Krisztus színeváltozása

Krisztus színeváltozása vagy Urunk színeváltozása a kereszténységben Jézus Krisztus isteni dicsőségének hegyen történt megmutatkozása, amelyet a három szinoptikus evangélium és Péter második levele tanúsága kapcsol össze Péter, Jakab és János jelenlétével. A görög hagyományban a megnevezése metamorphószisz (μεταμόρφωσις), latinul transfiguratio; a magyar egyházi szóhasználatban a színeváltozás, a megdicsőülés és az Urunk színeváltozása alak egyaránt előfordul. Az eseményben a tanítványok Jézust ragyogó dicsőségben látják, mellette Mózes és Illés jelenik meg, majd felhőből hangzik el az Atya tanúságtétele: „Ez az én szeretett Fiam”.; ; ; 2Pt 1,16–18.

A keresztény teológia a színeváltozást nem Jézus magánjellegű misztikus élményeként, hanem a tanítványoknak adott kinyilatkoztatásként értelmezi: a szenvedés és a kereszthalál előrejelzése után Jézus személyében felragyog az a dicsőség, amely a feltámadás és az eszkatologikus beteljesedés felől világítja meg küldetését. A jelenet ezért a kenózis és a dicsőség, a kereszt útja és a feltámadás fénye közti újszövetségi összefüggés egyik sűrű képe: Jézus nem a szenvedést megkerülve, hanem a Jeruzsálembe vezető úton mutatkozik meg dicsőségben. A keleti kereszténységben az ünnep a bizánci rítus tizenkét nagy ünnepe közé tartozik, a római katolikus naptárban augusztus 6-án szerepel. A nyugati egyházban az ünnep egyetemessé tétele III. Kallixtusz pápa nevéhez kapcsolódik, aki a nándorfehérvári diadal hírének római megérkezése után az augusztus 6-i dátumot az egész latin egyházra kiterjesztette.

Elnevezése

A színeváltozás szó a magyar egyházi nyelvben nem egyszerű külső alakváltozást jelent, hanem Jézus rejtett isteni dicsőségének látható felragyogását. A magyar kifejezés egyszerre hordozza a görög metamorphószisz – átalakulás, alakváltozás – és a latin transfiguratio – a látható alak dicsőséges átfénylése – teológiai tartalmát. A szinoptikus evangéliumok közül Máté és Márk a görög metemorphóthē igét használja, amelyből a metamorphószisz főnév származik; a latin Biblia hagyományában ennek megfelelője a transfiguratus est, illetve a transfiguratio. Lukács nem ezt az igét alkalmazza, hanem Jézus arcának elváltozásáról és ruhájának ragyogó fehérségéről beszél, miközben az eseményt Jézus imádságával kapcsolja össze.

A magyar katolikus liturgikus megnevezés: Urunk színeváltozása. A protestáns bibliafordításokban és istentiszteleti szóhasználatban gyakori a Jézus megdicsőülése vagy Krisztus megdicsőülése megnevezés is. A két elnevezés nem ellentétes jelentésű: a színeváltozás inkább az evangéliumi jelenet látható, elbeszélő oldalát, a megdicsőülés pedig annak teológiai értelmét emeli ki. A keleti szláv hagyományban a Preobrazsenyije (Преображение) elnevezés terjedt el, amely szintén átalakulást, átváltozást jelent.

Bibliai elbeszélések

A szinoptikus evangéliumokban

bélyegkép|jobbra|220px|alt=A Tábor-hegy légi felvétele Izrael északi részén|A Tábor-hegy a keresztény zarándokhagyományban a színeváltozás helyeként vált ismertté.

A színeváltozás elbeszélése Máté, Márk és Lukács evangéliumában található meg.; ; Mindhárom evangéliumban Jézus röviddel előtte beszél szenvedéséről, haláláról és feltámadásáról, majd kiválasztja három tanítványát: Pétert, Jakabot és Jánost. A három apostol más fontos jelenetekben is különösen közel áll Jézushoz, például Jairus leányának feltámasztásánál és a Getszemáni kertben.;

Máté elbeszélésében Jézus arca „ragyogott, mint a nap”, ruhája pedig fehér lett, „mint a fény”. A jelenetben Mózes és Illés beszélget Jézussal. Péter három sátor készítését ajánlja fel, majd fényes felhő borítja be őket, és a felhőből szózat hangzik: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik; őt hallgassátok.” A tanítványok félelmét Jézus érintése és bátorítása oldja fel: „Keljetek föl, ne féljetek!”

Márk rövidebb, tömörebb elbeszélésében Jézus ruhája olyan fehérré válik, „amilyet a ruhafestő a földön nem képes fehéríteni”. Péter „rabbi”-nak szólítja Jézust, és az evangélista megjegyzi, hogy a tanítványok nem tudták, mit mondjanak, mert félelem fogta el őket. A márki szövegben a színeváltozás közvetlenül kapcsolódik ahhoz a kijelentéshez, hogy egyesek a jelenlévők közül meglátják Isten országának hatalommal való eljövetelét. A Márk-kommentárok gyakran úgy értelmezik, hogy az esemény Isten országa végső megjelenésének elővételezése, nem pedig a szenvedés útjától független diadaljelenet.Brown, Raymond E. – Fitzmyer, Joseph A. – Murphy, Roland E. szerk.: Jeromos bibliakommentár. II. Az Újszövetség könyveinek magyarázata. Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, Budapest, Márk 9,2–8 magyarázata.

Lukács saját hangsúlyokat ad az elbeszélésnek. Nála Jézus „imádkozni” megy fel a hegyre, és imádság közben változik el arcának külseje. Csak Lukács mondja ki, hogy Mózes és Illés Jézus „kivonulásáról” vagy „élete végéről” beszélgettek, amelynek Jeruzsálemben kellett beteljesednie. A görög exodosz szó miatt a lukácsi hagyomány Jézus szenvedését, halálát, feltámadását és mennybemenetelét az új kivonulás távlatába helyezi.

A három beszámoló közti apró különbségek az evangéliumok saját teológiai hangsúlyait is jelzik. Máté a fénylő arc és a fiúság hangsúlyával a Sínai-teofániát idézi fel, Márk a tanítványok félelmére és értetlenségére figyel, Lukács pedig az imádság, a dicsőség és a Jeruzsálemben beteljesedő „kivonulás” kapcsolatát emeli ki.

Péter második levelében

Péter második levele a színeváltozást az apostoli tanúságtétel részeként idézi fel: a szerző szerint az apostolok nem „kieszelt meséket” követtek, amikor Jézus Krisztus hatalmáról és eljöveteléről beszéltek, hanem „szemlélői voltak nagyságának”. A levél a hegyi eseményt a „szent hegyen” elhangzott atyai szózattal köti össze, és a parúzia, vagyis Krisztus dicsőséges eljövetele felől értelmezi.2Pt 1,16–18

A 2Péter-szakasz nem csupán emlékező teológiai reflexió, hanem vitairat-szerű összefüggésben is áll. A levél később azokkal a gúnyolódókkal szemben érvel, akik kétségbe vonják Krisztus eljövetelének ígéretét, és azt mondják, hogy a világ kezdettől fogva változatlanul halad tovább.2Pt 3,3–9 Ebben az összefüggésben a színeváltozás a jövőbeli dicsőséges eljövetel előzetes tanúsága: a szerző számára a hegyen látott dicsőség nem elszigetelt csoda, hanem az apostoli igehirdetés megbízhatóságának egyik támasza.

A jánosi hagyomány közvetlenül nem beszéli el a színeváltozást, de több értelmező a János-evangélium prológusának mondatát – „láttuk az ő dicsőségét” – a Krisztusban megmutatkozó isteni dicsőség általános tanúságaként olvassa, amelyhez a színeváltozás hagyománya is közel áll.Jn 1,14 A jánosi „dicsőség” motívum ugyanakkor sajátos módon a keresztre is vonatkozik: Jézus megdicsőülése Jánosnál nem választható el a szenvedéstől és a kereszthaláltól.Jn 12,23–32; 17,1–5.

Helye az evangéliumi történetben

A szinoptikus evangéliumokban a színeváltozás Péter messiási hitvallása és az első szenvedésjövendölés után következik. A narratív helyzet így kettős: Jézust a tanítványok Krisztusnak, Isten Fiának vallják, ugyanakkor szembesülnek azzal, hogy messiási küldetése a szenvedésen és a kereszten át vezet. A hegyi látomás a két igazságot együtt tartja: Jézus a dicsőségben megmutatkozó Fiú, de ugyanő indul Jeruzsálem felé, ahol a szenvedés és a halál vár rá.

A jelenet ezért a kereszt és a dicsőség összekapcsolásának sokat idézett újszövetségi helye. A dicsőség nem a szenvedés alternatívájaként jelenik meg, hanem azon az úton válik láthatóvá, amely a kereszthez vezet. A liturgikus és patrisztikus magyarázatok gyakran úgy értik, hogy Jézus a szenvedése előtt megerősítette három tanítványát, hogy a kereszthalál botránya után is felismerjék benne Isten Fiát. Máté elbeszélésében Jézus a hegyről lefelé menet megtiltja, hogy a tanítványok a látomásról beszéljenek, „amíg az Emberfia fel nem támad a halottak közül”. A tilalom arra utal, hogy a színeváltozás értelme a feltámadás fényében válik teljesebbé.

A helyzet a tanítványok félreértését is megvilágítja. Péter sátorépítési javaslata a dicsőség megtartásának, a hegyi tapasztalat prolongálásának vágya lehet; az evangéliumi összefüggésben azonban Jézusnak le kell mennie a hegyről, és tovább kell haladnia Jeruzsálem felé. A színeváltozás így nem a földi küldetésből való kilépés, hanem annak belső értelmének felragyogása.

A helyszín kérdése

A keresztény zarándokhagyomány a színeváltozás hegyét a Tábor-heggel azonosította. A hagyomány korai tanúi közé sorolják Órigenészt, Jeruzsálemi Szent Cirillt és Szent Jeromost, a késő ókor és a bizánci kor zarándokhagyománya pedig tartósan a Tábor-hegyhez kötötte az eseményt. A hegyen a középkorban több templom és kolostor állt, és a hely mindmáig a színeváltozáshoz kapcsolódó szentföldi zarándokhely.

A történeti-földrajzi magyarázatok között más javaslatok is megjelentek. Mivel az evangéliumi elbeszélés közvetlen előzménye Caesarea Philippi környéke, több kutató a sokkal északabbra fekvő Hermon-hegyet tartja földrajzilag valószínűbbnek. Caesarea Philippi a Hermon-hegy lábánál fekvő térséghez tartozott, míg a hagyományos Tábor-hegy Galilea déli részén található; a kettő közti távolság gyalogosan többnapos út, hozzávetőleg 60–80 kilométer. Mások a Kármel-hegyet, a Meron-hegyet vagy jelképes, teológiai értelemben vett „kinyilatkoztatási hegyet” említenek. A szinoptikus szövegek csak „magas hegyről” beszélnek, ezért a pontos azonosítás nem dönthető el kizárólag az evangéliumok alapján. A Tábor-hegynek a liturgikus és zarándokhagyományban betöltött szerepe ettől függetlenül nagy hatású maradt.

A helyszín kérdése az elbeszélés teológiai értelmezése szempontjából másodlagos. Az evangéliumi „hegy” a bibliai kinyilatkoztatások helyeinek sorába illeszkedik: Sínai, Hóreb, Sion, az Olajfák hegye és a színeváltozás hegye mind olyan hely, ahol az emberi tapasztalat határán Isten jelenléte vagy üdvterve válik láthatóvá.

Ószövetségi és zsidó háttér

A színeváltozás elbeszélése több ószövetségi motívumot sűrít magába. A hat nap múlva történő hegyre menetel emlékeztet a Sínai teofániájára, ahol a felhő hat napig borította be a hegyet, mielőtt Isten Mózeshez szólt.Kiv 24,15–16 Máté és Márk „hat nap múlva” kifejezést használ, Lukács pedig „mintegy nyolc nap múlva” helyezi el a jelenetet.; ; Ezt sok magyarázat nem tényleges ellentmondásként, hanem az ókori időszámítás eltérő módjaként kezeli: az egyik számítás a közbeeső napokat emelheti ki, a másik a kezdő- és zárónapot is beszámító inkluzív megjelölést használhatja. A hat napra vonatkozó hagyomány ugyanakkor a Sínai-párhuzam miatt teológiailag is beszédes.Brown, Raymond E. – Fitzmyer, Joseph A. – Murphy, Roland E. szerk.: Jeromos bibliakommentár. II. Az Újszövetség könyveinek magyarázata. Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, Budapest, Máté 17,1–13 magyarázata.

A fény, a ragyogó ruha, a felhő és az isteni hang szintén ószövetségi teofániákra utal. A felhő Isten jelenlétének jele a pusztai vándorlásban, a Sínain és a szent sátor fölött; Mózes arca az Úrral való találkozás után ragyog, Illés pedig a Hóreben kap kinyilatkoztatást.Kiv 13,21–22; 24,15–18; 33,9–11; 34,29–35; 1Kir 19,8–13. A keresztény olvasatban ezek a motívumok nem a zsidó hagyománnyal szembeni állításként, hanem az Ószövetség saját krisztológiai értelmezésének részeként jelennek meg: a Törvény és a Próféták tanúságot tesznek Krisztusról.

Mózes és Illés jelenléte több szinten értelmezhető. Mózes a Törvény, Illés a prófétai hagyomány kiemelt alakja; együtt az ószövetségi kinyilatkoztatás egészét képviselik. Mindketten hegyen találkoztak Istennel, és mindkettőjük alakjához különleges végidőbeli várakozás kapcsolódott. Malakiás könyve szerint Illés visszatér az Úr napja előtt; az evangéliumok ezt a várakozást Keresztelő János személyével is összefüggésbe hozzák.Mal 3,23–24; ;