Az aranyhárfa egy 18. században készült francia, diatonikus egyszeres pedálhárfa, melyet a Magyar Nemzeti Múzeum hangszergyűjteményében őriznek. A hagyomány szerint Mária Antóniának és Benyovszky Móric feleségének volt a hárfája. A köznyelvi elnevezés a hangszer díszítésére utal.

Szerkezete és díszítése

A hangszert a korszak kiemelkedő hárfaépítő mestere, Pierre-Joseph Cousineau készítette, aki Mária Antónia udvari hangszerkészítője volt. A hárfa 35 húros és a maiakhoz hasonlóan hét pedált tartalmaz. Rokokó stílusú, dúsan faragott és aranyozott. Az oszlopon körkörös, a koronán (fejen) csigavonalú növényi faragvány fut végig. A lábazaton, a hangszekrény szélén, a nyakon, az oszlopon és a koronán lévő aranyozás mintegy keretezi a rezonánslapot. A rezonánslapot kézzel festett képpel díszítették. A mitológiai tárgyú képen Vénusz enyeleg Marssal, a háttérben Vulcanus műhelye látható, a kép előterében pedig a kis Ámor, aki Mars sisakjával játszik.

Története

A Magyar Nemzeti Múzeum 1852. évi leltárkönyve szerint a hangszer a Szatmár megyei Sárközön lakó báró Vécsey Miklósné (született Markovics Vilma) ajándékaként került a múzeum tulajdonába. Ő egyik ősétől, Sir Thomas Prescott-tól kapta, aki árverésen jutott hozzá Mária Antónia kivégzése (1793) után. Mivel az ajándékozással kapcsolatos okiratok megsemmisültek, amikor a múzeumot a II. világháború idején bombatámadás érte, ezért a magyar történészek az adományozással kapcsolatos adatokat fenntartással kezelik. Az interneten azonban elérhető az Algemeen Handelsblad holland újság, ami az ajándékozás tényét (A hárfát az első oldal első hasábjának alján említik.) megerősíti.

Egy másik feltevés szerint a hárfa Benyovszky Móric feleségének, Hensch (Hönsch) Zsuzsannának a tulajdona volt. Benyovszky, „Madagaszkár királya” bejáratos volt XVI. Lajos francia király udvarába, ahogy pl. Benjamin Franklinnel is baráti kapcsolata volt. Felesége részt vett Mária Antónia zenei összejövetelein, és így kapta a királynőtől ajándékba a hárfát. A későbbi leszármazók, Roxer Vilmos és Ocskay Gusztáv feljegyzéseiből kiderül, hogy az ajándékba adott hangszeren tanult Mária Antónia hárfázni. A magyar hangszertörténészek egyéb írásos bizonyíték híján ezt a feltevést is fenntartással kezelik.

A hangszer jelentősége

Az Aranyhárfa jelentőségét nem csak a korábbi tulajdonosok személye adja. A hárfa a legősibb hangszerek egyike. Szinte minden földrészen és kultúrában elterjedt úgy, hogy a szerkezete az évezredek folyamán alig változott. A 18-19. századi hárfakészítők azonban számos technikai újítást vezettek be, ami modern, sikeres és kedvelt hangszerré tette. Előbb kialakult az egyszeres pedálrendszer (Jacob Hochbrucker, 1697 v. 1720), majd a kettős pedál-rendszer (Sébastien Érard, 1810). Előbbi előnye, hogy a hárfás mindkét keze felszabadult a játék számára, hiszen a hangolást játék közben lábbal végezte. Utóbbié, hogy a hangszert kromatikus hangszerré tette azáltal, hogy a pedálnak a korábbinál több (három) állása lett.

Cousineau elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy a hárfa a legnépszerűbb hangszerré vált a francia udvarban és a párizsi szalonokban, illetve ennek hatására Európa szerte. Nevéhez fűződik a béquilles-nek nevezett csőr alakú toldalék kifejlesztése, mely a hangolást segítette, és a mai rendszerű kettős áthangoló mechanika alkalmazása, melyet Érard fejlesztett tovább. Cousineaut napjainkban Hochbrucker és Érard mellett a 18. század egyik legnagyobb hárfaépítő-mesterének tartják.

Napjainkban a svájci Beat Wolf készít 18. századi (egyszeres mechanikájú) historikus hárfákat, ő korai pedálhárfák restaurálásával is foglalkozik.

A 2010-ben indult HarpPost blog legelső cikke az Aranyhárfáról szól.

Jegyzetek

Külső hivatkozások

Aranyhárfa HarpPost blog Beat Wolf honlapja

Irodalom

Gábry György: Régi hangszerek. Budapest, 1969.

Kategória:Hárfák