A barokk zene, vagy más néven generálbasszus- vagy continuo-korszak, a klasszikus zene történetének egyik korszaka és annak zenei korstílusa. A reneszánsz- és a klasszicista zene korszakai közé esik, tehát kb. 1600-tól (egyesek szerint 1580-tól), az első opera megszületésétől 1750-ig, Johann Sebastian Bach haláláig tart.
A barokk zenében is kimutathatóak a barokk képzőművészet és az irodalom stílusjegyei: ünnepélyes hangvétel, nagy, lenyűgöző arányok, ellentétek szembeállítása, hirtelen, váratlan tempómódosítások. Emellett feszültséget teremtő, mozgalmas, dinamikus, illetve sűrűn alkalmaz díszítéseket.
A korszak stílusjegyei országonként mást jelentettek, eredményeztek. A zenében a barokk a legnagyobb formaalkotó korszak. Olyan zenei formák és műfajok alakulnak ki, amelyek ma is használatosak, elterjedtek. Elkezdődött az énekes és a hangszeres zene szétválása, illetve a vokális zenén belül a szólóének és a kórus.
Létrejöttek a csak egyes hangszereket foglalkoztató kamaraegyüttesek, kialakul a több hangszercsoportot magába foglaló akkori zenekar, melynek felépítése a későbbi szimfonikus zenekarok máig érvényes alapmodellje.
A barokk zene fogalma emellett olyan eltérő megnyilvánulásokat sűrít magába, mint Carlo Gesualdo madrigáljait, Jacopo Peri és Claudio Monteverdi első zenés pásztorjátékait, Alessandro Scarlatti tragikomédiáit és Jean-Philippe Rameau lírai tragédiáit, Tarquinio Merula toccatáit, Arcangelo Corelli triószonátáit, Antonio Vivaldi concertóit, illetve Heinrich Schütz passióit és Johann Sebastian Bach kantátáit.
Viszont mindegyikben közös, hogy ebben az időszakban teljes mértékben hittek a zene boldogító hatásában. A barokk zenét még az ún. „régi zene” kategóriába sorolhatjuk.
A korszak nevéről Számos, a különféle zenetörténeti korszakok meghatározására szolgáló műszót a képzőművészet történészei használták először. A barokk azonban nem tartozik ide: ezt a kifejezést egy időben kezdték el a zenében és a képzőművészetekben is használni.
Noël-Antonie Pluche francia filozófus 1746-ban a barokk szót Jean Pierre Guignon játékstílusának Jean Baptiste Anet-val való összehasonlítására használta (ők ketten abban az időben Párizs legjobb hegedűsei voltak). Pluche leírása szerint Guigon arra törekszik, hogy ujjainak kivételes fürgeségét mutogassa, ezzel megdöbbentse és szórakoztassa a közönséget. Ezzel szemben Baptiste sokkal kifejezőbb stílust kedvel, az emberi hang líraiságának régiójába szárnyal. Megveti az öncélú magamutogatást: „neki nem szükséges fáradságos küszködéssel a tenger mélyéről felhozni néhány barokk gyöngyszemet, mikor gyémántok hevernek a föld színén” 1 Pluche ugyanezen alkotásában musique baroque-nak nevezte azon zenét, amely szánt szándékkal zavarba hozza a hallgatót hangzásának és ékesítésének merészségével, s nem veszi figyelembe az énekesek természetes képességét, mert túl sok benne a gyors futam, és a lárma. (Ezzel szembe állította a musique chantante-ot, ami nem lenne más mint a klasszicista zene: természetes, énekelhető melódiákban gazdag, s híjával van a hatásvadászatnak, mesterkéltségnek és fintoroknak).
Jean-Jacques Rousseau viszont ezt írja zenei lexikonjában, 1768-ban: „A barokk zene az, melyben a harmóniák zavarosak, telezsúfolva modulációkkal és disszonanciákkal; a dallam érdes és kevéssé természetes, az intonáció nehéz, a tempó erőltetett. Úgy látszik, hogy ez a kifejezés a logikai tudományokban használatos baroccóból származik.”2
Az etimológusok még mindig nem értenek egyet abban, hogy a barokk szó az olasz baroccóból ered-e, mint Rosseau gondolta, vagy a spanyol barruecóból, mint Pluche vélte.
A barokk zene időszaka Négy nagy szakaszra oszthatjuk: Előkészítés szakasza (kb. 1550-től 1580-ig) Kora barokk (kb. 1580-tól vagy 1600-tól 1640-ig), olasz dominanciával Nagybarokk (kb. 1640-től 1690-ig), jelentős francia hatásokkal Késő barokk (kb. 1690-től 1750-ig), ekkorra alakulnak ki a regionális stílusok
A zenei rokokó (gáláns zene) kb. 1730 körül indult el, Empfindsamer Stil néven, amely Nápoly környékéről indult, és később terjedt északabbra. Az 1780-as években ért véget, a bécsi klasszicizmus felbukkanásakor.
Kora barokk 1600 táján mutatták be Firenzében az első operának nevezhető műveket: 1597-ben Jacopo Peri Dafnéját, amelynek zenéje elveszett, 1600-ban pedig az Euridicét, amelyet Peri és Giulio Caccini egyaránt megzenésített. A szerzők alapvető célja az antik tragédiák újjáélesztése volt, de műveiknek nem sok közük volt azokhoz, mert az ókorról a reneszánsz idején még meglehetősen hézagos ismeretekkel rendelkeztek.
A barokk mint zenei stílus kezdetét alapvetően Claudio Monteverdi (1567–1643) nevéhez, az ő komponálástechnológiai innovációihoz és új zenei műfajok, mint például az opera kifejlődéséhez – amelyhez Monteverdi igen hathatós segítséget adott – köthetjük. Ő volt az első olyan szerző, aki a késő reneszánsz stílusbomlasztó tényezőit egyszerre használta műveiben. Ezért általában őt emlegetik az első jelentős barokk szerzőként. Másik fontos, ebben az időben kialakult műfaj az oratórium, ill. megjelentek az első tisztán hangszeres műfajok is, ami nagy előrelépés volt a reneszánszhoz képest, amelyekben kizárólag vokális művekkel találkozhatunk, hangszerek (ha vannak) csak a kíséret szerepét kapják.
Zeneelmélet terén a számozott basszus megjelenése magával hozta a harmónia megjelenését is, ami a zeneszerzés vezéreszméjévé vált a tritónusz és a disszonanciával együtt, tehát a zenét innentől „függőlegesen” is vizsgálhatjuk, nem csak az egyes szólamokat, mint a reneszánsz polifóniában. A harmóniai gondolkodás korábbra nyúlik vissza (lásd Gesualdo), de csak a barokkban válik meghatározó stíluselemmé. Néhány zenetudós kimutatta, hogy a minden előkészületet mellőzve jelent meg a szeptim akkord, és ez okozta a legnagyobb változást. Ennek hatására kezdtek el akkordokban gondolkodni, és szép lassan ez vezetett el a tonalitáshoz.
A stílus szülőhelye Itália, ahol a reformáció a Habsburg hódításoknak köszönhetően egy nagyon erős ellenreformáció következett. A katolikus egyház pedig (többek között) a barokk zenében talált megfelelő eszközt az ellenreformáció eszméinek terjesztésére. A kor zenei központja Velence volt.
Heinrich Schütz (1585–1672) volt az első nem olasz barokk komponista, és egyben az első, európai viszonylatban is jelentős német zeneszerző, aki vokális műveiben nagyon jól kombinálta a barokk stílusjegyeit a német nyelvvel. Schütz idős kortársa volt a németalföldi Jan Pieterszoon Sweelinck (1562–1621), aki szintén nagy hatást gyakorolt a későbbi barokk szerzőkre. Girolamo Frescobaldi (1583–1643), Giacomo Carissimi (1605–1674) és Johann Heinrich Schmelzer (1623–1680) új zenei műfajok kifejlesztésében játszottak nagy szerepet.
Nagybarokk A késő 17. század zenei vezéregyénisége kétségkívül Jean-Baptiste Lully (1632–1687) volt, aki XIV. Lajos francia király udvarában szolgált. Az ő keze alatt fejlődött ki a szvit és a balett, és neki köszönhetően jutott el a barokk zene szélesebb néprétegekhez. Meg kell még említeni Salamone Rossi (a Zsidó) és Giacomo Carissimi nevét, akik Lully sikerét megalapozták.
Itália földjén továbbra is az intellektuális, kicsit „progresszív” zene maradt a csúcson, Arcangelo Corelli (1653–1713) vezetésével.
Németországban az ún. északnémetországi orgonaiskola ontotta a zeneszerzőket. Legjelentősebb képviselői: Dietrich Buxtehude (1637–1707) és Nicolaus Bruhns (1665–1697). Itt fejlődött ki a kantáta műfaja.
Angliában Henry Purcell (1659–1695) az olasz és francia elemeket az angol dalokkal és kóruskultúrával kombinálva hozta létre sajátos stílusát. Jelentősebb angol szerzők még Matthew Locke és John Blow voltak.
Késő barokk A késő barokkra Európa mindegyik régiója saját zenei kultúrával rendelkezett. Ez az az időszak, amikor a barokk újításai teljesen kiforrottá váltak, magyarul elért a stílus a csúcspontjához.
A zene legnagyobb hatású alkotói ekkor kétségkívül német területről származtak: a késő barokkot elsősorban Georg Philipp Telemann (1681–1767) és Johann Sebastian Bach (1685–1750) neve fémjelezte.
Újra divatba jött az opera, aminek nagy művelője az Angliában működő Georg Friedrich Händel (1685–1759) volt. Itáliában Antonio Vivaldi (1678–1741) a versenyműveket, Domenico Scarlatti (1685–1757) pedig a szonátákat ontotta hatalmas tempóban. A francia zenét ebben az időben elsősorban Jean-Philippe Rameau (1683–1764) képviselte.
Az átmenet a klasszicizmusba A két stílus közötti periódusban különböző elméletek, világnézetek és technológiák keveredtek egymással (dallamcentrikusság, a homofónia, a kidolgozás és a szonátaforma (kontra szekvencia) voltak a legfőbb különbségek). Ezt a stílust nevezzük „gálánsnak” vagy Empfindsamer Stil-nek, ugyanis a közönség már valami újra is vágyott. Ennek köszönhető például Carl Philipp Emanuel Bach sikere, mert ő a régi ismerete mellett tudott újat mutatni (annak ellenére, hogy kezdetben igen tradicionális volt).
A francia barokk zene
Az Itáliában született barokk zenének sajátos válfaja jött létre Franciaországban. A barokk zene vagy olasz, vagy francia stílusú. Ez a stiláris különbség nemcsak a játéktechnikában, hanem a művek megformálásában is megmutatkozik. A francia barokk fő jellemzői: rövid, világos, áttekinthető formák, egyszerűség, tömör rövidség. Az air de cour-stílus szabad improvizációi mellett egy rendkívül bonyolult díszítési tradíció előírásait használták, melyet szigorú szabályok szerint kellett a megfelelő helyen alkalmazni. Ezáltal értelem és rend uralja a francia stílust. Mindez élesen szemben áll az olasz barokk féktelenségével, melyben a virtuozitás, míg a franciában a hangulatfestés áll az előtérben. A francia barokk zene vitte tökélyre a viola da gamba művészetét (Antoine Forqueray, Marin Marais).
A francia barokk racionális és forma kedvelő zene, középpontjában az opera áll. Ez egészen más, mint az olasz barokk esetében. A neve: tragédie lyrique. Jean-Baptiste Lully a francia stílus megteremtője e műfajban az olasz operát ötvözte a francia balett elemeivel, így megalkotva a zenedráma egy teljesen önálló változatát: ének, hangszeres zene, és tánc kombinációját. A „tragédie lyriqe” is rögzített, kötelező sémákra épült. Az ária alig megkülönböztethető a recitativótól.
A 18. században az olasz és a francia stílus ötvözetéből jött létre az úgynevezett kevert ízlés, elsősorban német nyelvterületen. Franciaországban nagy vitát váltott ki az olasz elemek beépítésének kísérlete, mely végül a tiszta francia stílus győzelmével végződött.
A francia barokk zene három nagy óriása: Lully, Couperin, és Rameau.
A barokk zenei műfajok Az első jelek, amelyek a barokk érkezését jelezték a zenében, a monódia, a basso continuo (continuo, generálbasszus, folyamatos basszus), ill. az opera és oratórium műfajok kialakulása voltak.
Vokális műfajok Opera Dramma per musica Dramma giocoso Intermezzo Opéra comique Opera-ballet Oratórium Passió Kantáta Mise Himnusz Monódia Korál
Prózai részeket tartalmazó vokális műfajok Opéra comique Masque Singspiel Zarzuela
Hangszeres műfajok Concerto grosso Fúga Szvit Allemande Courante Passepied Passamezzo Saltarello Pavanne Gaillarde Sarabande Gigue Gavotte Menüett Szonáta Sonata da camera Sonata da chiesa Triószonáta Partita Canzona Sinfonia Fantázia Ricercar Toccata Prelúdium Chaconne Passacaglia Korálprelúdium Francia nyitány
A barokk zene stílusjegyei bélyeg|300px|Anthonis van Dyck: Mary Ruthven portréja Formák