bélyegkép|jobbra|250px|Görög háborús propagandaplakát (1917-18 körül)

Görögország az első világháború 1914-es kitörését követően a hadviselőfelekkel szemben kezdetben kinyilvánította semlegességét, ugyanakkor mindkét katonai tömb igyekezett befolyását növelni a félszigeten és maga céljai mellé állítani a balkáni királyságot. A háború előrehaladtával a görög belpolitikai élet megosztottabbá vált, a görög király, I. Konstantin udvarával együtt egyértelműen németbarát politikát folytatott és kitartott a háborúval szembeni semlegesség mellett, míg miniszterelnöke, Elefthériosz Venizélosz az antant melletti hadba lépéssel remélte az ország területének kiterjesztését Bulgária és az Oszmán Birodalom kárára („Nagy Görögország”).

A király 1915-ben menesztette pozíciójából Venizéloszt, aki azonban hozzá hű politikusok és tisztek egy csoportjával ellenszegült a hatalomnak és ellenkormányt állított fel (Honvédelmi kormány). Venizélosz követőivel együtt nyíltan kiállt az antant szövetség mellett és angol-francia segítséggel hamarosan magához ragadta a politikai hatalmat, Konstantin antant nyomásra 1917-ben lemondásra kényszerült. Az ország 1917. június 17-én nyíltan is hadba lépett a központi hatalmak ellen és részt vett az 1918-as balkáni offenzívában.

A béketárgyalásokon Párizsban a görög kormány képviselői is jelen voltak, a Bulgáriával-és az Oszmán Birodalommal megkötött békeszerződések értelmében a Görög Királyság megkapta Bulgáriától Nyugat-Thrákiát, Törökországtól pedig Kelet-Thrákiát és Szmirna környékét, utóbbi hódításait azonban a törökökkel vívott, vereséggel végződő háború (1919-22) eredményeképp elvesztette.

Történelmi előzmények

bélyegkép|jobbra|250px|A balkáni államok képe a Balkán-háborúk (1912-13) lezárultát követően bélyegkép|balra|200px|A Görög Királyság zászlaja

Egészen a 19. század elejéig a Balkán gyakorlatilag egésze az Oszmán Birodalom fennhatósága alá tartozott. Az első balkáni állam, mely kivívta függetlenségét Görögország volt, mely véres szabadságharcot (1821-29) vívott az oszmánok ellen és a külföldi hatalmak támogatásával, továbbá az Orosz Birodalom által a törökökre mért vereséget követően nyerte el függetlenségét 1830-ban. Az 1832-es londoni konferencián a britek, a franciák és az oroszok a görög trónt Wittelsbach Ottó bajor hercegnek ajánlották fel, anélkül azonban, hogy a görögökkel erről konzultáltak volna. A létrejövő Görög Királyság államszervezettét nyugati mintára igyekezett kiépíteni erős központi hatalommal, az ország alkotmányának kiadására 1843-ban került sor. Ennek ellenére a Görögország fölött védnökséget alkotó három európai hatalom (Nagy-Britannia, Franciaország, Oroszország)a későbbiekben is komoly befolyást gyakorolt a görög állam politikájába. Az elfogadott határok között körülbelül 750-800 000 ember élt, amely nem volt több mint az akkori összgörögség egyharmada. Éppen ezért egyre nagyobb befolyást nyert körükben a Megali Idéa („A Nagy Gondolat”) eszméje, azaz az összes görög felszabadítása a török uralom alól.

Görögországnak azonban kezdetben nem voltak reális lehetőségei agresszív külpolitikai lépéseinek megvalósítására. Az ország, mely évszázadokig török uralom alatt állt gazdaságilag, demográfiailag és politikailag is rendkívül elmaradott volt (a gazdaság fejlesztésére rengeteg külföldi hitelre volt szüksége, melyből kifolyólag az állam többször is súlyosan eladósodott), továbbá a krími háborút (1853-56) követően megnövekedett a britek befolyása és a Nagy-Britannia által hirdetett-védelmezett "európai erőegyensúly" politikája az Oszmán Birodalom területi integritásának megőrzésében volt érdekelt. További nehézséget jelentett, hogy a nacionalista területi törekvések célpontjai (pl. Macedónia) a későbbiekben függetlenné váló balkáni államok közül Bulgária, kisebb részben Szerbia és Albánia érdekszférájához is tartoztak.

Az 1897-ben Krétán felkelés tört ki a török uralom ellen, melynek támogatására Görögország hadat üzent az Oszmán Birodalomnak (1897-es görög–török háború), azonban rövid időn belül katasztrofális vereséget szenvedett (a nagyobb török előretörést a brit diplomáciai beavatkozás akadályozta meg). Bár Kréta szigete autonómiát kapott Törökországon belül, de a hellén államot hatalmas jóvátétel fizetésére kötelezték, az ország destabilizálódott és a háború okozta károk, továbbá a hatalmas hadisarc kifizetésére felvett külföldi kölcsönök miatt az ország gazdasága csődbe ment és 1898-ban Görögországot nemzetközi pénzügyi és gazdasági ellenőrzés alá vonták. A növekedő belső feszültség 1908-ban katonai puccshoz vezetett, melynek eredményeképp liberális fordulat állt be az ország vezetésében és hamarosan a korábban meghatározó krétai politikus, Elefthériosz Venizélosz került kormányra. Az új vezetés részben ismételten külföldi kölcsönökre alapozva igyekezett pénzügyi, jóléti, agrár-és közigazgatási reformokat végrehajtani, ugyanakkor kiemelt fontosságot kapott a hadsereg fejlesztése és korszerűsítése is a "Nagy eszme" szellemében.

Az 1911–12-es olasz–török háború végzetesen meggyengítette az Oszmán Birodalmat és a balkáni államok ezt a helyzetet alkalmasnak találták arra, hogy területi követeléseiket fegyveres úton juttassák érvényre. A pánszláv mozgalmakat támogató Oroszország sugallatára 1912-ben létrejött a Balkán-szövetség nevű politikai és katonai szövetség, melynek tagjai Bulgária, Szerbia, Görögország és Montenegró voltak. Az egyezmény titkos záradékában szerepelt a törökellenes összefogás, az ellenük indítandó háború lehetősége is, továbbá az, hogy esetleges területi viták esetén a szövetség tagjai az Orosz Birodalmat kérik fel döntőbírónak.

Az Oszmán Birodalom ellen vívott első Balkán-háború Montenegró 1912. október 8-ai hadüzenetével kezdődött, majd a Balkán-szövetség többi tagja is hadba lépett. A bolgár csapatok offenzívát indítottak Trákia megszerzéséért, a görögök Dél-Makedónia és Dél-Albánia felé vonultak, míg a szerb–montenegrói csapatok a Szandzsák, Észak-Albánia és Észak-Makedónia ellen intéztek támadást. A szervezési és utánpótlási gondokkal is küszködő török csapatok minden fronton katasztrofális vereséget szenvedtek. A háborút lezáró, 1913. május 30-án megkötött londoni egyezmény értelmében a balkáni államok területi nyereségekre tettek szert, Görögország megkapta a partvidéki Thesszáliát. A békeszerződéssel azonban a balkáni államok nem voltak elégedettek és elsősorban Macedónia hovatartozása további konfliktusokat szült, melynek következménye volt Bulgária szembefordulása szövetségeseivel, mely a második Balkán-háború kirobbanását idézte elő. A bolgárok súlyos veresége eredményeképp Macedónia északi része Szerbiáé, déli része Görögországé lett, emellett görög fennhatóság alá került Epirusz egy része is.

Út a háborúig Görögország helyzete 1914-15-ben

1914. június 28-án a Bosznia-Hercegovina fővárosába, Szarajevóba látogató osztrák-magyar trónörököst, Ferenc Ferdinánd főherceget feleségével együtt a szerb Fekete kéz nevű nacionalista csoport egyik tagja, Gavrilo Princip meggyilkolta. A politikai merénylet rövid időn belül hatalmas diplomáciai válságot eredményezett (júliusi krízis), mely végezetül a Monarchia 1914. július 28-i Szerbia elleni hadüzenetéhez vezetett és kitört az első világháború.

A világháború kirobbanásának idején a görög vezetés nem képviselt szilárd álláspontot a háborúba való belépéssel kapcsolatban. Görögországot alapvetően egyik nagyhatalom felé sem kötelezte katonai egyezmény, a második Balkán-háború kitörését megelőzően, Bulgáriával szemben megkötött szerb-görög szövetséget bár érvényben lévőnek ismerte el, de Szerbia-és az Osztrák-Magyar Monarchia háborújában semleges pozíciót igyekezett felvenni. Ezt az álláspontot a legvehemensebben az akkori hellén uralkodó, I. Konstantin és hatalmi köre, elsősorban a konzervatív erők és a tisztikar egy része képviselte, akik részben dinasztikus okokból (Konstantin felesége II. Vilmos német császár húga, Zsófia porosz királyi hercegnő volt) kifolyólag a központi hatalmakhoz húztak. Az uralkodó és támogatói tisztában voltak vele, hogy az ország nem rendelkezik elegendő tengeri-és szárazföldi haderővel, hogy nyíltan kiálljon a Német Császárság mellett, de ez a csoport a semlegesség mindenáron való fenntartására törekedett. Velük szemben a hatalmon lévő liberális kormányfő, Elefthériosz Venizélosz az antant erők európai győzelmében bízott és a háborút jó lehetőségnek látta nemcsak arra, hogy a Balkán-háborúk során szerzett területi hódításokat megőrizze, hanem újabb területeket szerezzen, közelebb hozva a „Nagy Görögország” megvalósulását. Már 1914. augusztus 2-án nyíltan felvállalta az antanttal való szimpátiáját: „Ha az európai helyzet egy világméretű konfliktust eredményezne, bármi történjék is, Görögország nem fog szemben állni az antanttal”. Venizélosz véleménye szerint a semlegesség politikája káros az országra és végső soron elfogja pusztítani azt. Rámutatott arra, hogy ha Nagy-Britannia nyerné meg a háborút, akkor Görögország külső támogatók hiányában nem tudná megakadályozni azt, hogy elveszítse Macedóniát, amit az antant szövetséges Szerbiához csatolnának, míg a központi hatalmak győzelme esetében várhatóan Macedónia a bolgárokhoz kerülne (Bulgária a vesztes második Balkán-háborút követően elszenvedett területveszteségei miatt erőteljesen a központi hatalmakhoz húzott, de csak 1916-ban lépett be a háborúba a németekkel szövetségben).

Mindkét nagy katonai szövetség igyekezett befolyásolni a görög külpolitikát, a német külpolitika elsősorban a Görög Királyság semlegességének megőrzésére törekedett, míg az antant egyre sürgetőbben igyekezett megnyerni szövetségesnek a hellén államot, melyet az Oszmán Birodalom 1914. október 24-én hivatalos hadba lépése is mindinkább indokolttá tett. A britek a bolgárokkal folytatott titkos tárgyalásokba megpróbálták a görögöket is bevonni, és az esetlegesen Bulgáriának nyújtott engedmények fejében a görögöket török területekkel kompenzálták volna. Venizélosz hajlandóságot mutatott arra, hogy a Dráma-Kavála térséget átadja Bulgáriának, ha biztosítékot kap rá, hogy a kis-ázsiai Szmirna tartományát átengedik Görögországnak, ezáltal lehetővé téve, hogy a térségben élő nyolcszázezer fős görög kisebbség az anyaországhoz kerüljön. Azonban a tárgyalások eredménytelenül zárultak.

A britek által 1915-ben megindított partraszállás a Gallipoli-félszigeten ismét előhozta az igényeket a görögök hadba lépésére. Venizélosz fel is ajánlotta, hogy biztosít negyvenezer görög katonát a Törökország elleni hadművelethez, továbbá a Görög Haditengerészet támogatásáról is biztosította az antant diplomatáit, azonban minderre nem került sor. Egyrészt Oroszország a távlati céljai, a tengerszorosok megszerzése miatt tiltakozott az ellen, hogy az említett területen görög csapatok jelenjenek meg, másrészt pedig a király és a hadsereg vezérkara nem volt biztos a vállalkozás kivitelezhetőségében (az antant gallipoli előretörése később valóban kudarcba fulladt) és csak úgy tudta elképzelni a Törökország elleni katonai intervenciót, ha abban szövetségesként Bulgária is részt vesz. Joánisz Metaxász, a hadsereg vezérkari főnöke attól félt, hogy egy kis-ázsiai görög akció felemésztené a hadsereg tartalékait és a vezérkarral együtt úgy vélte, hogy a bolgárokkal kötött szövetség hiányában veszélyes lenne nagyobb katonai erő elvonása az északi határról, mivel a bolgár haderő nagyobb erőt képviselt a görögökkel szemben és könnyen összpontosulhatott az ország határaira. Venizélosz, aki nem értett egyet az antanthoz való csatlakozás késedelmével 1915. február 25-én lemondott. Utódjául a király a lojalista Dimitriosz Gounariszt nevezte ki kormányfővé, de az 1915 nyarára meghirdetett választásokat követően Venizélosz újult erővel tért vissza pozíciójába.

A szaloniki antant bázis létrejötte

thumb|300px|Francia katonák Szalonikiben (1915)