II. Ferdinánd (Palermo, Szicíliai Királyság, 1810. január 12. – Caserta, Két Szicília Királysága, 1859. május 22.), Két Szicília királya 1830 novemberétől 1859 májusában bekövetkezett haláláig. A Bourbon-ház harmadik tagja volt nápoly–szicíliai kettős királyságának trónján.
Fiatalon, húsz esztendősen foglalta el Két Szicília Királyságának trónját, apja, I. Ferenc király 1830 novemberében bekövetkezett elhunytával. Uralkodása abszolutista és reakcionista elvek mentén zajlott: a kezdeti években mutatott alkotmányos próbálkozásait hamar felváltotta a politikáját élete végig meghatározó erősen konzervatív és elnyomó irányvonal. Az 1848-as forradalmak elfojtása során tanúsított könyörtelen hozzáállása miatt a „Re Bomba” („Bombakirály”) jelzővel illették.
Elnyomó rendszere ellenére országa gazdasági és infrastrukturális téren jelentős modernizálódáson ment keresztül: megépült az első olasz vasútvonal Nápoly és Portici között, a nápolyi flotta korszerűsítésével pedig országa a Földközi-tenger egyik legerősebb és legjelentősebb szereplője lett. A számos út- és vasúthálózat, valamint hidak megépülte mellett Ferdinánd regnálása alatt jelentős átépítésen esett át a casertai királyi palota, és alatta nyerte el ma is ismert impozáns küllemét a San Carlo Operaház. Reakcionista és elnyomó politikája ugyanakkor hozzájárult uralkodóháza népszerűtlenségéhez és későbbi bukásához. Trónján fia, II. Ferenc követte, akinek kormányzása alatt az ország a risorgimento részeként az újonnan létrehozott egyesített Olasz Királyság része lett.
Élete Származása balra|75px thumb|right|II. Ferdinánd, a Két Szicília Királyságának uralkodója.
Ferdinánd Károly Mária királyi herceg 1810. január 12-én született a szicíliai Palermóban.
Édesapja a Bourbon-házból származó Ferenc nápoly–szicíliai királyi herceg (1777–1830) volt, IV. Ferdinánd nápolyi királynak (1751–1825) és Mária Karolina osztrák főhercegnőnak (1752–1814) fia, Mária Lujza császárné unokája, a nápolyi és szicíliai trón örököse, aki később, 1825-től I. Ferenc néven nápoly–szicíliai király lett.
Édesanyja Ferenc trónörökös második felesége, a Bourbon-házból való Mária Izabella spanyol infánsnő (1789–1848) volt, IV. Károly spanyol király és Mária Lujza Bourbon–parmai hercegnő leánya.
Szülei házasságából 12 gyermek született: Lujza Sarolta (Carlotta) hercegnő (1804–1844), aki 1819-ben Ferenc (Francisco de Paula) spanyol infánshoz (1794–1865), IV. Károly király legkisebbik fiához ment feleségül. Mária Krisztina hercegnő (1806–1878), aki 1829-ben nagybátyjának, VII. Ferdinánd spanyol király negyedik felesége lett, 1833–1840 között Spanyolország régense volt. Leánya II. Izabella néven Spanyolország királynője lett. Ferdinánd Károly Mária Fernando Carlo Maria), trónörökös herceg (1810–1859), 1830-tól II. Ferdinánd néven nápoly–szicíliai király. Károly Ferdinánd (Carlo Fernando), Capua hercege (1811–1862), aki 1836-ban rangon aluli házasságot kötött Penelope Smith-szel (1815–1882), utóbb Mascali grófnőjével. Lipót Benjámin, Siracusa grófja (1813–1860), aki 1837-ben Savoya–Carignani Filiberta szárd hercegnőt (1814–1874) vette feleségül. Mária Antónia hercegnő (1814–1898), II. Lipót toszkánai nagyherceg (1797–1870) második felesége. Antal Paszkál (Antonio Pasquale), Lecce grófja, (1816–1843), gyermektelenül halt meg. Mária Amália hercegnő (1818–1857), 1832-ben Sebestyén infánshoz, Spanyolország és Portugália hercegéhez (1811–1872) ment feleségül. Mária Karolina hercegnő (1820–1861), aki 1850-ben a Bourbon-házból való Carlos Luis María Fernando spanyol királyi herceghez, Montemolín grófjához (1818–1861), a spanyol karlista trónkövetelőhöz ment feleségül. Terézia Krisztina Mária hercegnő (1822–1889), aki 1843-ban II. Péter brazil császárhoz ment feleségül. Lajos Károly (Luigi Carlo), Aquila grófja (1824–1897), aki 1844-ben Januária Mária Johanna brazil császári hercegnőt (1822–1901), I. Péter brazil császár leányát vette feleségül. Ferenc Lajos (Francesco Luigi), Trapani grófja (1827–1892), aki saját unokahúgát, Habsburg–Toscanai Mária Izabella főhercegnőt (1834–1901), nővérének, Mária Antónia hercegnőnek leányát vette feleségül.
Apjának első felesége, a Habsburg–Lotaringiai-ház toszkánai ágából származó Mária Klementina osztrák főhercegnő (1777–1801), II. Lipót német-római császár (1747–1792) és Mária Ludovika spanyol infánsnő (1745–1792) leánya, 24 évesen meghalt, egyetlen leányt hagyott hátra, Mária Antónia féltestvérét, Mária Karolina Ferdinanda Lujza hercegnő (1798–1870), aki 1816-ban a Bourbon-házból való Károly Ferdinánd francia királyi hercegnek, Berry hercegének felesége lett.
Ferdinánd Károly herceg születésekor, 1810-ben a nápolyi és szicíliai királyi család még Szicíliában élt, a Földközi-tengeren tevékenykedő brit flotta védelme alatt, mivel Joachim Murat csapatai 1806-ban februárjában elfoglalták Nápoly városát és a Nápolyi Királyságot. A királyi család ekkor Szicíliába menekült, ahonnan csak napóleoni háborúk lezárultával, a bécsi kongresszus után tértek vissza Nápolyba. Keresztnevét nagyapja, I. Ferdinánd nápoly–szicíliai király után kapta.
Trónra lépése Apja elhunytával, 1830. november 30-án trónra lépett, II. Ferdinánd király néven. Apjától egy gyenge kézzel irányított kormányzati rendszert vett át, amelyben a konzervatív főnemességnek és az egyházi vezetőknek döntő szavuk volt szinte mindenben. Az állami költségvetés romokban hevert, az országot szűnni nem akaró lázongások és forradalmi mozgások rázták. II. Ferdinánd eleinte hajlott észszerű kormányzati reformokra.
Uralkodásának első évei (1837-ig) viszonylag békésen teltek. A király széles körű közkegyelmet hirdetett, és erős szabályozásnak vetette alá az állami pénzügyeket. Takarékossági intézkedéseket vezetett be, korszerűsítette a közigazgatási rendszert, igyekezett enyhíteni a napóleoni háborúk nyomán keletkezett társadalmi felfordulás következményeit, megpróbálta összebékíteni egymással a társadalmi osztályokat. Megnyirbálta a kiváltságosok egyes előjogait, engedélyezte a mezőgazdasági termények (gabona) kivitelét. Ugyanakkor jelentős fejlesztéseket indított a királyi hadseregben (pl. átvette a nagyapja által kivégeztetett Murat marsall idején bevezetett sikeres hadszervezési elveket). Növelte a közcélú építkezésekre fordítható összegek nagyságát is. II. Ferdinánd király alatt épült meg Itália első vasútvonala Nápoly és a portici királyi palota között. A nápoly–szicíliai királyi hadiflotta állította hadrendbe Itália első gőzhajóját. Távíró kábelt fektettek le a „szárazföldi” Nápoly és a szicíliai Palermo között.
Első házassága Ferdinánd király 1832. november 21-én a liguriai Voltriban (ma Genova elővárosa) feleségül vette a Savoyai-házból való Mária Krisztina szárd királyi hercegnőt (1812–1836), I. Viktor Emánuel szárd–piemonti király (1759–1824) és Habsburg–Estei Mária Terézia Johanna főhercegnő (1773–1832) legifjabb leányát, akitől a házasság negyedik évében egyetlen fia született: Ferenc Mária Lipót királyi herceg (1836–1894), trónörökös, a későbbi II. Ferenc király, aki 1859-ben Mária Zsófia bajor hercegnőt Marie Sophie in Bayern, 1841–1925), Erzsébet császárné és királyné húgát vette feleségül. A trónörökös születése után két héttel, 1836. január végén azonban a szüléstől legyengült Mária Krisztina királyné meghalt.
Második házassága Első feleségének halála után egy évvel II. Ferdinánd király másodszor is megnősült. 1837. január 27-én Nápolyban feleségül vette Mária Terézia Izabella osztrák főhercegnőt (1816–1867), tescheni hercegnőt, Károly főhercegnek (1771–1847), Teschen hercegének és Henrietta Alexandrina nassau–weilburgi hercegnőnek (1797–1829) legidősebb leányát, II. Lipót német-római császár unokáját, I. Ferenc osztrák császár unokahúgát.
A második házasságból 12 gyermek született, közülük nyolcan érték meg a felnőttkort (rangjuk szerint nápoly–szicíliai királyi hercegek és hercegnők): Lajos Mária (Luigi Maria, 1838–1886), Trani grófja, aki Wittelsbach-i Matilda Ludovika bajor hercegnőt (Herzogin Mathilde Ludovika in Bayern, 1843–1925), Erzsébet császárné húgát vette feleségül. Albert (Alberto, 1839–1844), Castro-Giovanni grófja, kisgyermekként meghalt. Alfonz Mária József (Alfonso Maria Giuseppe, 1841–1934), Caserta grófja, aki Mária Antonietta Jozefa (Giuseppa) nápoly–szicíliai Bourbon-hercegnőt vette feleségül. Mária Annunciáta Izabella (1843–1871), Károly Lajos főherceg (1833–1896) második felesége, Ferenc Ferdinánd trónörökös anyja. Mária Immakuláta Klementina (1844–1899), aki Károly Szalvátor főherceghez (1839–1912) ment feleségül. Kajetán Mária (Gaetano Maria, 1846–1871), Girgenti hercege, aki Mária Izabella spanyol infánsnőt vette feleségül, és megkapta az infánsi címet. József Mária (Giuseppe Maria, 1848–1851), Lucero hercege, kisgyermekként meghalt. Mária Pia (Maria Pia della Grazia, (1849–1882), aki I. Róbert Bourbon–parmai herceghez (1848–1907), Parma utolsó uralkodó hercegéhez ment feleségül. Vincent Mária (Vincenzo Maria, 1851–1854), Melazzo grófja, kisgyermekként meghalt. Paszkál Mária (Pasquale Maria, 1852–1904), Bari grófja, aki a francia Blanche de Marconnay-t vette feleségül (rangon aluli házasságban). Mária Lujza Immakuláta (Maria Luisa Immacolata) (1855–1874), aki Henrik (Enrico) parmai Bourbon herceghez (1851–1905) ment feleségül. Gennaro (1857–1867), Caltagirone grófja, kisgyermekként meghalt.
thumb|right|A Két Szicília Királysága 1815–1861 között
Válságok és lázongások A király második házasságkötése nyomán a Nápoly–Szicíliai Királyság politikájában erősödött Metternich osztrák kancellár befolyása. 1836–37-ben az országban kolerajárvány pusztított, a babonás parasztok – hasonlóan az 1831-es magyarországi kolerafelkeléshez – agyonverték az orvosokat, tisztviselőket, sőt földesurakat is abban a hitben, hogy ők a ragály szándékos terjesztői. II. Ferdinánd ezt arra használta fel, hogy felszámolja Szicília ősi kiváltságait, és a szigetet 1837-ben a Nápoly–Szicíliai Királyság tartományává nyilvánította. Emiatt tiltakozó mozgalom kezdődött Szicíliában.
1840-ben konfliktus támadt az brit kormánnyal. A szicíliai kénbarlangok angol bérlői kárpótlást követeltek, a kormány elutasítását követően brit hadihajók vonultak fel Nápoly előtt, és a város lövetésének kilátásba helyezésével kényszerítették ki követeléseik kifizetését.
1844-ben Mazzini, majd a Bandiera testvérek indítottak felkeléseket, a királyi hadsereg mindkét mozgalmat katonai erővel leverte. Az egységes Itália eszméjének, a Risorgimentónak terjedését – amelyet a Szárd–Piemonti Királyság is erőteljesen szított – azonban nem tudták megfékezni. A liberális értelmiségiek a kettős királyságban is magukévá tették ezt az eszmét. 1845-ben IX. Piusz pápa, a szomszédos pápai állam uralkodója olyan alkotmányos reformokat hirdetett ki, amilyeneket a nápoly–szicíliaiak régóta hiába követeltek. Augusztusban kiterjedt felkelés tört ki, a királyi hadsereg ereje elégtelennek bizonyult, a király meghátrált és engedményekre kényszerült. A felkelések vezetői kegyelmet kaptak, a király elbocsátotta a nép által leginkább gyűlölt Santangelo minisztert elbocsátotta. A mozgalom azonban tovább folytatódott.
Az államrendőrség jól szervezett besúgó hálózatot épített ki, amely a társadalom minden szegletét figyelemmel kísérte.A király szigorúbb elnyomó intézkedéseket vezetett be, könyörtelenül elfojtott minden liberális törekvést, üldözte és büntette mindazokat, akik a királyi hatalmat korlátozni próbálták. Abszolút uralkodói hatalmát bőkezűen finanszírozott hadserege, karhatalmi és rendőri szervezete biztosította. Zsarnoki hatalma ellen a nép állandóan lázadozott, nap mint nap újabb összeesküvésekről érkezett hír.
Az 1848–49-es dél-itáliai felkelések