A Somua S35 francia harckocsi, melyet a második világháború alatt használtak. 1936-tól 1940-ig gyártották. A páncélozott lovassági hadosztályokat szerelték fel vele, ezért nevezik lovassági harckocsinak is. A maga idejében egy meglehetősen gyors közepes méretű harckocsi volt, kiváló páncélzattal és fegyverzettel, amelynek köszönhetően mind a francia, mind a külföldi gyártmányú vetélytársait maga mögé utasította, még a német gyártmányú Panzerkampfwagen III harckocsit is.
Döntött, főleg öntvény páncélzattal készült, amely magas gyártási költséget és időigényes karbantartást eredményezett. Az 1940 májusi német invázió folyamán a Somua S35 harcászatilag hatékony típusnak bizonyult, de a járművek stratégiai alkalmazása miatt nemigen tudott érvényesülni. Franciaország 1940 júniusi kapitulációjáig 427 darab harckocsi készült el, a harcok után megmaradt példányok pedig zsákmányként a tengelyhatalmak birtokába kerültek.
Az eredeti változat kiváltására egy módosított típusát, a Somua S40 harckocsit tervezték, továbbfejlesztett felfüggesztéssel, alacsonyabb öntvény páncéltesttel és döntött toronypáncélzattal, melynek sorozatgyártását 1940 júliusára ütemezték.
Leírás A páncéltest és a torony A páncéltestet és a tornyot öntvény páncéllal látták el, amely maximum 47 milliméter, de helyenként csak 40 milliméter vastag volt. A páncéltestet négy részből, szegecseléssel állították össze. Két hosszirányú lemez alkotta a teknő alját, a felépítmény pedig egy mellső és egy hátsó részre osztódott. A torony az APX 1 változata volt, amelyet a Char B1 harckocsinál is alkalmaztak: az APX 1 CE (chemin élargi), egy nagyobb toronygyűrűvel, amely lehetővé tette, hogy a rádiókezelő segédkezzen a parancsnoknak a löveg újratöltésénél. A jármű belsejében 118 darab ágyúlövedéket (90 AP,AP = armor piercing, páncéltörő gránát 28 HEHE = high explosive, repesz-robbanógránát) és 2250 darab géppuskalőszert tároltak. A parancsnok nem tudta irányítani a harckocsit a fő löveg célzása, töltése és tüzelése közben – de a rádió kezelésére külön személyzet szolgált. A rádiókat eredetileg az S35 alapfelszerelésének tervezték. A gyakorlatban a szakaszparancsnok rendelkezett egy ER29 (émetteur-récepteur) készülékkel, hogy magasabb szintű kommunikációra legyen képes, de a rövid hatótávolságú ER28 készülék miatt a szakaszon belüli kommunikáció nem valósulhatott meg, ezért a további négy harckocsi nem is volt felszerelve rádiókészülékkel. Ennek ellenére néhány egységnél az összes harckocsi rendelkezett antennákkal: a rádiók felszerelését 1940 nyaráig halogatták, végül azonban ez elmaradt a bekövetkező események miatt.
Futómű A felfüggesztést Eugène Brillié tervezte, aki az első francia harckocsi, a Schneider CA1 létrehozásában is részt vett. A cseh Škoda társasággal közösen dolgozott, a koncepció az LT vz. 35 harckocsin alapult. Nyolc futógörgő, páronként egy-egy, összesen négy forgózsámolyon helyezkedett el. Rugózását laprugókkal oldották meg. Egy önálló futógörgő és egy nagy méretű láncfeszítő kerék alkotta a futóművet. Az első ötven jármű 144 láncszemből álló lánctalppal készült, egyenként 75 milliméteres hosszúsággal; később a járművek 103 láncszemmel rendelkeztek, amelyek 105 milliméter hosszúak voltak.
Hajtómű A -es Somua V8-as vízhűtéses benzinmotor 190 lóerőt (140 kW) fejtett ki 2000–2300/perc fordulatszámon. A motor a páncéltest hátsó részén kapott helyet két önzáró üzemanyagtartállyal, amelyek 100 illetve 410 literesek voltak, tűzfallal elválasztva a küzdőtértől. A (hivatalosan) 200 lóerős motor, amit Javier-Sabin tervezett, a kisebb tartályból használta az üzemanyagot, amely automatikusan újratöltötte magát a nagyobb tartályból. Gyakorlatlan harckocsizók néha elkövették azt a hibát, hogy csak a kisebb tartályt töltötték meg. A motor és a felfüggesztés karbantartása nehéz és időigényes volt a nehéz hozzáférhetőség miatt, amit a későbbi járműveken korrigáltak.
Az S35-nek volt egy automata tűzoltó rendszere, amely néhány kritikus pontra helyezett tartályból állt, a tartályokba metil-bromidot töltöttek.
Fegyverzet A fő fegyverzet egy 47 mm-es SA 35 huzagolt páncéltörő löveg volt. A löveget a németek 4,7cm KwK 173(f) jelöléssel rendszeresítették a francia hadjárat után. A lövegcső hossza 32 kaliber (1504 mm) volt, amely 671 m/s kezdősebességet adott a lövedéknek. A főlöveg a toronnyal együtt 360°-ban fordult, magassági irányzása a –18 és +18° között volt lehetséges. Francia teszteredmények szerint a löveg 400 méteres távolságból 35 mm-es páncéllemezt ütött át. A harckocsi másodlagos fegyverzete egy, a harckocsiágyúval párhuzamosított 7,5 mm-es Mitrailleuse modèle 1931 géppuska volt. A géppuskát jobbra és balra 10°-os vízszintes, illetve ±18°-os magassági szögtartományban lehetett irányozni.
Lőszer bélyegkép|Somua S35, szemből
Obus de rupture Modèle 1935 – Páncéltörő lövedék, német jelölése: Pzgr 176(f) Kaliber: 47×193R mm Lövedék súlya: 1,620 kg Lövedék hossza: 145 mm (a hüvely hossza: 193 mm, a töltet teljes hossza 325 mm) Csőtorkolati sebesség: 660 m/s Páncélátütő képesség: 400 méteren, 30°-os találati szögben, 35 mm. Obus explosif Modèle 1932 – Repesz-romboló lövedék, német jelölése: Sprgr 175(f) Kaliber: 47×193R mm Lövedék súlya: 1,410 kg Lövedék hossza: 183 mm Csőtorkolati sebesség: 590 m/s.
Páncélzat vastagság / dőlésszög első oldal hátsó tető/alj torony 42 mm/0° 42 mm/23° 42 mm/24° 30 mm/74–90° felépítmény 47 mm/21° 40 mm/15° 35 mm/0° 20–25 mm/82–90° test 47 mm/kerek 40–25 mm/0° 25 mm/30° 20–25 mm/90°
Fejlesztés A Somua S35 tervezete a harcjárművek lovassági használatára vonatkozó (Automitrailleuse de Combat), 1934. június 26-i előírások megváltoztatásából ered. Egy sokkal nehezebb járműre volt szükségük, mint amilyet 1931-ben eredetileg előírtak. Az új típusnak ellenállónak kellett lennie a páncéltörő lövegekkel szemben. Május 17-én a hadsereg felvette a kapcsolatot a Schneider et Cie egyik leányvállalatával – a Société d'Outillage Mécanique et d'Usinage d'Artillerie (vagy SOMUA) társasággal, melynek központja Saint-Ouen-sur-Seine-ben volt –, hogy építsenek egy prototípust. A társaság július 16-án elfogadta a megbízást, az építés pedig 1934. október 12-ikén kezdődött. A prototípus, AC3 kódnévvel, 1935. április 14-ikén készült el. 1935. július 4. és augusztus 2. között folyt a tesztelés. Ezután egy négy darabból álló elősorozatot gyártottak egy fejlesztett típusból, az AC4-ből, melyet 1938. január 27-áig teszteltek. Ezeknek az első járműveknek szabvány APX1 lövegtornya volt, amelybe egy rövidcsövű 47 mm-es SA 34 löveget építettek. 1936. március 25-én az AC4 prototípust hadrendbe helyezték, mint szabványos közepes lovassági harckocsit, és egy új hivatalos megjelöléssel látták el: Automitrailleuse de Combat modèle 1935 S (vagy AMC 1935 S), ezután egy ötven darabból álló megrendelést bocsátottak ki. A harckocsi közismertebb neve a Somua S35 (az S a SOMUA megismétlése, a 35 pedig az 1935-ös gyártási évet jelöli) lett. A rövidebb S35 a jelenleg elterjedt típusjelzés, gyakran kötőjellel (S–35), de ez a forma korabeli hivatalos francia forrásokban soha nem fordult elő.
A sorozatgyártású járművek hosszabb SA 35 löveggel készültek. Eredetileg 600 jármű megépítését tervezték, de a második megrendelést 250 darabra csökkentették, anyagi okok miatt. Később egy harmadik, háború előtti megrendelés érkezett 200 járműről.
Harcászati jellemzői bélyegkép|Somua S35 a Bovingtoni Harckocsi Múzeumban
A britekhez és a szovjetekhez hasonlóan a franciák is úgy hitték, hogy a lovassági és a gyalogsági harckocsik képesek egymással hatékonyan együttműködni. A francia hadsereg előnyben részesítette a védekező harcot – meggyőződésük szerint egy ütközetben így győzhetnek –, de a valóságban rá kellett jönniük, hogy egy adott stratégiai szituációban a támadó háború kifizetődőbb. A két fokozatú támadás, az áttörés és az előrenyomulás életre hívta a saját speciális járművét. A Somua S35 harckocsit az utóbbira optimalizálták: megfelelő gyorsaság, kielégítő hatótávolság, a löveg elég erős ahhoz, hogy könnyen leküzdje a két potenciális ellenfelét: a szovjet BT–7 és a német Panzerkampfwagen III harckocsikat, a páncélzata pedig elég vastag ahhoz, hogy gyakorlatilag ellenálló mindkét ellenséges harckocsi típus lövegével szemben. Ez az oka annak, hogy napjainkban az S35 harckocsit tartják a harmincas évek legjobb közepes harckocsijának. A francia lovasság viszont valószínűleg ezzel nem értene egyet. A harckocsi súlyos hiányosságokkal küzdött, mint az egyfős torony, amit manapság tipikusan a legfontosabb hátrányosságaként említenek.
A lovasság szerint három hiányossága volt a harckocsinak, mégpedig taktikai, működtetési és stratégiai szinten. A fő taktikai hiányosság a kupoláról hiányzó búvónyílás, amely lehetővé tenné a parancsnok számára, hogy harc közben jobban kilásson. Ezt a hiányosságot az APX-1 torony használata okozta, anyagi okokból kifolyólag. A B1 bisek APX4 tornya hasonló kritikákat kapott a gyalogságtól.
A működtetési hiányosság a szegényes mechanikai megbízhatóságból fakadt. A felfüggesztés egyes egységei túl gyengék és túl komplikáltak voltak, hatalmas karbantartási munkálatokat eredményezve, különösen azért, mert az öntvénypáncélzat moduljai nem tették lehetővé a felfüggesztés és a motor egyszerű szerelését, akadályozták a hozzáférést. Ezt a hibát az okozta, hogy nem volt központi harckocsi-fejlesztési irányító intézmény. A francia berendezések gyakran idejétmúltak voltak, és a tervezetek a limitált gyártó létesítmények jelenlétét tükrözték. Egy Christie-féle futómű gyártásához elengedhetetlen volt az ipar modernizációja és a minőségi szabványok növelése.
A stratégiai hiányosság a harckocsi magas előállítási költségéből, illetve a nagyobb öntvényegységek limitált számú gyártásából eredt. Emiatt az S35 kis példányszámban készült. A harckocsit egy olcsóbb típussal váltották fel, az egyetlen lehetséges megoldásként a Hotchkiss H35-tel. Ennek sokkal gyengébb páncélzata és fegyverzete volt, sőt sebessége is alacsonyabb. Ezeket csak a H39 típus kifejlesztése oldotta meg.
A lovasság véleménye szerint a jármű harcértéke alacsony volt. Ezért úgy döntöttek, hogy nagy számú S35 harckocsit tartanak a páncélozott hadosztályaik magjában, és visszautasították azt a könnyű megoldást, hogy az S35 harckocsikat szétosztják a könnyű lovassági hadosztályoknál – ellentétben a németekkel, akik kiosztották az ugyancsak alacsony számú PzKpfw III harckocsijaikat a Leichte Kavalleriedivisionen kötelékében. A jármű sorozatgyártása helyett pedig könnyebb járművek gyártásába kezdtek, mint az AMR 35 és az AMC 35. 1940 májusában a németek hatalmas fölényre tettek szert a stratégiailag mozgékony nagy páncélozott egységeikkel. A négy francia gyalogsági páncélozott hadosztály nem rendelkezett kielégítő szervezett tüzérséggel és gyalogsággal, hogy hatékonyan harcoljon önálló hadosztályként. A franciák sokkal több páncélozott hadosztály fölállítását tervezték, melyeket egy 1941-es döntő offenzíva alatt használtak volna; de ahogyan az öntvény páncélzat gyártási kapacitása csökkent, úgy közeledett a vereség napja, ezért tárgyalásokat kezdeményeztek, hogy amerikai gyártók segítsék ki őket.
Gyártás és harctéri alkalmazás bélyegkép|Somua S35 működőképes állapotban, a Musée des Blindés-ben
Négy harckocsi az AC4 előszériájából 1936 januárjában lépett hadrendbe a 4e Cuirassiers kötelékében. 1937 végére az SA 35 löveg elérhetővé vált, és kezdetét vehette a sorozatgyártás. 1938 közepére száz darab készült el, 1939. szeptember elsejére már 270, ebből 246 darabot szállítottak le. Ekkor 191 szolgált a katonáknál, 51 raktáron volt, négyet pedig visszaküldtek a gyárba nagyjavításra. A háború kitörése után egy negyedik megrendelés érkezett 200 járműről, így a teljes megrendelés 700 darab volt. Később úgy határoztak, hogy a 451. jármű lesz az első továbbfejlesztett S40 típus. 1940 júniusára 430 jármű készült el, beleértve a prototípusokat és az előszériákat.