A Kaledóniai-csatorna Skóciában a Felföldön, a Kaledóniai-árokban a Loch Ness, a Loch Oich és a Loch Lochy tavakat összekötő hajózási csatorna. A csatorna építésének munkálatai Thomas Telford mérnök irányítása alatt 1804-ben kezdődtek el, s teljes tizennyolc évet vettek igénybe, míg a három tavat összekapcsoló, valamennyi csatornaszakasz elkészült. A csatornának skót gael nyelven több megnevezése is ismert: Amar-Uisge/Seòlaid a' Ghlinne Mhòir (Nagy Glen vízi út), Sligh'-Uisge na h-Alba (Skócia vízi útja) és a név tükörfordítása (An) Canàl Cailleannach. A Loch szó tavat jelent.
Története Előzmények és tervezés A Skócia keleti és nyugati partját összekötő csatorna gondolata már a felmerült. Edward Burt kapitány 1726-ban még elvetette az elképzelést, mert úgy vélte, hogy a hegyvidéki terep miatt a szél veszélyessé tenné a hajózást. A Forfeited Estates (Elkobzott birtokok) bizottsága 1773-ban James Wattot bízta meg az útvonal felmérésével. Watt 1774-ben olyan csatornát javasolt, amely Fort Williamtől Invernessig a Loch Lochy, a Loch Oich, a Loch Ness és a Loch Dochfour felhasználásával haladt volna, és elsősorban a halászat, a partok közötti biztonságosabb közlekedés és az olcsóbb gabonaszállítás előnyeit hangsúlyozta.
A terv a végén újra előkerült, amikor a skót-felföldi kitelepítések, a gazdasági nehézségek és az 1799–1800-as terméskiesések miatt sokan kivándoroltak vagy a skót alföldre költöztek. Thomas Telford 1801-ben kapott megbízást a kivándorlás okainak vizsgálatára, majd 1802-es jelentésében közmunkák – utak, hidak és csatornák – építését javasolta, hogy munkát adjanak a földjükről kiszorult helyieknek, és ösztönözzék az ipart, a halászatot és a mezőgazdaságot. Telford a hajótulajdonosokkal és a Brit Királyi Haditengerészettel is egyeztetett. Terve szerint a csatorna a Skócia északi partjainál vezető veszélyes tengeri útvonalat váltotta volna ki, és háborús helyzetben védettebb utat kínált volna a hajózásnak.
Építése A Caledonian Canal Act 1803 1803. július 27-én engedélyezte a munkálatok megkezdését, majd az elfogadott második törvény évi állami támogatást biztosított a kivitelezésre. Telford William Jessoppal együtt végezte a felmérést és felügyelte a munkát, Matthew Davidson lett a rezidens mérnök a Clachnaharry, John Telford pedig a Corpach felőli végponton. A csatorna a korabeli Britanniában példátlan léptékű, államilag finanszírozott felföldi közmunkaprogram része volt, amelyhez nemcsak mérnöki tervezésre, hanem munkaerő-képzésre, anyagbeszerzésre, műhelyekre, munkástelepekre és ellátásra is szükség volt.
A kivitelezés a két végpont felől indult, hogy az elkészült szakaszokat már az építőanyagok szállítására is használhassák. Clachnaharrynél az első zsilip 1807-re készült el, ugyanebben az évben befejezték a Muirtown Basin medencéjét is. A négy Muirtown-zsilip 1809-ben készült el. A tengerzsilip építésénél a Beauly Firth mély iszapja nehézséget okozott, ezért két gátból földnyelvet alakítottak ki, majd ebbe ásták bele a zsilipet, a szerkezet 1812-ben készült el. A nyugati végponton, Corpachnál a sziklás talaj, a tengeri víz kizárása és a nagy zsiliprendszerek építése okozott gondot. Banavie-nél a |Neptunus lépcsői kőművesmunkái 1811-re nagyrészt elkészültek, de a csatorna teljes megnyitásáig még hosszú évek teltek el.
Működése és későbbi története A Kaledóniai-csatornát végül 1822-ben nyitották meg. Az építés a tervezettnél tizenkét évvel tovább tartott, és fontba került, több mint háromezer helybéli dolgozott rajta. A költségek csökkentése érdekében a tervezett merülési mélységet hat méterről négy és fél méterre mérsékelték mérsékelték, miközben a hajóépítés fejlődése miatt az újabb, gőzhajtású, vas testű hajók közül sok már túl nagy volt a csatornához. A Királyi Haditengerészetnek sem lett szüksége rá olyan mértékben, ahogy a tervezéskor feltételezték, mivel Napóleon 1815-ös veresége után megszűnt az a háborús fenyegetés, amely a csatorna egyik indoka volt.
A csatorna kereskedelmi vállalkozásként nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, de festői útvonala miatt turisztikai jelentősége megnőtt. Viktória királynő 1873-as utazása különösen sok figyelmet irányított rá, és növelte a látogatók számát. Az első világháború idején átmenetileg ismét megnőtt a forgalma, amikor amerikai aknaalkatrészeket szállítottak rajta Invernessbe, és halászhajók is használták, hogy elkerüljék a Skócia északi partjai körüli veszélyesebb útvonalat. A tulajdonjog 1920-ban a Közlekedési Minisztériumhoz, 1962-ben a Brit Víziutak hatósághoz került. A zsilipeket 1964 és 1969 között gépesítették. Az 1990-es évekre a csatorna szerkezetei jelentős felújításra szorultak, ezért 1995 és 2005 között téli leeresztésekkel, acélrudakkal, injektálással és az összes zsilipkapu cseréjével állították helyre.
Útvonal A csatorna hossza - Inverness és Linnhe között - , ebből csak épített), összesen szintkülönbséget hidal át. Csekély mélysége miatt halász- és sporthajók tudják használni.
Északi szakasz A Kaledóniai-csatorna északi szakasza az Inverness melletti Clachnaharry tengeri zsilipnél kezdődik, amelyet mesterséges földnyelv végére építettek, hogy a hajók a Beauly Firth mély vizét mindig elérhessék. A zsilip mellett áll az egykori zsilipőr háza, amelyet később két részre osztottak, keleti felét 2005-től a Scottish Canals irodaként használta. A földnyelv másik végén a Far North Line vasútvonal elfordítható hídon keresztezi a csatornát. Az első, 1862-ben épült kovácsoltvas hidat 1909-ben acélszerkezet váltotta fel. A közelben található Clachnaharry zsilip, valamint az 1810-ből származó, később bővített kovácsműhely és műhelyegyüttes is.
A csatorna innen a Muirtown kikötőmedencéhez vezet, majd derékszögben fordul a Muirtown-zsilipek felé. A felsőbb szakaszon a Tomnahurich hídnál az A82-es út keresztezi, majd továbbhalad Dochgarroch Lock felé. A Muirtown Locks és Dochgarroch Lock közötti rész műemléki védelem alatt áll. Dochgarroch zsilipjét a Ness folyó változó vízszintje okozta áradások elleni védelemre alakították ki. A Loch Dochfour felé vezető utolsó csatornaszakasz szintén védett, déli végén a Thomas Telford által 1815-ben házként épített, majd 1848 körül világítótoronnyá átalakított Bona Lighthouse áll. A Clachnaharry Sea Lock és Bona közötti csatornaszakasz hosszú; innen a vízi út több mint át a Loch Ness vizén folytatódik Fort Augustus felé.
Középső szakasz A középső szakasz a Loch Oich környékén halad, amely a csatorna legmagasabb pontja, a tengerszint felett. A Loch Oich és a Loch Lochy közötti rövid csatornarészt északon az A82-es út lemeztartós elfordítható hídja keresztezi, délen pedig a Laggan-zsilipeknél ér véget. A zsilipnél két móló nyúlik be a Loch Lochyba. A környéken egykori raktár, valamint a zsilipőrök számára épített Glenjade Cottage és Ivy Cottage is fennmaradt.
A hosszú Loch Lochy déli végétől indul a következő mesterséges csatornaszakasz. Bejáratát kis világítótorony jelzi, keletre pedig a Mucomir Cut vezeti a vizet a Mucomir vízerőmű és a River Lochy felé. Gairlochynál két zsilip található. A felsőt 1844-ben építették, ez volt az egyetlen zsilip, amely nem a csatorna megnyitására készült el. A Moy híd után a csatorna négy akvadukton halad át helyi vízfolyások felett, majd eléri a Neptunus lépcsők tetejét, a nyolc zsilipből álló zsilip szintkülönbséget hidal át.
Déli szakasz A déli szakasz a Neptunus lépcsők aljánál folytatódik, ahol a csatornát az A830-as út elfordítható hídja, valamint a Fort William–Mallaig vasútvonal 1901-ben épült acél ívrácsos elfordítható hídja keresztezi. Innen a csatorna nyugat felé fordul Corpach irányába, ahol egy kétszintes zsiliplépcsőhöz, majd kisebb medencéhez érkezik.
A szakasz végpontja a Corpach tengeri zsilip, amelyen keresztül a hajók elérik a Loch Linnhe vizét. A déli rész tehát a csatorna nyugati tengeri kijáratát alkotja, a Banavie környéki nagy zsiliprendszer után rövid, de műszakilag fontos átmenetet biztosít a belvízi csatorna és az Atlanti-óceánhoz kapcsolódó nyíltabb tengeri útvonal között.
Képek
Jegyzetek
Források
Kategória:Skócia vízrajza Kategória:Hajózócsatornák