A szadduceusok (görögül: Σαδδουκαῖοι, Saddoukaioi) a Második Templom korának egyik zsidó vallási és jogi irányzatát alkották. A források a hasmoneus kortól a jeruzsálemi második templom i. sz. 70-es pusztulásáig említik őket. Főként a papság és a júdeai előkelők egy részéhez kötődtek; a papság és a felső rétegek egésze azonban nem azonosítható velük.
Az írott Tóra előírásait tartották a legfőbb vallásjogi tekintélynek, a farizeusok szóbeli hagyományainak pedig nem tulajdonítottak ugyanakkora kötelező erőt. Tagadták a halottak feltámadását. Iosephus Flavius szerint a lélek halál utáni fennmaradását és a mindent meghatározó végzetet sem fogadták el; azt hangsúlyozták, hogy az ember maga felelős a döntéseiért.
Nem maradt fenn olyan irat, amelyet biztosan maguk a szadduceusok írtak. Róluk főként Iosephus Flavius művei, az Újszövetség, a későbbi misnai és más rabbinikus hagyományok, valamint közvetve egyes holt-tengeri tekercsek tájékoztatnak. Mivel ezek különböző korokban és közösségekben keletkeztek, a szadduceusok eredetét, társadalmi összetételét és több vallásjogi nézetét csak részben ismerjük.
Történelmi háttér
A Második Templom kora a babiloni fogság után újjáépített jeruzsálemi templom időszaka, az i. e. 6. századtól i. sz. 70-ig. A templom a zsidó vallás áldozati kultuszának központja volt: itt mutatták be a közösségi és egyéni áldozatokat, itt szolgált a papság, és ide kötődtek a nagy zarándokünnepek. A főpap és a vezető papi családok a vallási feladatok mellett részt vettek a jeruzsálemi közösség politikai irányításában is.
A térség a perzsa uralom után a hellenisztikus világ része lett. A szeleukida uralom elleni makkabeus felkelésből az i. e. 2. század közepén nőtt ki a hasmoneus állam. A Makkabeus–Hasmoneus család vezetői papi származásúak voltak, és a dinasztia több tagja egyszerre gyakorolt vallási és világi hatalmat. Jonatán Makkabeus i. e. 152-ben főpap lett, ami új helyzetet teremtett az uralkodóház és a régebbi jeruzsálemi papi családok között.
Iosephus Flavius három nagy „iskolára”, görög szóval hairesisre osztja a kor zsidó irányzatait: farizeusokra, szadduceusokra és esszénusokra. A hairesis ebben az összefüggésben inkább irányzatot vagy iskolát jelent, mint modern politikai pártot. A vallási, jogi, társadalmi és politikai különbségek összefonódtak, és a zsidóság jelentős része egyik csoporthoz sem tartozott. A Pápai Biblikus Bizottság 2001-es összefoglalása ezért Iosephus hármas felosztását leegyszerűsítőnek tartja.
+ Rövid kronológia Időszak Történeti környezet i. e. 167 körül Megkezdődik a szeleukida uralom elleni makkabeus felkelés, amelyből később a hasmoneus állam kialakul. i. e. 152–143 Jonatán Makkabeus jeruzsálemi főpap. Iosephus erre a korszakra vetíti vissza a farizeusok, szadduceusok és esszénusok jelenlétét. i. e. 134–104 Ióannész Hürkanosz uralma. Iosephus szerint a farizeusokkal történt szakítása után a szadduceusokhoz közeledett. i. e. 103–76 Alexandrosz Jannaiosz uralma. A hasmoneus államot súlyos belső viszályok, köztük a farizeusi ellenzékkel vívott konfliktusok jellemezték. i. e. 76–67 Salome Alexandra uralma alatt Iosephus szerint megnőtt a farizeusok politikai befolyása. i. e. 63 Pompeius elfoglalja Jeruzsálemet, a hasmoneus állam tényleges függetlensége megszűnik, Júdea pedig a Római Birodalom hatalmi rendszerébe kerül. i. e. 37–4 Nagy Heródes uralma alatt a főpapok kinevezése egyre inkább az uralkodótól függ. i. sz. 1. század első fele Az Újszövetség a szadduceusokat a jeruzsálemi főpapi körökhöz, a templomhoz és a feltámadásról folytatott vitákhoz kapcsolja. i. sz. 66–70 A zsidó–római háború végén a római hadsereg elfoglalja Jeruzsálemet és lerombolja a második templomot.
Név és eredet
A görög Σαδδουκαῖοι név legelterjedtebb magyarázata a bibliai Cádok főpap nevéhez köti a csoport elnevezését. Cádok Dávid és Salamon korának papi vezetőjeként szerepel a Héber Bibliában, az Ezékiel könyve pedig a „Cádok fiait” a templomi szolgálathoz különösen szorosan kötődő papi vonalként említi. Ez az etimológia összhangban áll a szadduceusok és a főpapi körök közötti kapcsolatról szóló ókori adatokkal.
A név eredetére más magyarázatok is születtek. Régebben a héber caddík („igaz”) szóval hozták összefüggésbe, T. W. Manson pedig 1938-ban görög közigazgatási eredetet javasolt. Manson egyúttal hangsúlyozta, hogy a szadduceus név nem jelölhette automatikusan Cádok valamennyi későbbi papi leszármazottját vagy az egész jeruzsálemi papságot.
A holt-tengeri tekercsek több szövegében is megjelenik a „Cádok fiai” elnevezés. A kumráni cádokita önmegjelölés és a szadduceus név hasonlósága régóta foglalkoztatja a kutatókat. A két közösség tanításai és intézményei azonban több ponton eltérnek; a hasonlóság inkább a közös papi hagyományok vizsgálatához ad támpontot.
Forrásaink
A szadduceusokról szóló legfontosabb nem keresztény irodalmi forrás Iosephus Flavius. A Zsidó háborúban és a Zsidó régiségekben társadalmi helyzetükről, a farizeusokhoz fűződő viszonyukról, a hagyomány tekintélyéről, a lélek sorsáról, valamint a végzet és az emberi döntés kérdéséről ír. Görög–római olvasóközönségének a zsidó irányzatokat gyakran a görög filozófia fogalmaival magyarázta; a „végzet” és a „filozófia” szavak is részben ezt a szóhasználatot tükrözik.
Az Újszövetség elsősorban a szadduceusok Jézussal és az első jeruzsálemi keresztény igehirdetőkkel folytatott vitáit őrizte meg. Máté, Márk és Lukács evangéliuma leírja a feltámadásról szóló vitát, az Apostolok cselekedetei pedig a főpapi környezetben és a feltámadás hirdetése körül kialakult jeruzsálemi konfliktusokban szerepelteti őket. Ezek a szövegek egyszerre őriznek 1. századi adatokat és tükrözik a korai keresztény közösségek saját nézőpontját.
A Misna, a rabbinikus zsidó joghagyomány i. sz. 2–3. század fordulóján szerkesztett alapgyűjteménye, több konkrét vitát kapcsol a szadduceusokhoz. A rituális tisztaság, a templomi gyakorlat, a kártérítési felelősség, az öröklés és a hamis tanúk büntetése egyaránt előkerül. A gyűjtemény végleges formája a szadduceusok eltűnése után alakult ki, így fontos, de késői hagyományt őriz róluk.
A holt-tengeri tekercsek közvetett összehasonlításra adnak lehetőséget. Különösen fontos a 4QMMT (Miqsat Ma'ase ha-Torah, „A Törvény egyes tettei”), egy Második Templom kori vallásjogi irat. Több tisztasági és templomi kérdésben olyan álláspontokat tartalmaz, amelyeket a későbbi rabbinikus források a szadduceusoknak tulajdonítanak. A tekercs ettől még a kumráni közösség saját hagyományát képviseli.
Történetük
A hasmoneus kor
A szadduceusok kialakulását gyakran a hasmoneus kor papi konfliktusaival hozzák összefüggésbe. Jonatán Makkabeus, a makkabeus felkelés egyik vezetője i. e. 152-ben jeruzsálemi főpap lett. A vallási és politikai vezetés összekapcsolása feszültséget keltett a régebbi papi családok és az új uralkodóház között. A Pápai Biblikus Bizottság összefoglalása a szadduceusok elkülönülését a cádokita papság egy részének és a hasmoneus uralkodóknak a viszonyával hozza összefüggésbe.
Első részletes politikai szereplésüket Ióannész Hürkanosz uralmánál írja le Iosephus. Hürkanosz kezdetben jó kapcsolatban állt a farizeusokkal. Egy lakomán azonban az egyik farizeus kétségbe vonta főpapi alkalmasságát; az ebből kibontakozó konfliktus után Hürkanosz a szadduceusokhoz közeledett. Iosephus ehhez az epizódhoz kapcsolja a két irányzat egyik fontos jogi különbségét: a farizeusok az „atyák hagyományából” származó szabályokat is kötelezőnek tekintették, míg a szadduceusok az írott törvény elsőbbségét vallották.
Alexandrosz Jannaiosz király és főpap uralma alatt a hasmoneus államot súlyos belső viszályok jellemezték. Iosephus a farizeusokkal vívott erőszakos konfliktusokról számol be. Jannaiosz özvegye, Salome Alexandra i. e. 76-ban trónra lépve a farizeusoknak kedvezőbb politikát folytatott. Halála után fiai, II. Hürkanosz és II. Arisztobulosz hatalmi harca római beavatkozáshoz vezetett; Pompeius i. e. 63-ban elfoglalta Jeruzsálemet, és a hasmoneus függetlenség lényegében megszűnt.
A hasmoneus udvar, a jeruzsálemi elit és a papság a hellenisztikus világ része volt. Görög nevek, közigazgatási formák és kulturális minták a júdeai felső rétegekben széles körben elterjedtek. A korábbi kutatás olykor különösen erős hellenisztikus irányultságot tulajdonított a szadduceusoknak. Louis Sandler 1967-es doktori értekezése is vizsgálta ezt a lehetőséget, de a fennmaradt adatok alapján nem rajzolható meg egységes szadduceus „hellenizáló program”: a hellenizáció az egész korabeli társadalmi környezetre kiterjedt.
Heródes és a római korszak
Nagy Heródes i. e. 37 és 4 közötti uralma átalakította a jeruzsálemi főpapság helyzetét. A király nevezte ki és váltotta le a főpapokat, ezért a tisztség szorosabban függött az uralkodói hatalomtól. Heródes halála után, majd Júdea közvetlen római igazgatása idején a római prefektusok és helytartók is befolyásolták a kinevezéseket. A főpapi családoknak egyszerre kellett vezetniük a templomi vallási életet és közvetíteniük a helyi közösség, illetve a római hatalom között.
A szadduceusok és a főpapi elit kapcsolata az i. sz. 1. században is jól dokumentált, de a két kör nem esett egybe. Iosephus Ananosz ben Ananosz főpapot kifejezetten szadduceusnak nevezi, amikor i. sz. 62-ben Jakab kivégzéséről ír. Ez közvetlen adat egy szadduceus főpapról; a többi főpap vallási hovatartozását a források nem minden esetben nevezik meg.
A római hatalommal fenntartott kapcsolat a főpapi hivatal velejárója volt. A főpap és a vezető jeruzsálemi családok közvetítettek a lakosság és a birodalmi közigazgatás között, különösen a nagy ünnepek, a közrend és a templom működése ügyében. Maurice Ryan szerint ezért félrevezető a 20. században elterjedt „kollaboráns” címkét automatikusan Kaifásra alkalmazni. Kevés adat maradt fenn Kaifás és Poncius Pilátus személyes viszonyáról, a „kollaboráns” szó pedig jóval későbbi politikai tapasztalatokat idéz.
A templom pusztulása után
Az i. sz. 66-ban kitört zsidó–római háború i. sz. 70-ben Jeruzsálem elfoglalásához és a második templom lerombolásához vezetett. Az áldozati kultusz megszűnt, a papi vezető réteg pedig elveszítette egyik legfontosabb vallási, társadalmi és gazdasági intézményét. A Pápai Biblikus Bizottság a szadduceus vezetők visszaszorulását közvetlenül összekapcsolja a templomi áldozatok megszűnésével.
Az önálló szadduceus irányzat ezután eltűnt a kortárs történeti forrásokból. A későbbi rabbinikus szövegek továbbra is emlegették a szadduceusokat, de többnyire régebbi viták szereplőiként. A farizeusi hagyományból kinövő rabbinikus vezetés i. sz. 70 után fokozatosan erősödött meg. A javnei bölcsek tekintélyének kialakulása több évtizedes folyamat volt, nem egyetlen alkalommal végbement „farizeusi hatalomátvétel”.
Társadalmi és intézményi helyzetük
Iosephus szerint a szadduceusok főként a tehetősebbek körében találtak követőkre, míg a farizeusoknak szélesebb volt a népi befolyásuk. A későbbi „gazdagok pártja” kép ezt a rövid megjegyzést általánosította. A forrás valójában az előkelő és vagyonos rétegek egy részéhez köti őket. Manson arra is felhívta a figyelmet, hogy a papságon belül sem volt mindenki szadduceus; farizeusi kötődésű papokról is vannak adatok.
A jeruzsálemi templom működtetése nagyszámú pap és más szolgálattevő munkáját igényelte. A papság felügyelte az áldozatokat, a tisztasági szabályokat, az ünnepi rendet és a szentély felszerelését. A vezető papi családok igazgatási feladatokat is elláttak. A szadduceusok élénk érdeklődése a templomi kérdések iránt ebből a társadalmi és vallási környezetből fakadt, amelyben a templom a közösségi kultusz központja volt.