Klaniczay Tibor (Budapest, 1923. július 5. – Budapest, 1992. május 14.) Kossuth-díjas (1955) irodalomtörténész, tudományos tanácsadó, egyetemi tanár, intézeti igazgató, egyetemi docens, a Magyar Tudományos Akadémia tagja.
Életpályája 1933-ban lett a krisztinavárosi Werbőczy István (ma: Petőfi Sándor) Gimnázium diákja, ahol 1941-ben tette le az érettségi vizsgát. Magyar‒olasz szakon kezdte meg tanulmányait 1941-ben, majd Eötvös-kollégista lett, és 1945-ben diplomázott. 1946-ban bölcsészdoktorrá avatták, de ösztöndíjasként 1947‒1948-ban a Római Tudományegyetemen tanult tovább. Az oktatás és kutatás, illetve tudományszervezés összefüggő feladatait már életének ebben a szakaszában is nagy hozzáértéssel végezte. Miközben 1949 és 1957 között az ELTE BTK Magyar Irodalomtörténeti Intézetének oktatója volt, nagyívű tudományszervezési elképzelései már a Magyar Tudományos Akadémiához kötötték. Az MTA I. Osztályának szaktitkára (1950‒1955), majd az újonnan alapított, működését 1956. január 2-án megkezdő MTA Irodalomtörténeti (1969-től Irodalomtudományi) Intézet igazgatóhelyettese, 1984-ben pedig igazgatója lett, 1992-ben bekövetkezett túlságosan korai haláláig. Az intézetalapítás diszciplínateremtéssel is járt. Klaniczay 1969-ben hozta létre a Reneszánsz-Barokk Kutatócsoportot, amely 1970-re az intézet Reneszánsz Osztályává, sőt Centre de Recherche de la Renaissance elnevezéssel a nemzetközi együttműködés és intézményes kapcsolatépítés központjává vált.
Az 1950-es évek közepétől kezdődően Klaniczay Tibor saját szakmai életútjában is az MTA került előtérbe, hiszen 1954-ben akadémiai doktori címet szerzett, majd az akadémia levelező (1965), végül rendes tagjává (1979) választották. Akadémiai doktori értekezésének könyvváltozatáért (Zrínyi Miklós, Budapest: Akadémiai Kiadó, 1954) a Kossuth-díj III. fokozatát érdemelte ki 1955-ben. Akadémikusi tevékenységének jelentőségét kellőképpen mutatja az is, hogy 1985–1990 között az MTA Elnökségének tagja volt. Az 1980-as évekre Klaniczay megbecsültsége nemzetközi szintre emelkedett: levelezőpartnerei között ott találjuk Peter Burke, Roy Porter, Jacques Le Goff vagy Paul Raabe nevét. Továbbá erős intézményközi kapcsolatokat épített ki Velencében (Fondazione Giorgio Cini) és Wolfenbüttelben (Herzog August Bibliothek), ugyanakkor két rangos vendégprofesszori mandátumot is teljesített: előbb Párizsban (1967), majd Rómában (1975‒1979). Az 1925-ben alapított Amerikai Medievalisztikai Akadémia 1973-ban választotta levelező tagjának, 1976-ban pedig a franciaországi François Rabelais Egyetem (Tours) adományozott neki Doctor Honoris Causa címet.
Az irodalomtörténész Klaniczay az olasz, de implicit módon a neolatin nyelv és kultúra szakértőjeként is széles tematikus horizonton mozgott, ennek kezdetei a magyarországi humanizmushoz (Vitéz János, Janus Pannonius), a magyar–olasz kapcsolatok történetéhez kapcsolódtak. A reneszánsz, sőt a reformáció irodalmának értő és gyakran komparatív nézetben való megközelítése, majd – Zrínyi Miklós életművét fókuszba állítva – a barokk-kutatás képezte azt a folytatást Klaniczay irodalomtörténészi érdeklődésében, amely következetesen továbbvitte a humanista hagyomány vizsgálatát a kora újkor későbbi periódusaiba is. A késő-barokk és rokokó, tehát a 18. század egyházi irodalma (érdeklődése homlokterében Hermányi Dienes Józseffel) képezte azt a kronológiai határt, amely lezárta Klaniczay irodalomtörténeti univerzumának terét és idejét. Ezt a sokirányú érdeklődést hűen leképezik a fontosabb publikációk is. A Zrínyi-témát egyetemi és akadémiai doktori értekezéseiben dolgozta ki, ezt követték az igazán nagy merítések, szinte évtizedenként egy-egy tematikus tanulmánykötet: Reneszánsz és barokk (1961), A múlt nagy korszakai (1973), Hagyományok ébresztése (1976), Pallas magyar ivadékai (1986). 1993-ban, lezárásaként ennek az impozáns sorozatnak, posztumusz kiadásban jelenhetett csak meg az úgynevezett proto-akadémiákat és tudós humanista csoportosulásokat bemutató írása, A magyarországi akadémiai mozgalom előtörténete az általa indított Humanizmus és Reformáció könyvsorozatban.
Klaniczay Tibor irodalomtörténészi habitusának meghatározó összetevője volt a textológiai iskolázottság és ennek diszciplináris fejlesztése. Az ő referátuma alapján az MTA Irodalomtörténeti Intézete vitát folytatott a kritikai kiadásokról és a forráskiadások textológiai elveiről 1959-ben. Ugyancsak az ő kezdeményezésére jött létre 1960. május 31-én az MTA keretében működő Textológiai Munkabizottság. Tudatosan fejlesztette a textológiai paradigmát, irányadó írásban tette vita tárgyává a felszabadulás utáni magyar textológia helyzetét (A textológiai munka problémái, 1962). Intézményes kutatói és tudományszervezési erőfeszítéseiből egyenesen következett egy irodalomtörténeti szintézis megteremtése. 1964–1966 között jelent meg hat kötetben A magyar irodalom története, amelynek a kora újkort tárgyaló két kötete Klaniczay irányítása alatt és szerkesztésében látott napvilágot (A magyar irodalom története 1600-ig, illetve A magyar irodalom története 1600-tól 1772-ig). A kora újkorral foglalkozó magyarországi irodalomtörténet-írás diszciplináris és intézményes kimunkálásának szintén fontos előmozdítói voltak a Klaniczay által indított szakmonográfiákat és forráskiadásokat közreadó könyvsorozatok, illetve a reneszánszkutatóknak az 1960-as évek végén megszervezett, informálisan működő interdiszciplináris munkaközössége akadémiai kutatóintézetek, különböző tudományterületek művelői, valamint régi magyar irodalomtörténeti oktató- és kutatóhelyek közreműködésével. Ennek a széles tudományos közegnek a támogatásával indult 1970-ben a „Rebakucs-konferenciák” néven ismert nagy sikerű tematikus konferenciasorozat mint a Reneszánsz-Barokk Kutatócsoport hagyományait követő, azóta is élő szakmai fórum.
A gazdag életút nagyszabású eredményeit egy 1953-as esemény már előrevetítette. Klaniczay ugyanis az MTA I. Osztály szaktitkáraként a román–magyar kulturális egyezmény keretében 1953 nyarán bukaresti utazással egybekötött kéthónapos erdélyi tartózkodása alatt Kolozsváron, Nagyenyeden, Gyulafehérváron, Nagyszebenben, Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen és Székelykeresztúron végzett könyvtári és levéltári kutatást. Az 1953-as látogatást követően olyan többlépcsős stratégiát dolgozott ki, amelynek célja a határon túli források összegyűjtése és kiadása volt. Kiépítette azt a tudománylogisztikát és intézményes hátteret, amely lehetővé tette egy komplex kutatási gyakorlat kialakítását, majd 1974 decemberében programjavaslatot tett közzé A nemzeti kultúra értekéinek és emlékeinek feltárása és rendszerezése címmel. A program egyik prioritása az összes határon túli kulturális érték (szövegek és artefactumok) feltárása és megörökítése volt. 1982-ben létrejött a Kulturális és történelmi emlékeink feltárása, nyilvántartása es kiadása elnevezésű kutatási főirány, amely 1985 és 1990 között A művelődési folyamatok és történelmi kulturális hagyományaink kutatása című országos középtávú fejlesztési tervbe (OKKFT) tagolódott be. 1990 tavaszától a magyarságkutatási programmal összekapcsolódva A Kárpát-medence népei, nemzetiségei történetének kutatása, kulturális emlékeink feltárása és közzététele címmel kormányzati szinten kiemelt kutatássá alakult át. Klaniczay 1991. november 29-én a Kulturális és történelmi emlékeink feltárása, nyilvántartása és kiadása elnevezésű program elnökségének beszámolót készített, amelyben az 1986‒1991 közötti periódus eredményeit sorolta elő a legfontosabb kritikai kiadások addigra elkészült köteteitől a nyolckötetesre tervezett A magyar irodalomtörténet bibliográfiája című kiadványig, beleértve az adattárakat vagy a nem kritikai igényű szövegkiadási sorozatokat is.
1992. május 14-én, életének 69. évében hunyt el, hosszan tartó súlyos betegség után. A temetésére a Farkasréti temetőben került sor május 26-án. Németh G. Béla akadémikus vett végső búcsút tudóstársától.
Gyermekei: Gábor (1950–), Júlia (1954–) és Péter (1955–).
Díjai, elismerései Magyar Népköztársasági Érdemérem (1952), ezüst fokozat Kossuth-díj (1955), III. fokozat Munka Érdemrend arany fokozata (1976) Szocialista Magyarországért Érdemrend (1983)
Emlékezete
1994-ben a Balassi Kiadó és az MTA ITI gondozásában megjelent a Klaniczay-emlékkönyv, mely egykori tanítványainak és kollégáinak – tiszteletére írt – írásait tartalmazza.
Egykori intézete domborművet készíttetett portréjával, mely az Eötvös Collegium épületében működő kutatóműhely folyosójának falán látható. A B. Kovács Katalin által készített bronz alkotást 1997-ben leplezték le. Halálának 20. évfordulójára emlékezve az MTA BTK Irodalomtudományi Intézet 2012. május 16-án megkoszorúzta az emléktáblát (melyen részt vett Fodor Pál akkori főigazgató is), később fénykép-kamarakiállítás nyílt az Eötvös Könyvtárban, amelyen emlékbeszédet mondott Jankovics József és Szörényi László. Május 22-én a római La Sapienzia Egyetemen tartottak megemlékezést, melyet Sárközy Péter hozott létre. Az első ülés megnyitó beszédjeit Luigi Frati, Antonello Biagini és Marta Fattori professzorok, az előadásokat Sante Graciotti, Amedeo Quondam, Szörényi László, Sárközy Péter tartották, míg a másodikét Molnár Antal, Riccardo Scrivano, Gabriella Miggiano, Amedeo Di Francesco, Andreina Ubrizsy-Savoia és Roberto Ruspanti. Később bemutatták Klaniczaynak a magyar akadémiai mozgalomról írt könyvének olasz kiadását és az olasz Klaniczay-bibliográfiát. Előbbit Giorgio Patrizi, utóbbit R. Takács Olga. Szintén halálának huszadik évfordulójának tiszteletére december 4-én emlékülést tartottak az Eötvös Collegium klubtermében, amelynek programja az alábbi személyek előadásaiból állt össze:
Elnök: Szörényi László Fodor Pál: Megnyitó Nemeskürty István: Személyes emlékek Madas Edit: Holl Béla Repertorium hymnologicum maedii aevi Hungariae c. kötetéről Németh S. Katalin: Klaniczay Tibor és a wolfenbütteli együttműködés története Marosi Ernő: A Főirányról Bitskey István: A tudományos utánpótlás iránti felelősség (Emlékezés Klaniczay Tiborra) Ritoókné Szalay Ágnes: Mátyás király, HolubárNÉ és Janus Pannonius Elnök: Kőszeghy Péter R. Várkonyi Ágnes: Az interdiszciplinaritás Klaniczay műhelyében Zrínyitől az udvari kultúráig Galavics Géza: Egy művészettörténész Klaniczay Tiborról Orlovszky Géza: Zágrábban Klaniczay Tiborral Hausner Gábor: Klaniczay Tibor és a Zrínyi könyvtár (személyes emlékek a sorozatról és a Bibliotheca Zriniana kötet születéséről) Ferenczi Ilona: Újfalvi Imre katalógusának első „magyar énekeskönyve” — a Psalterium Strigoniense Voigt Vilmos: A magyar irodalom története 1600-ig: 3. A líra ősi típusai (1964) Kasza Péter: Henricus Nollius 17. századi hermetikus-rózsakeresztes (?) regénye Szentpéteri Márton: Mysterium pietatis ostensum et defensum: avagy: megkerült-e Bisterfeld De uno Deojának folytatása? Elnök: Pajorin Klára Péter Katalin: A Spenótról Keserű Bálint: Lehetett-e ellentmondani Klaniczay Tibornak? Erdélyi Zsuzsanna: Villanatok a múltból Simona Kolmanová (Prága): A 16. századi szerelemi költészet a közép-európai régióban (cseh‒szlovák‒magyar párhuzamok és eltérések) Kilián István: Hogyan indította el Klaniczay Tibor az Intézetben a Régi magyar dráma kutatását? Sántha Teréz: „A céklasalátától a lábjegyzetig”‒ emlékek 23 éves közös munkákról Havas László: Klaniczay Tibor és Eckhardt Sándor munkássága Elnök: Jankovics József Mikó Árpád: Humanizmuskutatás és művészettörténet-írás P. Vásárhelyi Judit: Klaniczay Tibor és az RMNy Madarász Imre: Új vagy örök Galilei-per? Kovács Zsuzsa (Varese): Magyar történelmi személyiségek Masolino Heródes lakomáját ábrázoló freskóján. Régi és új hipotézisek a rejtett portrék azonosítására (melyek egykor ‒ másolatban ‒ a REBAKUCS-szobát díszítették) Jankovits László: Klaniczay Tibor és Jacobus Piso Imregh Mónika: A „De vita”-ról Mózes Huba: Corona sancta te rite cernit