Az egylényegűség (, átírással homoousziosz vagy homoúsziosz; , illetve unius substantiae) a keresztény szentháromságtan és krisztológia egyik kulcsfogalma. A kifejezés azt jelenti, hogy a Fiú nem teremtmény, nem az Atyához csupán hasonló isteni közvetítő, hanem ugyanazon isteni lényegnek, természetnek vagy valóságnak részese, mint az Atya. A 325-ös első nikaiai zsinat a nikaiai hitvallásban ezzel a szóval fejezte ki, hogy Jézus Krisztus „az Atya lényegéből” született, „valóságos Isten a valóságos Istentől”, „született, nem teremtmény”, és „egylényegű az Atyával”.
A fogalom a nikaiai kereszténységben nem azt jelenti, hogy az Atya és a Fiú ugyanaz a személy lenne, és nem is azt, hogy az isteni lényeg testi vagy anyagi módon osztható volna. A klasszikus szentháromságtani megfogalmazás szerint Istenben egy az ouszia (lényeg, természet, istenség), és három a hüposztaszisz vagy személy: az Atya, a Fiú és a Szentlélek. A Fiú tehát „más személy” az Atyához képest, de nem „más lényegű”; a személyek valós különbsége nem bontja meg az egyetlen isteni természet egységét.
A homoousziosz a negyedik századi ariánus vitában vált hivatalos hitvallási terminussá. Arius és követői szerint a Fiú minden teremtménynél magasabb rendű, a világ teremtése előtti isteni közvetítő, de nem örök és nem az Atyával azonos isteni lényegű. A nikaiai zsinat ezzel szemben azt állította, hogy a Fiú nem a teremtményi rendhez tartozik, hanem az Atyától öröktől fogva születik, és ugyanazt az isteni létet birtokolja.
A kifejezés később a Szentlélek istenségének teológiájában és a khalkédóni zsinat krisztológiájában is fontos lett. Khalkédóni 451-ben azt vallotta, hogy Krisztus istensége szerint egylényegű az Atyával, embersége szerint pedig egylényegű velünk; vagyis ugyanaz a Krisztus valóságos Isten és valóságos ember.
Elnevezés és etimológia
A görög ὁμοούσιος (homoousziosz) szó a ὁμός (homosz, „azonos”, „ugyanaz”) és az οὐσία (ouszia, „lényeg”, „lét”, „valóság”, „szubsztancia”) összetétele. Szó szerinti jelentése: „azonos lényegű”, „ugyanazon lényegből való”, „egylényegű”. Latin megfelelője a consubstantialis („azonos szubsztanciájú”), illetve a korai latin teológiában a unius substantiae („egy szubsztanciájú”, „egy lényegű”) formula.
A magyar „egylényegű” kifejezés a teológiai használatban elsősorban nem egyszerű hasonlóságot, faji azonosságot vagy erkölcsi egységet jelent, hanem az isteni természet azonosságát. A szentháromságtanban az egylényegűség nem három egymás mellett álló isten közös csoporttulajdonsága, hanem az egyetlen isteni lényeg teljes birtoklása az Atya, a Fiú és a Szentlélek részéről.
A szóhoz kapcsolódó legfontosabb rokon vagy ellenfogalmak:
Görög alak Magyar átírás Jelentés Történeti-teológiai szerep ὁμοούσιος homoousziosz egylényegű, azonos lényegű A nikaiai hitvallás kulcsszava; a Fiú teljes istenségét és az Atyával való lényegi egységét fejezi ki. ὁμοιούσιος homoiousziosz hasonló lényegű A 4. századi mérsékelt vagy ún. „félariánus” irányzatok egyik formulája; a Fiú és az Atya közti lényegi hasonlóságot vallotta, de kerülte az azonosságot. ὅμοιος homoiosz hasonló A homoiánus irányzat kedvelt kifejezése: a Fiú „hasonló” az Atyához, de a „lényeg” nyelvezetet kerülni kell. ἑτεροούσιος heteroousziosz más lényegű, eltérő lényegű A Fiú és az Atya lényegi különbségét kifejező terminus; az ariánus és főként anomoeus gondolkodás logikai irányába mutat. ἀνόμοιος anomoiosz nem hasonló Az anomoeus vagy újariánus irányzat radikális tétele: a Fiú nem hasonló az Atyához lényeg szerint.
A homoousziosz és homoiousziosz közötti különbség a görögben egyetlen ióta betű, de a teológiai tartalom szempontjából döntő. Az előbbi az isteni lényeg azonosságát, az utóbbi csak hasonlóságát állítja. A magyar irodalmi és köznyelvi emlékezetben ez a különbség gyakran a „szőrszálhasogató” vagy látszólag aprólékos dogmatikai viták példájaként jelenik meg, különösen Madách Imre Az ember tragédiája című művének bizánci jelenete nyomán. A keresztény dogmatikában azonban a kis nyelvi eltérés mögött lényegi különbség áll: nem pusztán hangalakban, hanem tartalomban tér el egymástól az „ugyanaz” és a „hasonló”. Magyar példával élve egyetlen betű is képes teljesen megváltoztatni a jelentést: az „igaz ember” és a „gazember” közötti különbség sem pusztán tipográfiai apróság.
A fogalom teológiai tartalma
Egy lényeg és három személy
A klasszikus szentháromságtani formula szerint Isten egy lényeg és három személy. Ez a megkülönböztetés arra válaszol, hogy Istenben miről állítható az egység, és miről állítható a hármasság. A keresztény dogmatika szerint nem ugyanarról az értelemről mondjuk, hogy egy és három: egy az isteni lényeg, természet vagy istenség; három a személy vagy hüposztaszisz.
Az egylényegűség azt állítja, hogy a Fiú nem valamiféle kisebb istenség, nem félisten, nem teremtményi közvetítő és nem az Atyától különböző isteni fajhoz tartozó létező. Ugyanazt az isteni természetet birtokolja, mint az Atya. A személyes különbség abban áll, hogy az Atya nem születik, a Fiú az Atyától születik, a Szentlélek pedig származik. A személyek nem az isteni lényeghez hozzáadott részek vagy tulajdonságok, hanem az egy isteni lényeg személyes fennállási módjai.
A szentháromságtanban ezért helyes azt mondani, hogy a Fiú „más valaki” mint az Atya, de nem helyes azt mondani, hogy „más valami” mint az Atya. Az előbbi a személyes különbséget, az utóbbi lényegi különbséget jelentene. A nikaiai egylényegűség éppen ezt a második lehetőséget zárja ki.
Nem modalizmus és nem triteizmus
A homoousziosz egyik történeti nehézsége az volt, hogy egyesek modalista vagy szabelliánus értelemben is használhatták: mintha az Atya és a Fiú valójában ugyanaz a személy volna, csak más megjelenési vagy üdvtörténeti módban. A nikaiai és későbbi ortodox használat ezt elutasította. Az egylényegűség nem a személyek azonossága, hanem a természet azonossága.
A másik tévedés a triteizmus, vagyis a háromistenhit. Ha az Atya, a Fiú és a Szentlélek három külön isteni lényeg volna, akkor nem egy Istenről, hanem három istenről kellene beszélni. A nikaiai hit szerint azonban nem három isteni lényeg van, amelyek erkölcsi összhangban működnek, hanem egyetlen isteni lényeg, amelyet a három személy teljesen és osztatlanul birtokol.
Isteni egyszerűség és egylényegűség
A keresztény teológia Isten egyszerűségét is vallja: Isten nem részekből összetett lény. Ezért az egylényegűség nem értelmezhető úgy, mintha az Atya isteni „anyagának” egy része átkerülne a Fiúba, vagy mintha az isteni lényeg megosztódna. Az Atya a Fiút szellemi, örök, testi osztódás nélküli születéssel nemzi. A Fiú az Atyától kapja az egész isteni lényeget, de ez a közlés nem okoz változást, fogyást vagy megosztást az Atyában.
A dogmatikai hagyomány e ponton a születés és a származás analógiáit használja, de mindig tagadja azok testi, időbeli vagy anyagi korlátait. A Fiú születése nem időbeli kezdet, hanem örök eredés; nem teremtményi létrehozás, hanem az isteni élet belső, örök aktusa.
Szentírási háttér és nem szentírási terminológia
A homoousziosz szó nem szerepel a Szentírásban. Ez történetileg igaz, de önmagában nem dönti el a fogalom teológiai jogosultságát. A nikaiai atyák nem azt állították, hogy a szó szerinti terminus bibliai idézet, hanem azt, hogy a fogalom a Szentírás Krisztusról szóló tanítását védi az ariánus értelmezéssel szemben.
A szentháromságtani és krisztológiai vitákban a kérdés gyakran nem az volt, hogy melyik fél tud bibliai szavakat idézni, hanem az, hogy mit jelentenek ezek a szavak. Az ariánusok számos bibliai kifejezést elfogadhattak saját értelmezésükben: mondhatták, hogy a Fiú „Isten Fia”, „egyszülött”, „elsőszülött”, „az Ige”, sőt bizonyos értelemben „isteninek” is nevezhették. A nikaiai döntés éppen azért nyúlt pontosabb, filozófiai-teológiai terminushoz, hogy kizárja azt az olvasatot, amely szerint a Fiú a teremtmények közé tartozik.
A nikaiai egylényegűség szentírási hátteréhez a hagyomány többek között a következő helyeket kapcsolta:
Jn 1,1–3: „Kezdetben volt az Ige… és Isten volt az Ige… minden általa lett.” Jn 10,30: „Én és az Atya egy vagyunk.” Jn 14,9–10: „Aki engem látott, látta az Atyát.” Kol 1,15–20: Krisztus mint az Elsőszülött az egész teremtés felett, aki által és akiért minden teremtetett. Zsid 1,3: a Fiú az Atya dicsőségének kisugárzása és lényegének képmása. Fil 2,6–11: Krisztus isteni létmódja és önkiüresítése.
A „nem bibliai szó” ellenvetésre a nikaiai teológia válasza az volt, hogy a bibliai hit védelméhez olykor szükséges olyan kifejezéseket használni, amelyek a Szentírás szavaiban nincsenek meg, de annak tartalmát pontosan védik. A későbbi keresztény dogmatika számos ilyen terminust használ: például „Szentháromság”, „személy”, „természet”, „megtestesülés”, „személyes egység”. Ezek nem helyettesítik a Szentírást, hanem értelmező és védelmező szerepet töltenek be.
A kifejezés Nikaia előtti története
Görög filozófiai és köznyelvi háttér
Az ouszia a görög filozófia egyik fontos szava volt. Platónnál és Arisztotelésznél a lét, valóság, lényeg vagy szubsztancia kérdéséhez kapcsolódott, majd a középső platonizmusban és más késő antik irányzatokban is metafizikai terminusként szerepelt. A homoousziosz nem klasszikus bibliai szó, hanem a görög nyelv és filozófiai szókincs olyan eleme, amelyet a keresztény teológia saját céljára használt fel.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy a fogalom „pogány eredete” miatt eleve keresztényellenes vagy téves volna. A keresztény teológia már az első századoktól kezdve használt görög, latin és más nyelvi fogalmakat a kinyilatkoztatás értelmezésére. A kérdés nem az, hogy egy szó előfordult-e nem keresztény szerzőknél, hanem az, hogy a keresztény hit milyen tartalommal tölti meg. A nikaiai használatban a homoousziosz nem pogány mítoszt, nem gnosztikus emanációtant és nem platonikus metafizikát jelentett, hanem azt, hogy a Fiú nem teremtmény, hanem valóságos Isten.
Gnosztikus használat
A homoousziosz szó a második századi gnosztikus irodalomban is előfordult, többek között isteni emanációk vagy szellemi létezők egymáshoz való viszonyának leírására. Ez a tény gyakran megjelenik a fogalomtörténeti ismertetésekben, de nem bizonyítja, hogy Nikaia a gnosztikusoktól vette volna át a Fiú istenségének tanát. A szó a késő antik görög nyelvi és metafizikai készlet része volt, amelyet több vallási és filozófiai irányzat is használhatott.
A nikaiai zsinat nem a gnosztikus rendszerek világképét fogadta el. Sőt a nikaiai hitvallás teremtéstanilag és üdvtörténetileg is eltér a gnosztikus gondolkodástól: az egy Isten minden látható és láthatatlan teremtője, a Fiú által lett minden, és a megtestesülés valóságos történeti esemény. A szó korábbi nem keresztény használata tehát legfeljebb nyelvtörténeti adat, nem teológiai függés bizonyítéka.
Alexandriai Kelemen, Órigenész és a korai alexandriai hagyomány
A hagyományos teológiai lexikonok gyakran Alexandriai Kelement és Órigenészt említik a homoousziosz keresztény előtörténetéhez kapcsolódóan. Órigenésznél a Fiú örök születésének gondolata valóban fontos: Isten örök Atya, a Fiú pedig nem időben később jön létre, hanem öröktől fogva az Atyától születik. Az Órigenésznek tulajdonított, Zsid 1,3-hoz kapcsolódó töredékekben megjelenik az a gondolat, hogy a Fiú úgy viszonyul az Atyához, mint a fény ragyogása vagy a dicsőség kisugárzása.
A kutatás ugyanakkor óvatos azzal kapcsolatban, hogy Órigenész maga biztosan a későbbi nikaiai értelemben használta-e a homoousziosz szót a Fiúra. Rufinus latin fordításai és az Órigenész-apológia szöveghagyománya vitatott; több modern kutató szerint a homoousziosz-nyelvezet egy része későbbi értelmező glossza vagy fordítói alakítás lehet. Mindazonáltal Órigenész teológiájában fontos előzmény a Fiú örök születésének és az Atyától való sajátos eredetének hangsúlyozása, még ha terminológiája nem is azonos egyszerűen a későbbi nikaiai dogmatikával.
Tertullianus és a latin hagyomány