Sósmező (előfordul Soósmező néven is, , ) falu Romániában, Bákó megyében.
Nevének eredete Nevét a sós ásványvízforrásairól, és a sós vizű mezei mocsaraktól kapta. „E hegyhát Sósmező nevét attól nyerte, hogy ott vas-nátron tartalmu Timsósnak nevezett sósfürdő, közelében pedig igen kellemes izü, ivásra használt borviz (savanyuviz) buzog fel. E források egészen az ujabb időig ismeretlenek voltak, csakis 1866-ban észlelte azt…”
Földrajza Sósmező Bákó megye délnyugati részén, Ónfalva (Onyest, románul Oneşti) városától északnyugatra (31 km), az Ojtozi-szorostól (Berecki-szoros; a hágó: 866 m) délkeletre, a Mosátban eredő Ojtoz-patak 2 km hosszú bal parti teraszán, egy délkeletre kiszélesedő völgyben található. Tengerszint feletti átlagos magassága 444 m. Szalagtelepülés a Brassót Bákóval összekötő DN 11-es főút (E574-es nemzetközi út) mentén.
Az Ojtoz-patak közeli vizei: a jobb parti patakok: Lipian (románul Lipcheanau), Hal (románul Halos); bal parti patakok: Kalaszló (románul Caraslău), Gyertyános (románul Ghergiaha, Ghergheanos; Sósmező és Bereck, és egyben Bákó és Kovászna megye határának patakja), Brezája (magyar változat Breza, románul Brezaia), Csernika (magyar változat Csernyika, románul Czernica), Dobru. A Csernika patak az Ojtoz-patak bal parti mellékvizeként a falu keleti részén ömlik az Ojtoz-patakba.
A falut az Ojtoz-völgy hegységei veszik körül. Sósmező magaslatai: Roncz (románul Runcu – 1108 m), Hideg-bérc (935 m), Kis-havas (románul Kis-Chişauş – 1270 m), Balázs László-hegy (1236 m), Nagyszeg (1033 m), Csernika-hegy (románul Cernica – 658 m). Keleten, a Sósmező fölé magasodó Csernika-gerinc völgyében ered a Csernika patak.
Évi átlaghőmérséklet: 5,4º Nyár: 14,6º Tél: – 4 º Legnagyobb havi átlaghőmérséklet: augusztusban (16) Abszolút maximális hőmérséklet: 40,8º 1916. július 5. Abszolút minimális hőmérséklet: -29,6º 1942. január 25. Az első fagy a környéken: szeptember 15–20. Utolsó fagy a környéken: április 10–15. Átlagos felhős napok száma: 150–160; Átlagos napsütéses napok száma: 85–90; Relatív páratartalom: 75–80% Az átlagos évi csapadékmennyiség: 750–800 mm
Flóra: 79%-a erdős terület. Domináns a lombhullató erdő, leginkább bükk, de mellette tölgy, gyertyán, szil, kőris, juhar, nyár, nyír is. Néhány helyen megszakításokkal tisztásokat, és ritkán, a tetőkön, alpesi réteket találni. A magasabb hegyi részeken jegenyefenyő, lucfenyő, erdei fenyő, vörösfenyő van.
Fauna: emlősök: farkas, róka, barnamedve, szarvas, kárpáti-medve, vaddisznó, hiúz, mókus, ritkább nyest, vidra, szarvas; madarak: varjú, szarka, harkály, bagoly, szajkó, kakukk, nyírfajd, erdei szalonka; a víziállatok világát az Ojtoz mellékvizeiben (Hal-patak) a pisztrángok uralják, az Ojtozban rák is előfordul.
A hegyektől védetten, a település kertjeiben gyümölcstermesztéssel (szilva, dió, alma) is foglalkoznak. A patakvölgyek és a hegyek kedvelt kiránduló, turisztikai helyek.
Történelme 1769-ben Háromszék Kézdiszékében, a Székelyföld keleti határán alapították a falut. Ebben az időben a havasalföldi és moldvai románok letelepedését is megengedték e területre. 1850-ig Bereckhez tartozott. 1850 körül önállóvá lett Berecktől. Az 1876-os megyerendezéstől kezdve a trianoni békeszerződésig a Magyar Királyságban Háromszék vármegye kézdivásárhelyi járásának községeként az ország legkeletibb községe volt. A település az 1. világháború után a Románia része lett.
1940-ben a második bécsi döntést követően a település újra Magyarországhoz került, és rövid időre újra a Magyarország határfaluja lett. 1947-től ismét Románia része.
A 2. világháborút követően Romániában erdélyi közigazgatási egységekhez tartozott. 1968-ban az Ónfalva (Oneşti) városához közeli Gorzafalva (románul Oituz, azelőtt Grozeşti) községhez került és ezzel az egykor erdélyi község Bákó (Bacău) megye települése lett. Gorzafalva község részei még: Zöldlonka (románul Călcâi), Fűrészfalva (magyar változat Fűrész, románul Ferestrău-Oituz), Hersa (magyar változat Herzsa, románul Hârja) és Marginea. Ezeken a településeken moldvai csángó magyarok is éltek/élnek.
A település története szorosan kapcsolódik a magyarországi Erdély és a romániai Moldva között az Ojtozi-hágón át történő kereskedelemhez, illetve a két területrész közti hadi eseményekhez.
„Az Ojtozi-szoros történelmi nevezetességű tető, hegyszoros és átkelőhely. A brassói iparosok és kereskedők az Ojtozi-szoroson átszállították áruikat Moldvába, így a Sachsenweg azaz szászok útja név is fennmaradt, de a szűk völgyszorosban kellett feltartóztatni a keletről [Erdélybe] jövőket is.”
„E falu Bereczk praediuma, lakói nagyrészt későbbi időkben odatelepült oláhok, akik pásztorkodás, szekereskedés- és csempészettel foglalkoznak; ők e területnek – mely Bereczk tulajdona – haszonbérlői s arról évi haszonbért fizetnek.”
„Akárcsak Háromszék más átkelőhelyein, itt is évtizedekig rettegésben tartották az utasokat az ojtozi rablók. Munduka [Munduka Ravazel], Ityim és Drimba nevét még ma is emlegetik az ojtozi öregek.”
Események 1769. A falu a Bereck mezőváros tulajdonában lévő földterületen megtelepedett.A román-helytörténészek szerint a falut románok alapították a 19. század első évtizedeiben.
1813. Megerősítették Bereck tulajdonjogát a falu földjére. „…a székely határőri gyalogezred kormánya Bereczknek havasbirtokából egy jó darabot erőhatalommal elfoglalt és hogy azt hasznosithassa, annak egyik – határszél közeli – völgyében, a már azelőtt is sósforrásairól Sósmezőnek nevezett helyen, falut alakitott, hová – nagyrészt a dunai fejedelemségekből odahuzódott – 100 család települt le. Az uj telepet az ezred kormánya földesuri czimen igazgatta, hanem Bereczk városa sem nézte szótalanul tulajdonának ezen elsajátitását, s már a foglalás korszakában panaszt emelt és pert kezdett meg az ezred kormánya ellen. E per hosszura húzódott, s csak 1813-ban ért véget, midőn Sósmező 2823. udv. szám alatt kiadott itélet alapján Bereczknek visszaitéltetett, s azóta taxát [a tulajdonosnak pénzben fizetett földbér egy fajtája] fizető lakói a város törvényhatóságának vannak alárendelve...”
1816/1817. Országos éhínség: a falu lakói mesterséges „hegyet” hányattak a településen, s munkájukért élelmet kaptak.
1820-as évek: Előbb sikertelen székely telepítési kísérlet, majd 3 időszakaszban román (örmény?) telepítés a faluba; a betelepülők földet és gazdasági kedvezményeket kaptak.
1835. Megépült az első templom.
1841. Iskola épült a templom mellett, fából.
1849. Bem József Erdélyből az Ojtozi-szoroson keresztül Moldvában megtámadta a Moldvát megszállva tartó és a Magyarország ellen készülődő orosz csapatokat (július 23.). Hersánál szétverte az ott állomásozó oroszokat és Ónfalváig vonult. Kiadta második kiáltványát. A remélt moldvai segítség elmaradása, valamint a Magyarország szempontjából Erdélyben kialakult kedvezőtlen katonai helyzet miatt – az Ojtozi-szoroson át visszatért Erdélybe és gyorsan Marosvásárhelyre érkezett (július 28.).
1850. Berecktől önállóvá vált és sajátos elhelyezkedése miatt gazdasági gyarapodásnak indult a település. A brassói kereskedők egyik megálló-szálláshelye lett a falu.
„…Sósmező, mely Erdély faluja ugyan, de kívül esik a vámon, s vám nélkül iszsza borát; s a mely bornak itt kupáját 10–12 váltó krajezárral itta az útas, ugyan abból estve Kézdivásárhelyt 12 v. garasért ihatott.”
1854. Az Ojtozi-szoroson át Fűrészfalváig út épült a falun keresztül.
1857. Új iskola épült, az előző helyén, kőből (elpusztult a 2. világháborúban).
1862. Moldva és Havasalföld egyesült, megalakult Románia.
1868. Eötvös-törvény (1868. XXXVIII. tc.) jogilag is lehetővé tette és segítette az anyanyelvi (román nyelvű) oktatást az iskolában.
1870-es évek eleje: Ismételten viták folytak a falu önállóságáról vagy Bereckhez tartozásáról.
1876. Önálló községként a Magyar Királyságban Háromszék vármegye Kézdivásárhelyi járásának települése lett.
1887. Az Osztrák-Magyar Monarchia két állama és Románia tárgyalásokat tartott és nemzetközi egyezményt kötött a közöttük lévő államhatárvonaláról (1887. dec. 7. – nov. 25., Bukarest – Corpus Juris Hungarici, 1888. évi XIV. tc. V. cikk).
1911. Megtartották az első, szervezett Sântilia ünnepséget.
1916. Harcok a községben, és az Ojtozi-szoros környékén. (Az első világháborúban 1916. augusztus 27-én Románia hadat üzent a Monarchiának és a kárpáti hágókon át megtámadta Erdélyt. A román csapatok – vereségeik után – szeptember–októberben a szorosokon át menekültek Erdélyből. A Központi Hatalmak csapatai december 6-án elfoglalták Bukarestet. A harcoló felek 1918. május 7-én békét kötöttek.)
1917. A németek fürdőt építettek a falu melletti források vizére.
1918. november – A májusi békekötést megszegve támadó román csapatok vonultak át a községen és az Ojtozi-hágón keresztül Erdélynek, Magyarországnak tartottak. (Novemberben kezdődtek a román csapatmozgások; december 24-én a román csapatok bevonultak Kolozsvárra; 1919. május 1-re elérték a Tisza-vonalát; augusztus 3-án és 4-én elfoglalták Budapestet, onnan november 14-én kellett kivonulniuk.)
1920. A község Románia települése lett. (Június 4-én Magyarország részéről aláírták a trianoni békeszerződést.)
1930. Felépült az új, ortodox templom a háborúban elpusztult régi templom helyén. (Mihály és Gábriel arkangyalok tiszteletére szentelték.)
1933. októberben elkészült a Hősök Központi Temetője. – A magyar katonák sírjai a temető nyugati részében, közvetlenül a bejárattól balra lévő parcellában (délnyugati parcella) találhatók. – A román katonai sírok az A parcellában, az osztrák katonai sírok a B parcellában, a német katonai sírok a C parcellában, a magyar katonai sírok a D parcellában vannak.
1939. Elkészült egy új iskolaépület.
1940. A második bécsi döntés értelmében a falu és területe a Magyar Királysághoz került. – Szeptember 13-án érkeztek a magyar csapatok a községbe. A katonai közigazgatást november 25-én, a vámhivatallal együtt, felváltotta a polgári közigazgatás 1918 előtti formája. – A változások következtében a község román lakosai közül sokan voltak, akiknek a romániai területeken, vagy a hegyekben kellett tovább élniük (menekülés, kitoloncolás).
1944. Harcok a községnél. A 2. világháborúban a tengelyhatalmak tagjaként harcoló Románia augusztus 23-án sikerrel kilépett a háromhatalmi szövetségből és augusztus 25-én hadat üzent Németországnak. Augusztus 26-án a visszavonuló, illetve menekülő német és az őket üldöző szovjet csapatok, csapattöredékek elérték, és átlépték a Magyar Királyság határát. Ekkor harckocsikkal megerősített szovjet gyalogos kötelék Dormánfalva (románul Dărmăneşti) irányából beért az Úz-völgyébe. A szovjet 23. harckocsihadtest a német Abraham-csoport és a magyar 26/2. határvadászszázad védelmét áttörte és augusztus 27-én a szovjet 2. lovas-gépesített csoport részei a 7. gárdahadsereghez tartozó gyalogsággal elfoglalták Sósmező községet. A német-magyar csapatok rövid, de heves harc után nem erőltették tovább az Ojtoz völgyének kiszélesedésében fekvő nagyközség védelmét, inkább visszavonultak az Ojtozi-szoros délkeleti bejáratához, ahol a 24/1. magyar erődszázad által megszállt völgyzár volt kiépítve. Sósmező volt az első, közigazgatásilag önálló község, amelyet a Magyar Királyság területén a szovjet csapatok 1944-ben elfoglaltak. A község körüli harcokban a község épületei közül több elpusztult, s jelentős anyagi kára keletkezett a polgári lakosságnak.
1947. A község ismételten Románia települése lett. (Február 10-én Magyarország és Románia is aláírta a 2. világháborút lezáró párizsi békeszerződéseket. Ebben állapították meg a község állami hovatartozását.)
1963. Elmaradt (több éven át) a Sântilia ünnepség.
1968. A község Gorzafalva község résztelepüléseként Bákó megyéhez került.
1979. A templomot felújították.
1999. Megkezdődött a kőolaj-kitermelés.
1999. Ismételten megtartották a Sântilia ünnepséget.
2000. Megtörtént a templom külső festése.
2005/2006. Az iskolában ideiglenesen szünetelt a tanítás.