A diagnózis az orvos, vagy ilyen joggal rendelkező intézmény által kiadott egészségügyi‑jogi érvényű felelős nyilatkozat a páciens egészségi állapotáról.idegen szavak szótára Rövidített jele a dg. Az orvosi diagnózist vizsgálat előzi meg. Ennek eredményeként, a hivatalos betegségek listájából, a nemzetközi nevén is elfogadott formában nevezi meg a betegséget. A diagnózis kialakítását megelőző vizsgálat során a kórelőzményeket, tüneteket és az esetlegesen házilag alkalmazott módszereket és reakciókat is rögzítik. Az orvos a kórelőzmények és tünetek figyelembevételével eldönti, hogy milyen további vizsgálatokra van szükség. A betegség diagnosztizálása az orvosi hierarchiában évszázadok alatt kialakult rendszerben történik. Az orvos csak a saját szakmai kompetenciájához tartozó betegséget állapíthatja meg. A betegségek azonosítására a „Betegségek nemzetközi osztályozása” (BNO)A BNO szervezete elnevezéssel 1993. január 1-jétől egy speciális azonosító rendszert vezettek be. A diagnózisnak tartalmaznia kell ezt az azonosítót. Amennyiben a diagnózis felállításához az alapvizsgálatok eredményeként nem szűkíthető egyetlen betegségre a vizsgálat eredménye, differenciáldiagnózisra van szükség.

Jelentése Görög eredetű összetett szó. A részek jelentése „átfogó ismeret”, orvosi értelemben a fordítása „kórisme”. Említik a szó fordítási értelmeként a „megkülönböztető ítélet” kifejezést,Felnőtt pszichodiagnosztika amely a differenciáldiagnózis asszociációja miatt a gyakorlatban a diagnózis értelmezésére ritkábban használatos.

Történeti áttekintés A diagnózis fogalma az orvostudomány fejlődésével párhuzamosan alakult ki. Az ókori Görögországban Hippokratész és követői már megfigyeléseken alapuló rendszereket hoztak létre, amelyekben a beteg tüneteit és a környezeti tényezőket is figyelembe vették. A középkorban a diagnosztikai gondolkodás jelentős részben a humorálpatológia elméletére épült, vagyis a testnedvek egyensúlyának felborulásával magyarázták a betegségeket.

A 17–18. században a boncolások, a kórbonctan és a mikroszkópia elterjedése új alapokra helyezte a diagnosztikai gondolkodást. A 19. században a sztetoszkóp és más klinikai eszközök megjelenése lehetővé tette a belső szervek vizsgálatát közvetlen beavatkozás nélkül.

A 20. századtól kezdődően a laboratóriumi orvostudomány és a képalkotó diagnosztika (röntgen, ultrahang, CT, MRI) váltak a diagnosztikai gyakorlat meghatározó eszközeivé. A 21. században a molekuláris diagnosztika és a genetikai vizsgálatok teremtették meg a lehetőséget a betegségek korai felismerésére és a személyre szabott orvoslásra.

Diagnosztikai hibák Az orvosi diagnózis felállítása összetett folyamat, amely számos tényezőtől függ, ezért előfordulhatnak téves diagnózisok is. A hibák forrása lehet a tünetek félreértelmezése, hiányos kórelőzmény, elégtelen vizsgálati adatok, de szerepet játszhatnak rendszerszintű tényezők is, például az időhiány vagy a vizsgálati eszközök korlátozott elérhetősége.

Nemzetközi kutatások szerint a diagnosztikai tévedések az egészségügyi hibák jelentős részét alkotják. Egy 2013-as tanulmány a BMJ folyóiratban arra hívta fel a figyelmet, hogy a diagnosztikai hibák incidenciája a klinikai gyakorlatban meghaladja a 10%-ot, és ezek a hibák súlyos következményekkel, akár a beteg állapotromlásával vagy halálával is járhatnak.

A diagnosztikai hibák csökkentése érdekében egyre nagyobb hangsúlyt kap a klinikai döntéstámogató rendszerek fejlesztése, a multidiszciplináris együttműködés, valamint a beteg bevonása a vizsgálati és terápiás döntések folyamatába.

Jogi információk A rögzített orvosi diagnózist többek között az 1997. évi CLIV. törvény Dokumentációs kötelezettségről szóló 136. § (1)/e) bekezdése írja elő. Az diagnózist készítő orvos a nyilvántartásban az ötjegyű orvosi pecsétszáma alapján azonosítható. A pecsétszámon a végén szereplő toldalékszám csak a pecsét esetleges másodpéldányának azonosítására szolgál. Az orvosi diagnózis tartalma a páciens felé tájékoztatási kötelezettséggel, más személyek felé pedig titoktartási kötelezettséggel terhelt.Betegjogok és EÜ rendeletek elemzése a PTK viszonylatában

A kórelőzmény (anamnézis) A beteg kivizsgálását legegyszerűbb az ún. anamnézis felvételével kezdeni. Ez alatt értjük a beteg személyes kikérdezését, amelynek kapcsán beszámol jelen panaszairól, korábbi betegségeiről, a családjában előfordult öröklött betegségekről, folyamatban lévő gyógyszeres kezelésről, gyógyszerérzékenységről, szociális helyzetéről.

Objektív tünetek Azokat a tüneteket, amelyeket a betegen kívül más is észlel, objektíveknek nevezzük. Pl. duzzanat, nehézlégzés.

Szubjektív tünetek Minden olyan tünetet, amelyet más személy nem észlel, de a beteg tapasztal, szubjektívnek neveznek. Pl. fájdalom, hányinger, félelem.

Az ápolási anamnézis Az ápolási anamnézis többnyire az alkalmazott terápia elvárható eredményeinek elmaradása esetén kerül rögzítésre. Ebben az esetben szóba kerülhet a páciens rezisztenciája, az előírt ellenjavallatok betartása, a diagnózis vagy a differenciáldiagnózis revíziója.

Az ápolási anamnézis rögzítése arra is irányulhat, hogy az ápoló intézmény a betegről és családjáról olyan adatokat tudjon meg, amelyek alapján meg tudja tervezni az ápolást, és meg tudja határozni az ápolási segítség mennyiségét és típusát, amelyre a betegnek szüksége lesz.

Diagnosztikai módszerek A diagnózis felállítása több lépésből álló folyamat, amelynek alapja a beteg részletes kikérdezése és a fizikális vizsgálat. Az orvos a kórelőzmények és a jelenlegi panaszok felvétele után különböző vizsgálati eljárásokat alkalmaz. A leggyakrabban használt módszerek közé tartoznak a laboratóriumi vizsgálatok (pl. vér- és vizeletanalízis, mikrobiológiai tenyésztés), valamint a képalkotó diagnosztika eszközei, mint a röntgen, az ultrahang, a CT és a MRI. A modern orvoslásban egyre nagyobb szerepet kapnak a molekuláris diagnosztika és genetikai vizsgálatok is, amelyek lehetővé teszik bizonyos betegségek korai felismerését vagy a célzott terápia megválasztását.

A diagnózis típusai Az orvosi gyakorlatban többféle diagnosztikai kategóriát különítenek el: Pozitív diagnózis: egy adott betegség pontos azonosítása a vizsgálati eredmények alapján. Differenciáldiagnózis: több, hasonló tünetekkel járó betegség elkülönítése egymástól. Kizárásos diagnózis: olyan eljárás, amikor a tünetek magyarázatára szolgáló más lehetséges betegségeket sorra kizárnak, és a fennmaradó kórképet állapítják meg. Prognosztikai diagnózis: a betegség várható lefolyására és kimenetelére vonatkozó orvosi megállapítás.

Hivatkozások

Kategória:Orvostudomány