajós, akik űrsétát hajtott végre. Az első űrséta mindössze 12 percig tartott, inkább a teljesítmény érdekében végezték, komolyabb tevékenységet nem vártak el a végrehajtó űrhajóstól, azon kívül, hogy kamerákkal dokumentálják azt. Az űrséta végeztével komoly nehézségek léptek fel: tervezési hibából fakadóan a felfúvódó Berkut űrruhájában Leonov nem fért vissza a légzsilipbe, ezért – a szigorú tiltás ellenére – leengedte az űrruha légnyomását, hogy vissza tudjon szállni, ám ezt rossz testhelyzetben tette, ami váratlanul nagy erőfeszítésre késztette, amelynek hatásaként kis híján hőguta lépett fel nála, amibe könnyen belehalhatott volna. Végül sikerült visszaszállnia az űrhajóba. A további repülés során több hiba sújtotta az űrhajót, amely a visszatéréskor a fékezőrendszer hibájában csúcsosodott ki, amit manuális irányítással tudtak csak áthidalni, ám ennek bizonytalanságai miatt a leszállás messze a tervezett ponttól távol tudott csak végbemenni. A célpontot 1000 km-ekkel elvétő űrhajó kommunikációs rendszere is csütörtököt mondott, ami miatt az irányítás először azt hitte, az űrhajósok meghaltak. Később a kutató-mentő csapatoknak sikerült megtalálni őket egy sűrű erdő közepén Perm városától 180 km-re északnyugatra. A körülmények olyan mostohák voltak a leszállási helyen, hogy csak 46 órányi munkával sikerült a mentőcsapatoknak az egyébként ilyen körülményekre nem kellően felkészített űrhajósokat kimenteni. A fagyoskodó párosnak két éjszakát is a vadonban kellett tölteni, mire ki tudták őket menteni.
A megannyi hibát látva a Voszhodot, mint űrhajótípust visszavonták, nem engedték a későbbiekben repülni, így ez lett a program hamar bekövetkező búcsúrepülése. Kicsit később az amerikaiak a Geminivel sikert sikerre halmoztak és egyértelműen visszaelőzték a szovjeteket az űrversenyben, amely fejezetet aztán Szergej Koroljovnak, a korai szovjet űrhajók főkonstruktőrének a váratlan halála zárt le.
Személyzet
Tartalék
(1) Zárójelben a sikeres űrrepülések száma személyenként, beleértve ezt a missziót is.
Legénységválogatás
A legénységi ügyekkel a hadsereg Nyikolaj Kamanyin tábornokot bízta meg, de Szergej Koroljovnak is volt bőven beleszólása. Kettejük közül inkább Kamanyin volt jobb pozícióban, ő részt vett az űrhajósok csillagvárosi kiképzésében, figyelemmel követte az előmenetelüket. A parancsnoki ülésben viszonylag egyszerű volt a helyzet. Gagarin csoportjából már csak egyetlenegy kiképzett űrhajós nem repült, Pavel Beljajev, aki egy szerencsétlen bokatörést szenvedett 1961 augusztusában egy ejtőernyősugrás alkalmával és ez kilódította az összes későbbi Vosztok repülés folyamatából. A Voszhod–1 repülése kevésbé volt bonyolult, így hát Kamanyin a Voszhod–2-re tartogatta őt (tartalékául pedig Dmitrij Zajkint állította, mint a legfelkészültebbek egyikét).
A kiképzéseket szorosan követő Kamanyin számára pedig a másik ülésre egy szibirják újonc, Alekszej Leonov tűnt ki. A fiú kitartó volt, tehetséges és munkabíró. Sokszor akkor volt igazán elemében, amikor szinte lehetetlenül nagy feladatot kapott. A tábornok őt nézte ki a történelmi tett, az első űrséta végrehajtójának, amelyben Koroljov is egyetértett vele. A tehetséges újonc tartaléka pedig Jevgenyij Hrunov lett.
Az űrhajó és a majdani űrséta leendő személyzetét 1965. március 9-én hirdette ki Kamanyin és Koroljov.
Előzmények
Az űrverseny
Az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió a politikai szembenállásuk alapján állva életre hívták az űrversenyt, mint egyfajta szimbolikus teljesítmény keretrendszert, amely egyrészt nagyon érzékeny módon mutatta a világ közvéleményének, hogy melyik hatalom milyen technikai színvonalon áll – azt ugyanis egyöntetűen elfogadta mindenki, hogy az űrtevékenység minden műszaki teljesítmény leg-high-techebb csúcsa –, másrészt ugyanilyen plasztikusan mutatta be a teljesítmény bemutatójának katonai képességeit egy nagy hatótávolságú tömegpusztító fegyver célba juttatására.
Ebben a versenyben az USA volt a harsányabb, mindent a közvélemény elé táró fél – többek között azzal, hogy Dwight Eisenhower elnök előre bejelentette, hogy az ő országa fog elsőként egy tárgyat, egy műholdat Föld körüli pályára állítani –, míg a szovjetek játszották a sötét ló szerepét, mindent titokban tartva és a lehető legjobban elrejtve a világ szeme elől végezték a saját kísérleteiket. Az első műholdat, a Szputnyik–1-et aztán a Szovjetuniónak sikerült felbocsátania. Ez a tény beindította azt a presztízsharcot, amit a két nagyhatalom vívott az űrteljesítményekben való egymásra licitálással, amelyben kezdetben a Szovjetunió volt a kezdeményező fél, aki után az USA csak a lépést próbálta tartani, kevés sikerrel.
A Szovjetunióban gyakorlatilag nem létezett űrprogram, hanem szinte véletlenül született meg a világűr meghódítására alkalmas technika: egy Sztálin által mellőzött, bebörtönzött zseni, Szergej Koroljov jutott el olyan pozícióba, hogy világraszóló fejlesztésekkel megalkossa azt a technikát, amely alkalmas volt, hogy vele elérjék a világűrt. Koroljov lépésről-lépésre haladva előbb megalkotta a Szputnyik–1-et, majd a Szputnyik-sorozat egymás utáni tagjait, amelyek mind világraszóló, zajos sikert hoztak. Az automata műholdakat követte a következő fejlődési lépcső, az ember világűrbe juttatása. Ehhez Koroljov megalkotta a Vosztok űrhajót és ennek fedélzetén 1961. április 12-én sikerrel juttatták Föld körüli pályára Jurij Gagarint, a világon elsőként.
Vosztok–program
Az űrteljesítményeket illetően Nyikita Hruscsov azonnal felismerte, hogy mekkora propagandaérték rejlik bennük és az első műhold sikerét követően forszírozta ezek újabb és újabb bemutatását. Ebben lényegében az egyetlen partnere Szergej Koroljov – és az általa vezetett OKB–1 tervezőiroda – volt. A Párt azt várta Koroljovtól, hogy új és még újabb űrrepülések tervével álljon elő. Ezek sorában az ember világűrbe juttatása volt a logikus következő lépés. Ehhez a Koroljov kezében levő egyetlen technika az R-7 interkontinentális ballisztikus rakétából, azaz a Szemjorkából átalakított űrrakéta volt, amelyhez különböző hasznos terheket – műholdakat, űrszondákat, űrhajókat – lehetett illeszteni, amelyeket szintén Koroljov irodájában terveztek. Éppen ezért olyan, hogy Vosztok–program, csak hivatalosan létezett, egy kormányrendelet szólt róla, ám az csak egy keretrendszer volt, a tartalmat illetően mindig az döntötte el a továbblépést egyik űrteljesítményről, a másikra, hogy Koroljovék műhelye éppen mivel tudott előrukkolni és a főtervező mit ajánlott megvalósításra Hruscsov főtitkárnak.
1961-ben ez a továbblépés az ember világűrbe juttatást jelentette, annak fényében különösen, hogy az Atlanti-óceán túlpartjáról folyamatosan érkeztek a híradások, hogy a NASA is erre készül a Mercury-program keretein belül. Óriási versenyfutásban végül Koroljov terve diadalmaskodott az amerikaiak felett és a Szovjetunió juttatta Föld körüli pályára a Vosztok–1-et 1961. április 12-én egy egy fordulatos űrrepülésre. Tudatos döntéssel, hogy nem koncentrálnak a közbenső állomást jelentő szuborbitális repülésre, azt az óriási fegyvertényt is sikerült bemutatni, hogy a szovjetek egyből Föld körüli pályára küldték az első űrhajójukat, amely így megkerülte bolygónkat, szemben az amerikaiakkal, akiknél az első emberes űrrepülések csak ún. űrugrások, azaz parabolapálya mentén végrehajtott nagy magasságú repülések voltak, amelyek a pálya egy rövid szakaszán átlépték a világűr határaként meghúzott Kármán-vonalat. Gagarin repülésére három héttel később, 1961. május 5-én adtak az amerikaiak soványka választ Alan Shepard Mercury–Redstone–3 repülésével, míg a technikailag is ekvivalens válaszra csak 1962. február 20-án, John Glenn Friendship 7 repülésével került csak sor. A műholdak, holdszondák, majd az ember feljuttatásával vitathatatlan technológiai előnyt mutatott fel a Szovjetunió.