Szentté avatás

bélyegkép|280px|II. Piusz pápa 1461-ben szentté avatja Sienai Szent Katalint. Pinturicchio freskórészlete a sienai Piccolomini-könyvtárból. A szentté avatás (latinul canonizatio) valamely keresztény egyház hivatalos aktusa, amellyel egy elhunyt személyt a szentek közé sorol, és engedélyezi vagy elrendeli nyilvános egyházi tiszteletét. A fogalom legkidolgozottabb jogi értelme a Katolikus Egyházban alakult ki: itt a kanonizáció a római pápa végleges és ünnepélyes döntése, amelynek alapján a személyt az egész egyházban szentként lehet tisztelni. A boldoggá avatás (beatificatio) ezzel szemben rendszerint meghatározott országban, egyházmegyében, szerzetesi közösségben vagy más körben engedélyezi a nyilvános liturgikus tiszteletet, és a rendes eljárásban a szentté avatást megelőző fokozat.

A katolikus önértelmezés szerint az avatás nem teszi szentté az elhunytat, hanem egyházi ítélettel elismeri, hogy a személy Isten kegyelméből eljutott az üdvösségre, életével, vértanúságával vagy önfeláldozásával példát adott, és közbenjárása kérhető. A kanonizáció közvetlen tárgya ezért nem az elhunyt teljes életrajzának, valamennyi véleményének vagy minden neki tulajdonított elbeszélésnek a hitelesítése. Az egyházi döntés a személy szentségére és egyetemes nyilvános tiszteletének megengedhetőségére vonatkozik.

Az ortodox egyházakban az ennek megfelelő hivatalos elismerést gyakran megdicsőítésnek vagy glorifikációnak nevezik. Az eljárás nincs egyetlen központi hatóság és minden helyi egyházra kötelező egységes szabályzat alá rendelve: rendszerint az illetékes püspök, vizsgálóbizottság és a helyi egyház szinódusa vesz részt benne. A legtöbb protestáns hagyomány nem alkalmaz katolikus értelemben vett kanonizációt, bár több evangélikus és anglikán egyház liturgikus naptárában történelmi keresztény tanúkról és példaképekről emlékezik meg.

Fogalma és teológiai jelentése

Szentség és hivatalos elismerés

A keresztény teológiában a „szent” szó többféle értelemben használatos. Az Újszövetség gyakran valamennyi megkeresztelt keresztényt szentnek nevez, mert Istenhez tartoznak és megszentelő hivatást kaptak. Az egyháztörténeti szóhasználatban ugyanakkor szentnek nevezik azokat a személyeket is, akiknek Krisztus-követését valamely egyház kivételesen példaszerűnek ismeri el, és akiket nyilvánosan megemlékezésben vagy tiszteletben részesít.

A katolikus tanítás az egyetemes életszentségre szóló meghívást és a kanonizált szentséget nem állítja szembe egymással. A második vatikáni zsinat szerint minden keresztény hivatott a szentségre; a hivatalosan elismert szentek ennek a hivatásnak történetileg meghatározott, nyilvános példái. A kanonizáció hiánya ezért a katolikus felfogásban nem jelenti azt, hogy az elhunyt ne lehetne üdvözült vagy szent életű. Az eljárás csak az egyház nyilvános és hivatalos kultuszára vonatkozó ítéletet hoz.

A szentek tiszteletét a katolikus és ortodox teológia megkülönbözteti az egyedül Istent megillető imádástól. Az Istennek járó kultuszt a latin teológiai nyelv latriának, a szentek iránti tiszteletet duliának nevezi. A szentté avatás ennek megfelelően nem istenné nyilvánítás vagy apoteózis, hanem egy keresztény személy nyilvános tiszteletének egyházi elismerése. A késő antik társadalom vallási és politikai formái hatottak a keresztény emlékezet és ünneplés külső alakjaira, de a római császári apoteózis és a keresztény kanonizáció jogi és teológiai tartalma nem azonos: az előbbi az uralkodó isteni rangra emelését, az utóbbi a teremtményként tisztelt szent Istenhez tartozását fejezi ki.

Boldog, szent és tiszteletreméltó

A jelenlegi latin katolikus gyakorlatban az eljárás főbb megjelölései a következők:

Isten szolgája (Servus Dei): az a katolikus hívő, akinek boldoggá- és szenttéavatási ügyét az illetékes egyházi hatóság hivatalosan megnyitotta; Tiszteletreméltó (Venerabilis): rendszerint az a személy, akiről a pápa engedélyével kihirdették, hogy a keresztény erényeket hősies fokon gyakorolta. A cím önmagában nem engedélyez nyilvános liturgikus kultuszt; boldog (beatus): olyan személy, akinek nyilvános tiszteletét a Szentszék meghatározott keretek között engedélyezte; szent (sanctus): olyan személy, akit a pápa a szentek jegyzékébe iktatott, és akinek nyilvános tisztelete az egész Katolikus Egyházban megengedett.

E megjelölések eljárásjogi és liturgikus fokozatok, nem a mennyei dicsőség rangsorai. A boldog és a szent közötti különbség elsősorban a kultusz egyházi kiterjedésére és a döntés jogi jellegére vonatkozik. A kanonizált szent ünnepének felvétele az Általános római naptárba külön liturgikus döntés: nem minden kanonizált szent kap kötelező vagy fakultatív emléknapot az egyetemes naptárban, bár saját egyházmegyéjében, országában vagy közösségében ünnepe lehet.

A döntés véglegessége

A katolikus teológia többségi álláspontja a szentté avatást a pápa végleges, az egész egyházat érintő ítéletének tekinti, amelyet Isten különleges gondviselése megóv a tévedéstől. Ennek pontos teológiai minősítéséről a középkortól fogva eltérő megfogalmazások születtek: a szerzők többsége a kanonizáció tévedhetetlensége mellett érvelt, de vitatták, hogy az állítás milyen értelemben tartozik a hit bizonyosságai közé. A boldoggá avatást rendszerint nem ruházzák fel ugyanilyen egyetemes és végleges jelleggel, mert korlátozott kultuszt engedélyező aktus.

A kanonizáció nem jelent történettudományi tévedhetetlenséget az eljárás során felhasznált valamennyi részadatra nézve. A kritikai kutatás továbbra is vizsgálhatja a szent életrajzának kronológiáját, az egyes források keletkezését, a neki tulajdonított szövegeket, a kultusz társadalmi és politikai összefüggéseit vagy egy korábbi csodaelbeszélés történeti rétegeit.

Történeti kialakulása

A vértanúk helyi emlékezete

A kanonizáció történeti előzménye nem egyetlen alapító rendelkezés, hanem a keresztény közösségek fokozatosan kialakult liturgikus emlékezete. A 2–3. században a helyi egyházak elsősorban a hitükért kivégzett vértanúk halálának évfordulóját ünnepelték. A vértanú halálának napját dies natalisnak, mennyei születésnapnak tekintették; nevét feljegyezték a helyi naptárban, sírjánál összegyűltek, és felolvasták szenvedéstörténetét. A Polikárp vértanúsága már a 2. században különbséget tett Krisztus imádása és a vértanúk szeretetteljes tisztelete között, és beszámolt Polikárp halálának évenkénti megünnepléséről.

A korai elismerésben a helyi püspök és a közösség egyaránt szerepet játszott. A püspöknek meg kellett ítélnie, hogy a halál valóban keresztény vértanúság volt-e, és a kultusz megfelelt-e az egyház hitének. A tisztelet egyik egyházból a másikba levelek, vértanúakták, ereklyék és liturgikus naptárak révén terjedt. E gyakorlat még nem a későbbi pápai kanonizáció volt, de már tartalmazta a nyilvános kultuszhoz szükséges közösségi emlékezetet és egyházi jóváhagyást.

A hitvallók és aszkéták tisztelete

A 4. századtól, a nagy birodalmi keresztényüldözések lezárulása után olyan személyeket is nyilvános tiszteletben részesítettek, akik nem vértanúhalállal, hanem hosszú aszketikus, szerzetesi, püspöki vagy karitatív életükkel adtak példát. A „hitvalló” elnevezés fokozatosan kiterjedt azokra, akik békés halállal fejezték be példaszerű keresztény életüket. Remete Szent Antal, Tours-i Szent Márton és más késő ókori szentek kultusza azt mutatja, hogy a szentség nyilvános elismerése már nem kizárólag a vértanúsághoz kapcsolódott.

A szent helyi elismerésének középkori formája lehetett a sír ünnepélyes felnyitása, az ereklyék oltárhoz vagy templomba történő átvitele (elevatio, translatio), a név felvétele a naptárba, valamint saját mise és zsolozsma kialakítása. E döntéseket rendszerint püspöki vagy zsinati tekintély erősítette meg. A népi tisztelet, a csodák híre és az egyházi jóváhagyás egymással kölcsönhatásban állt; egyik elem sem írható le minden korszakra azonos eljárási szabályként.

Peter Brown a késő antik szentkultuszt nem egyszerűen vallási eszmék történeteként, hanem a közösségi tér, a város, a püspöki tekintély és a patrónusi kapcsolatok átalakulásaként értelmezte. A sír és az ereklye a szent praesentiájának, jelenlétének helyévé vált, a hozzá fűződő közbenjárás pedig a késő római patrónus–kliens kapcsolatok keresztény átalakításával is összefüggött. Ez a társadalomtörténeti magyarázat nem azonos a kultusz teológiai igazolásával vagy cáfolatával, hanem annak történeti működését vizsgálja.

A pápai közreműködés és a jogfenntartás kialakulása

A pápák már a korai középkorban közreműködhettek egyes kultuszok megerősítésében, de a püspöki elismerés sokáig tovább élt. A hagyományosan első, oklevéllel biztosan dokumentált pápai kanonizáció Augsburgi Szent Ulrik 993-as szentté avatása, amelyet XV. János pápa római zsinaton hirdetett ki. Az esemény jelentős mérföldkő, de nem jelentette azt, hogy ettől az időponttól minden új szent kultusza kizárólag pápai döntéssel jöhetett létre.

A 11–13. században a pápaság fokozatosan igényt formált az egész egyházra kiterjedő kultusz engedélyezésére. III. Sándor pápa egyik, az 1170-es évek elején kelt levelében megtiltotta, hogy egy Svédországban szentként tisztelt személy kultuszát a római egyház engedélye nélkül folytassák. A rendelkezés később a kánonjogi gyűjteményekbe került; a kizárólagos pápai illetékesség a 13. században, különösen IX. Gergely pápa 1234-ben kihirdetett dekretális gyűjteményében szilárdult meg. A folyamat ezért nem vezethető vissza egyetlen zsinati határozatra, és a negyedik lateráni zsinatot sem tekintik a pápai kanonizációs monopólium kizárólagos létrehozójának.

A központosodásnak több oka volt. Az egyetemes kultusz a pápai tekintélyt igényelte; a távoli közösségek számára egységesebb vizsgálatot kellett biztosítani; továbbá meg kellett különböztetni a tartósan megalapozott szentséghírt a rövid életű, bizonytalan vagy helyi érdekek által támogatott kezdeményezésektől. A pápai jogfenntartás ugyanakkor nem szüntette meg a helyi közösségek szerepét: az ügyeket továbbra is a helyi tisztelet, a kérelmezők, a püspökök, a szerzetesrendek, az uralkodók vagy városi közösségek kezdeményezték.

A középkori kanonizációs vizsgálatok

A 13. századra a kanonizáció egyre részletesebb bizonyítási eljárássá vált. Pápai megbízottak eskü alatt hallgattak ki tanúkat a jelölt életéről, erényeiről, haláláról és csodáiról. A kérdések kitértek a tanú ismeretének forrására, a gyógyulás előtti állapotra, az alkalmazott kezelésekre, a szent segítségül hívására és az esemény nyilvánosságára. Az eljárás a középkori kánonjog bizonyítási formáit alkalmazta; nem azonos a modern büntetőperrel, de jogilag szabályozott, tanúvallomásokra és okiratokra épülő vizsgálat volt.

A középkori vizsgálatokat nem célszerű a modern eljárás kezdetleges másolataként értékelni. A tanúk és bírák a kor teológiai, orvosi és jogi fogalmai között dolgoztak, de a bizonyítás, az ellentmondások feltárása és a csodák körülményeinek részletes rögzítése valós ellenőrző funkciót töltött be. A jegyzőkönyvek a modern történetkutatás számára különösen értékes források a vallásosság, betegségek, családi kapcsolatok, közlekedés, társadalmi rétegek és helyi konfliktusok történetéhez.

A kanonizáció nem volt automatikus következménye a népszerű kultusznak. Számos ügy elakadt, évtizedekig vagy évszázadokig szünetelt, illetve sohasem vezetett pápai döntéshez. A vizsgálatok költsége, a dokumentáció minősége, a politikai támogatás, a rendi és dinasztikus érdekek, valamint a pápai prioritások egyaránt befolyásolhatták az ügyek előrehaladását. E körülmények feltárása nem teszi a szentséget pusztán politikai konstrukcióvá, hanem megmutatja, hogy a vallási elismerés történeti intézmények között valósult meg.

A Rítuskongregáció és VIII. Orbán szabályozása