VIII. János pápa

VIII. János pápa (; Róma, 9. század első negyede – Róma, 882. december 16.) 872. december 14-től haláláig volt Róma püspöke, a katolikus egyház feje és a Pápai Állam uralkodója. A Szentszék mai hivatalos pápalistája szerint a 107. pápa volt; közvetlen elődje II. Adorján, utóda I. Marinus volt.

Pontifikátusa a 9. század egyik legmozgalmasabb pápasága volt. Jánosnak egyszerre kellett fellépnie a dél-itáliai és laziói partvidéket fenyegető szaracén portyák ellen, a római arisztokrata csoportok és egyházi tisztviselők belső konfliktusai közepette, valamint a Karoling Birodalom felbomlása után kialakult nyugati hatalmi bizonytalanságban. Keleti politikájában a Phótiosz körüli vitát kezelte, Közép-Európában pedig Szent Metód támogatásával és az ószláv liturgia jóváhagyásával vált jelentőssé.

A történetírás gyakran a 9. század egyik legjelentősebb pápájaként tartja számon. Értékelésében azonban fontos a forráskritikai óvatosság: a róla szóló hagyományban egyszerre vannak jelen az energikus válságkezelő pápáról, a katonai és diplomáciai kényszerek között mozgó itáliai uralkodóról, valamint a római belső pártharcokkal küzdő egyházfőről szóló elemek.

Származása és korai pályája János Rómában született, apját Gundusnak vagy Gundo néven említik a források. Születési évét nem ismerjük pontosan; a Catholic Encyclopedia a 9. század első negyedére teszi. Családjáról kevés megbízható adat maradt fenn, de római származása és korai egyházi karrierje arra utal, hogy már fiatalon a lateráni egyházi adminisztráció környezetébe került.

Pápává választása előtt a római egyház archidiakónusa volt. Ebben a tisztségben már 853-ban és 869-ben is szerepel a forrásokban. Az archidiakónusi hivatal a római egyház egyik legfontosabb igazgatási tisztsége volt: viselője a diakónusok és egyházi szolgálattevők felügyeletében, az egyházi vagyon kezelésében, a fegyelmi ügyek előkészítésében és a pápai kormányzat napi működésében is szerepet játszhatott.

A Treccani szerint János fontos szerepet játszott a 853-as római zsinaton, amelyen Anastasius Bibliotecarius ügyével foglalkoztak. 869 júniusában, a római anti-phótioszi zsinaton ő olvasta fel az Allocutio Hadriani prima szövegét, és aláírta a zsinati aktákat. Ez a tény jelzi, hogy már pápává választása előtt is a római kúria művelt, tapasztalt és politikailag is jelentős tagjai közé tartozott.

Megválasztása II. Adorján halála után Jánost 872. december 14-én választották és szentelték fel pápává. Megválasztása nem volt teljesen ellenkezés nélküli. A Treccani és a Catholic Encyclopedia szerint a pápai szék másik lehetséges jelöltje Formózusz, Porto püspöke volt, aki később János pontifikátusának egyik fontos ellenfelévé vált.

Formózusz jelöltsége kánonjogi szempontból is kényes volt, mivel már püspöki székkel rendelkezett; a korabeli kánoni hagyomány általában tiltotta vagy erősen korlátozta a püspökök áthelyezését egyik székből a másikba. János megválasztása így nemcsak személyi döntés volt, hanem a római kléruson belüli irányok és érdekcsoportok közötti választás is.

Az új pápa I. Miklós és II. Adorján erőteljes pápai politikájának örökségét kapta kézhez. Ennek folytatása azonban a 870-es években jóval nehezebb volt, mint korábban: a Karoling császári hatalom meggyengült, Itália déli és középső része politikailag széttagolt volt, a szaracén támadások állandó fenyegetést jelentettek, Rómában pedig több befolyásos nemesi és egyházi csoport saját érdekeit próbálta érvényesíteni.

Pontifikátusa

A szaracén fenyegetés és Dél-Itália János pápaságának egyik legfontosabb feladata a dél-itáliai és laziói partvidéket fenyegető szaracén támadások elleni védekezés volt. A 9. század közepétől a szaracén csapatok és tengeri portyázók több dél-itáliai és tengerparti támaszpontról indítottak támadásokat, amelyek a pápai birtokokat, kolostorokat, városokat és zarándokutakat is veszélyeztették.

János egyik első jelentős programja az volt, hogy flottát szervezzen és megerősítse Róma, illetve a város környékének védelmét. A Treccani szerint már uralkodása elején, Engelberga császárnéhoz, II. Lajos özvegyéhez intézett levelében olyan tervet fogalmazott meg, amely flotta felállítását és a városi védelem továbbfejlesztését irányozta elő.

A déli itáliai helyzetet bonyolította, hogy egyes helyi keresztény hatalmak, például Amalfi, Gaeta, Nápoly és Salerno urai időnként saját politikai érdekeik szerint kötöttek megállapodásokat a szaracénokkal. János levelekben, fenyegetésekkel, pénzügyi és birtokpolitikai engedményekkel, valamint diplomáciai nyomással próbálta ezeket a kapcsolatokat megszüntetni vagy lazítani. A pápai politika tehát nem pusztán katonai volt: János egyszerre használt egyházi büntetéseket, diplomáciai tárgyalást és anyagi engedményeket.

A források szerint János személyesen is részt vett a védelem megszervezésében. A Catholic Encyclopedia úgy fogalmaz, hogy a pápa a hadvezéri és tengeri parancsnoki feladatokat is magára vállalta, és 876 körül a Circeo-fok közelében győzelmet aratott egy szaracén kalózflotta fölött. A történeti értékelésben ez a győzelem inkább ideiglenes siker volt, nem pedig a szaracén veszély végleges megszüntetése. A pápai állam és Róma védelmének problémája János egész pontifikátusán át megmaradt.

Johannipolis és a római védelem A szaracén támadások egyik fontos tapasztalata az volt, hogy a városfalakon kívül fekvő nagy római bazilikák különösen sebezhetők. 846-ban a szaracén portyázók már megtámadták a falakon kívül fekvő Szent Péter- és Szent Pál-bazilikát, ezért a 9. századi pápák számára a külvárosi szent helyek védelme különös jelentőségű volt.

VIII. János a Falakon kívüli Szent Pál-bazilika körül jelentős erődítéseket építtetett. Ezek olyan nagy kiterjedésűek voltak, hogy a területet a források Johannipolis, vagyis „János városa” néven említették. A Catholic Encyclopedia szerint az új védmű kerülete meghaladta a két mérföldet.

Johannipolis létrehozása azt mutatja, hogy János pápasága alatt a pápa nemcsak lelki és egyházkormányzati vezetőként, hanem a pápai állam világi védelmezőjeként is fellépett. Ez a szerep a 9. századi Itália viszonyai között nem rendkívüli, hanem a pápai hivatal gyakorlati feladataiból következő kényszerhelyzet volt.

A Karoling uralkodók és a császárkorona János pontifikátusának kezdetén II. Lajos viselte a császári címet. A pápa benne látta azt a nyugati uralkodót, aki a szaracénok ellen és Itália stabilizálása érdekében hatékony segítséget nyújthat. Lajos azonban 875 augusztusában meghalt, és halála után a császári cím sorsa nyitottá vált.

János ekkor Kopasz Károly nyugati frank királyt támogatta. 875. december 25-én Rómában császárrá koronázta őt. A döntés mögött egyszerre álltak egyházpolitikai és katonai megfontolások: a pápa olyan uralkodót keresett, aki képes lehet Itáliában fellépni a szaracénok és a pápai területeket fenyegető világi hatalmak ellen.

Kopasz Károly elismerte a római egyház különleges tekintélyét, és bizonyos császári jogokról is lemondott János javára. A gyakorlatban azonban a pápa kevés tényleges katonai segítséget kapott. Károly itáliai tervei nem vezettek tartós eredményre, és 877. október 6-án meghalt, mielőtt a pápai várakozásoknak megfelelően hathatós segítséget nyújthatott volna.

Károly halála után János több lehetséges jelölt között próbált egyensúlyozni. Egy ideig Bosót, Provence későbbi királyát is számításba vehette, végül azonban Kövér Károly mellett döntött, akit 881 februárjában császárrá koronázott. Károly a Karoling örökség jelentős részét névleg egyesítette, de gyengesége és politikai nehézségei miatt nem tudta biztosítani azt a támogatást, amelyre a pápa számított.

A nyugati frank út és a trójai zsinat 878-ban János kénytelen volt elhagyni Rómát. A Treccani szerint Lamberto spoletói herceg és Adalbert toszkán őrgróf támogatásával a pápával szemben álló erők elfoglalták Rómát, és Jánost politikai nyomás alá helyezték. A pápa végül tengeri úton Provence-ba menekült.

Nyugati frank területen János megpróbálta rendezni a császári öröklés és az itáliai védelem kérdéseit. 878 augusztusában Troyes-ban zsinatot tartott, de a várt politikai eredmények elmaradtak. A frank uralkodók nem tudtak vagy nem akartak egységes és tartós katonai támogatást nyújtani a pápaságnak.

Ez az út jól jelzi János pápaságának egyik alapvető nehézségét: a pápa politikai tekintélye jelentős volt, de katonai ereje korlátozott maradt. A Karoling uralkodók legitimációja szempontjából a pápai támogatás továbbra is értékes volt, de a pápai állam védelméhez szükséges tényleges beavatkozás gyakran elmaradt.

Metód, Morvaország és az ószláv liturgia VIII. János egyik legmaradandóbb egyháztörténeti döntése Szent Metód és a szláv misszió támogatásához kapcsolódik. Cirill és Metód munkája már II. Adorján pápasága alatt római elismerést kapott. Cirill 869-ben Rómában halt meg, Metód pedig érseki megbízatással tért vissza Pannónia és Morvaország missziós területére.

Metód működése ellen a bajor és frank egyházi vezetők részéről jelentős ellenállás bontakozott ki. A német püspökök politikai és egyházkormányzati okokból ellenezték Metód önálló missziós területét és az ószláv nyelv liturgikus használatát. Metódot 871 körül elfogták és bebörtönözték; János csak 873-ban értesült helyzetéről, és ekkor határozottan fellépett kiszabadítása és hivatalába való visszahelyezése érdekében.

János kezdetben, a német ellenállásra tekintettel, átmenetileg korlátozta az ószláv liturgia használatát, de Metód római vizsgálata után meggyőződött ortodoxiájáról. 880-ban kiadta az Industriae tuae kezdetű pápai levelet Szvatopluk morva fejedelemnek, amelyben megerősítette Metód érseki tekintélyét és jóváhagyta az ószláv nyelv használatát a liturgiában, megfelelő latin elemek és tanbeli biztosítékok mellett.

II. János Pál pápa Slavorum Apostoli enciklikája külön is megemlíti, hogy VIII. János 880-ban jóváhagyta a két tesszalonikéi testvér által lefordított ószláv liturgikus nyelv használatát. A döntés jelentősége túlmutatott Morvaországon: hozzájárult ahhoz, hogy a szláv népek keresztény műveltsége saját nyelvi és kulturális közegben erősödjön meg.

Bulgária és a Balkán János többször is kapcsolatba lépett Borisz bolgár uralkodóval, és igyekezett Bulgáriát a római egyházi joghatóság felé terelni. A bolgár egyház hovatartozása már I. Miklós és II. Adorján idején is fontos vitapont volt Róma és Konstantinápoly között. Bulgária a 9. század második felében olyan egyházi megoldást keresett, amely politikai önállóságát és új keresztény intézményeinek stabilitását is szolgálhatta.

János érvei szerint Bulgáriának Rómához kellett volna kötődnie, ugyanakkor a gyakorlatban a bolgár egyház végül Konstantinápoly felé orientálódott. Ez Róma számára diplomáciai kudarc volt, de a korszak viszonyai között nem meglepő: Bulgária földrajzi, politikai és kulturális helyzete erősen a bizánci világ felé kapcsolta az országot.

A bolgár ügyben János politikája nem értelmezhető pusztán a római és konstantinápolyi egyházak közötti elvi vitaként. A háttérben egy újonnan kereszténnyé vált állam egyházi szervezetének, nyelvi-liturgikus gyakorlatának és politikai függetlenségének kérdése állt.

Bizánc és Phótiosz János pápasága idején a bizánci kapcsolatok központi kérdése továbbra is Phótiosz személye volt. Phótioszt korábban Róma elítélte, majd I. Baszileiosz uralkodása elején eltávolították a konstantinápolyi pátriárkai székből. Ignác halála után azonban Phótiosz ismét visszatért a pátriárkai hivatalba.

János kezdetben fenntartásokkal kezelte a helyzetet, de diplomáciai okokból és az egyházi egység helyreállítása érdekében tárgyalásba bocsátkozott Konstantinápollyal. A 879–880-as konstantinápolyi zsinaton pápai legátusok is részt vettek, és a zsinat Phótiosz helyzetének rendezését szolgálta.