bélyegkép|200px|Portugál aknavetősök a Nyugati-fronton
Portugália az első világháborúban 1916-tól vett részt hadviselő félként az antant oldalán. Bár a győztes oldalon fejezte be a háborút és a területén nem folytak harcok, az ország mégis jelentős veszteségeket könyvelhetett el, amelyek elsősorban gazdasági jellegűek voltak.
Portugália korábban kiterjedt gyarmatbirodalommal rendelkező hatalom volt, azonban Brazília függetlenné válásakor a gyarmatok jelentősége lecsökkent. Az ország az Egyesült Királyság szövetségese volt, melyet elsősorban az Angliához köthető gazdasági és ipari függőség indokolt. Az első világháború kitörése hátrányosan érintette a két ország közti kereskedelmet, de ennek ellenére Portugália nem csatlakozott azonnal az antanthoz, hanem a háború elején semlegességet deklarált.
1914 őszén a portugál fennhatóság alatt álló Angola területén több összecsapásra is sor került a portugálok és a németek között. Ennek következményeként Portugália csapatokat küldött a gyarmatra és részt vett Német Délnyugat-Afrika elfoglalásában, továbbá a Német Kelet-Afrika elleni harcokban. Ez kiemelt szerepet játszott abban, hogy a Német Birodalom 1916. március 9-én hadat üzent az országnak. Portugália hadba lépését követően felállították a Portugál Expedíciós Hadtestet (CEP), amely 1917 nyarától részt vett a nyugati front küzdelmeiben, köztük a Lys-völgyi csatában. Ez utóbbi a portugál hadtörténelem talán legnagyobb vereségével végződött. A háborúban körülbelül hétezer portugál katona esett el, majd a háború után kitört spanyolnátha következtében további tízezrek vesztették életüket.
A versailles-i békeszerződés aláírását követően Portugáliának ítélték a ma Tanzániához tartozó Kionga-háromszöget. A háború a csekély területi nyereség ellenére nagyon súlyosan érintette a portugál gazdaságot, ráadásul a rendkívüli feszültséggel terhelt belpolitikai helyzetet is tovább rontotta. Az egymás után elbukó republikánus kormányok tehetetlenségét megelégelve 1926. május 28-án Braga városában Manuel Gomes da Costa vezetésével felkelés tört ki (melyhez a hadsereg is csatlakozott) és véráldozat nélkül megdöntötték a demokratikus kormányt. Ezt egy több évtizedig tartó jobboldali diktatúra követte.
A háborúba lépés előzményei Portugália bel- és külpolitikai helyzete a világháború előtt A João Carlos de Saldanha tábornok hatalomra kerülésekor, 1851-ben kezdődő úgynevezett „megújulás” demokratikus korszaka kétpártrendszeren alapuló kormányzatot hozott létre Portugáliában, amely a kor Európájának több kisebb államában is végbemenő gazdasági fejlődéssel összhangban igyekezett modernizálni az országot. Létrejött a korszerű posta intézménye, utakat építettek és távíró rendszert létesítettek. Azonban a megújulást segítő folyamat többször is megakadt. Az 1870-ben egész Európára kiterjedő gazdasági visszaesés jelentősen hatott a portugál gazdaságra is és többek közt visszavetette azt a fellendülését, amit az ország a borárak csökkentésével és az exportlehetőségek korlátozásával ért el. Ez a rövid visszaesést követően a portugál kormányzat számára újra felvetette az iparosítás politikájának kérdését, továbbá ismételten napirendre kerültek a gyarmatosítási lehetőségek. Megszületett az új afrikai portugál birodalom ötlete, melyet az úgynevezett „rózsaszínű térkép” vázolt fel. Ezek a gyarmatosítási törekvések azonban előbb Belgium érdekeibe ütköztek, majd a brit ultimátum törte derékba őket végérvényesen. A brit ultimátum nagyban hozzájárult a királyi hatalom tekintélyének csökkenéséhez és országos zendülésekhez vezetett, ami az 1890-es évek elején kibontakozó köztársasági eszme erősödését hozta. Portugália ipara ebben az időszakban kezdett erőteljesen lemaradni kortársaihoz képest és az első világháború kitörésekor nem tudta felvenni a versenyt a többi fejlett európai állammal.
Az ország kormányai egymás után buktak el, mire I. Károly portugál király a parlamentet megkerülve João Francót nevezte ki miniszterelnöknek. Az új kormányfő rendkívüli népszerűtlensége miatt tüntetésekre került sor. A helyzetet tovább rontotta az, hogy Franco javaslatára a király feloszlatta a parlamentet. 1908. február 1-jén a fővárosba visszatérő király ellen merényletet követtek el. A kocsin utazó királyt több lövés is eltalálta és Lajos Fülöp trónörökössel együtt a helyszínen életét vesztette. A meggyilkolt király utódja a merényletben maga is megsebesült Mánuel királyi herceg lett. A királyi hatalom ekkorra azonban végzetesen meggyengült. Két évvel később a portugál NRP Adamastor cirkáló lövéseire meginduló 1910-es portugál forradalom megdöntötte a monarchiát és 1910. október 5-én kikiáltották a köztársaságot.
Az ideiglenes kormány élére Teófilo Braga került, aki új választási törvényt adott ki és alkotmányozó nemzetgyűlést hívott össze, ami 1911. augusztus 20-án elfogadta az ország új alkotmányát. Az új államformába vetett kezdeti remények azonban túlzónak bizonyultak, mivel a köztársaság nem tudott megbirkózni a királyságtól örökölt problémákkal. Bár 1911-ben sikerült leverni a Henrique de Paiva Couceiro vezette monarchista felkelést, az ország politikájában teljes belső megosztottság, emellett a kormányzó republikánusok részéről szélsőséges egyházgyűlölet volt a jellemző. A köztársaság kikiáltását követően a szerzetesrendeket kiűzték, vagyonukat elkobozták, jogszabályban rögzítették a vallásoktatás és az egyházi ünnepek betiltását. Ezek az intézkedések számos külföldi országban negatív visszhangot váltottak ki. Az egyházellenes törvények és az új alkotmány kiadása mellett a kormányok mindenképp igyekeztek fejleszteni az oktatást, az egészségügyet, a polgári szabadságjogokat és a gyarmati adminisztrációt. Ezek azonban – többek közt a közigazgatási bizonytalanság és a munkaerő nyugtalansága miatt – nem vezettek túl sok eredményre.
Az 1914. június 28-án elkövetett szarajevói merénylet miatt az Osztrák–Magyar Monarchia Szerbiának ultimátumot küldött, mivel a szerb kormányt hibáztatták a történtekért. Az ultimátum átvételét követően az oroszok támogatását élvező szerb vezetés általános mozgósítást hirdetett, mire az Osztrák–Magyar Monarchia július 28-án hadat üzent Szerbiának. Nemsokára a világ számos országa is belekényszerült a konfliktusba, amelyből világháború alakult ki. A háború kitörését követően Portugália érdeke azt kívánta, hogy semlegességet hirdessen és ne vegyen részt a konfliktusban. A portugál kormány azonban látta, hogy az Afrikában zajló harcok előbb-utóbb egyértelműen német vereséggel fognak végződni. Ezzel együtt az eshetőség is fennállt, hogy a portugál gyarmatok német fenyegetettségét Nagy-Britannia nem azért szünteti meg, hogy békét teremtsen és Portugália helyzetét segítse, hanem azért, hogy a saját pozícióját erősítse a térségben. Ezért döntött úgy később a portugál kormány, hogy csapatokat küldenek a portugál gyarmatokra a hazai érdekek védelmében. A továbbiakban ez is hozzájárult ahhoz, hogy portugál csapatok részt vállaltak a nyugati front harcaiban.
Portugália afrikai gyarmatrendszere és gyarmatosítási törekvései bélyegkép|220px|Az úgynevezett rózsaszínű térkép, ami egy összefüggő afrikai portugál gyarmatot vázolt fel Az 1820-as évekre Portugália néhány ázsiai és afrikai területtől eltekintve minden gyarmatát elvesztette (Brazília 1824-ben vívta ki függetlenségét), ezért a portugál gyarmatosító törekvések nagy része Afrika felé fordult. Az ország részt kívánt venni a többi európai nagyhatalom mellett az úgynevezett Hajsza Afrikáért nevű gyarmatosítási hullámban, amely során a 20. század elejére Afrika majdnem egészét (Etiópiát és Libériát leszámítva) birtokukba vették az imperialista hatalmak. Portugália afrikai gyarmati törekvéseit az úgynevezett rózsaszínű térkép (portugálul: Mapa cor-de-rosa) ábrázolta, amelyben egy összefüggő portugál gyarmat jelent meg, összekötve az akkor portugál uralom alatt álló Angolát és Mozambikot magába foglalva a mai Zambiát, Zimbabwét és Malawit. A rózsaszínű térkép megvalósítása volt a portugálok fő célkitűzése az 1880-as években. Ez azonban erősen ütközött a belga és brit érdekekkel, mivel az utóbbi egy egységes, Kairótól Fokvárosig terjedő angol gyarmatot képzelt el.
A Szász–Coburg–Gothai-házból származó II. Lipót belga király a portugál királyi családdal való rokonsága alapján (is) igényt tartott az Afrika nyugati partján található kongói területekre. A király ügyes diplomáciai érzékének köszönhetően egy másfél millió négyzetméternyi, elefántvadászatra és gumibegyűjtésre alkalmas területhez jutott hozzá Kongói Szabadállam néven. Ebbe beletartoztak Katanga tartomány rézbányái is. A portugálokat a belgák a Cabinda fölötti fennhatóság jogával kárpótolták, de az a terület csak évtizedek múltán lett rendkívül nyereséges a portugálok számára, amikor olajat fedeztek fel tengerpart mentén.
A rózsaszínű térkép megvalósításának mégsem Belgium, hanem a Brit Birodalom vetett végérvényesen véget. 1890-ben ultimátumot szabtak a frissen trónra kerülő I. Károly portugál királynak azt követelve, hogy a portugál katonák rövid időn belül hagyják el az Angola és Mozambik közötti területet. Ellenkező esetben hadiállapot kihirdetését helyezték kilátásba az országgal szemben. A király az egyre feszültebb politikai és a súlyos gazdasági helyzetre tekintettel nem engedhetett meg egy háborút a kor legnagyobb hatalmával, ezért kénytelen volt teljesíteni a brit követeléseket. Ezt követően Portugália a rózsaszínű térképet és a Királyi Transzafrikai Vasút terveit egy időre mindenképp elvetni kényszerült. A király ultimátumra adott válaszát a republikánus körök kiszivárogtatták és ezzel nagy felzúdulást okoztak országszerte, ami végül 1891. január 31-én Portóban lázadásba torkollott. Ezt sikerült ugyan elfojtani, de ennek következtében megerősödtek a republikánus körök és végső soron a királyi ház bukását is ez okozta.
A németek Angola elleni hadjárata és a naulilai incidens
bélyegkép|220px|José Augusto Alves Roçadas alezredes, a portugálok makaói és angolai gyarmatának volt kormányzója, a naulilában állomásozó portugál erők parancsnoka bélyegkép|250px|Portugál katonák partra szállnak Angolában
1914 októberének közepén a Német Délnyugat-Afrikában található outjói kerület megbízottja, Hans Schultze-Jena (egy eltűnt élelemszállítmányok után kutató őrjárat élén) engedély nélkül átlépte a portugálok ellenőrizte Angola határát. Portugál gyarmati katonák egy csoportja Sereno zászlós vezetésével a németeket körbefogta és Naulila helységébe kísérte kihallgatásra. A városba érve a portugál különítmény őrizetbe akarta venni a németeket, amely során tűzharcra is sor került. Az ötfős őrjáratból Schultze-Jena és két másik katona életét vesztette, a megmaradó két bajtársukat pedig elfogták és őrizetbe vették. Amikor a Német Délnyugat-Afrika védelmével megbízott Joachim von Heydebreck alezredes értesült az esetről, október 31-én büntető expedícióra küldte Oswald Ostermannt, Nkurenkuru rendőrkapitányát. Ostermann csapata támadást intézett a határ túloldalán, az Okavango folyó bal partján található Cuangar erődje ellen. A németek elfoglalták a portugál helyőrséget, amelynek során a védők jelentős része életét vesztette. Ezt követően Bunja és Sambio apró erődjeit is lerombolták és novemberben Diricót és Mucussót is elfoglalták.
Von Heydebreck 1914. november 11-én bekövetkezett halála után Victor Franke alezredes vette át a német gyarmati erők parancsnokságát. Franke egy 500 fős különítménnyel a határon átlépve megtámadta a portugál katonák által védett Naulilát. A számbeli fölényben lévő, körülbelül 900 fős portugál védőerő parancsnoka José Augusto Alves Roçadas alezredes volt. A portugálok részéről heves ellenállás fogadta a németeket, de számbeli fölényük ellenére is a védők a teljes megsemmisülést elkerülendő visszavonulásra kényszerültek és egy dragonyos roham fedezete mellett feladták az állásaikat.