bélyegkép|250px|jobb|Adiasztematikus neumák az Angyali kódexből A neuma (latin; görögül pneuma [πνεύμα], jelentése: „intés” [taglejtés, a kórusvezénylés kézjelei]) az énekhangok lejtését, illetve egy-egy dallamfrázist leíró grafikus jel. Egy neuma 1-4 hangos dallamformulát jelöl. Egyes hangjelei a noták (latin: „hangjegy, megjegyzés”). A szövegsorok közé úgynevezett in campo aperto („nyílt téren”) írt neumák azt mutatják, hogy a szöveg egyes szótagjait milyen irányú – lefelé, vagy fölfelé elmozduló – dallammal kell megszólaltatni. A korai jelek sem a hangmagasságot, sem a ritmust nem jelölik.
A neumajelek formailag a kherionomiára és az antik görög verselés hangmagasságra vonatkozó prozódiai jeleire vezethetők vissza. A zene írásbeli rögzítését szolgáló neumaírás, azaz hangcsoportírás a hangjegyírás legelső formája.
Európában a neumák kialakulása szorosan összekapcsolódik Nagy Károly frank király 781-ben kezdődő írásreformjával, ezzel párhuzamosan a latin nyelvű egyházi liturgia egységesítését célzó törekvésekkel és a gregorián énekkel.
A zene hangzásbeli összetettségének – hangmagasság, kötések és díszítések – mind tökéletesebb grafikus leírását célzó törekvések eredményeként az európai énekes iskolákban (schola cantorumokban) egymás mellett, párhuzamosan kialakult írásmódok összeolvadásával a 9-10. század fordulóján rögzült a dallammozgás hangközeit is megjelenítő úgynevezett diasztematikus neumaírásmód, majd a 11. századtól Arezzói Guidó vonalrendszerbe illesztett notációi. Ekkorra a neuma eredeti – dallamfrázist, illetve hangcsoportot leíró – tartalma mellett önálló hangjegyértelmezést is kapott, írásmódja az egyes hangok és szótagok összetartozását is megjelenítette. Legfejlettebb formája a ma is használatos kvadrátírás, a római notáció – amely már jelöli a hangmagasságot és a dallamot, de a ritmust nem – és a rombuszos, vagy menzurális német korálnotáció, mely már a hangok ritmikus értékviszonyait is jelzi.
A mai zenetudomány a neuma szóval jelöli a legkorábbi hangjegyírás alapformáit, és ugyanezt az elnevezést használja azon hangcsoportokra is, melyek a gregorián zenében a kottaolvasás alapelemei.
A hangjegyírás kezdetei A zene kezdetben egyszólamú, a kultuszokhoz kötődő, szájhagyomány útján élő művészet volt. Nem igényelte az írásos rögzítést. A zene legkorábbi ábrázolását a mindennapi életet megjelenítő képeken láthatjuk, amelyek a zenei előadás egy pillanatát rögzítik.
Ekfonetikus jelek Mivel a kultuszok szertartásai a szent szövegek ismételgetése köré épültek fel, egy következő állomásnak a zenei mondanivaló tagolására és hangsúlyaira vonatkozó emlékeztető jeleket tekintjük.
A „musziké” – a múzsai művészet Az ókori görög archaikus korban (i. e. 7–6. század) a tánc–zene–nyelv esszenciájaként alakult ki a lírikus költészet (lírakíséretes ének), amelyben a versritmus – a hosszú és rövid szótagok váltakozása, emelkedése süllyedése – megújult, kiemelt szerepet kapott. Ugyanekkor jelent meg a versben a változó hangmagasság is, ami körülbelül egykvintnyi terjedelmet jelentett. Az előadó egy személyben költő és énekes is volt, a nyelv zenévé vált. A musziké fogalmának egysége később felbomlott, de a klasszikus görög verset hanyatlásának idején, oktató céllal rendszerezték. Ekkor alakultak ki a görög prozódia (énekbeszéd) jelei és elnevezései. Tonoi – hangmagasság jelei görög és latin név Padae – a szóvégek jelei görög és latin név magas: / okheia; acutus kötött: ‿ ophen; conjunctio mély: \ bareia; gravis elválasztott: , diasztolé; distinctio magas–mély: ∩ periszpomené; circumflexus aposztróf: ' aposztrophosz; apostrophus Kronoi – időtartam, szótagok hossza Pneumata – a szó kezdetének hangsúly-jelei hosszú: – makrosz; longa h-val: |– daszeia; aspiratio rövid: ∪ brakhüsz; brevis h nélkül: –| philer; siccitas
E jeleket felosztjuk a próza előadásmódját leíró ekfonetikus-neumákra – tagolás, zárlatok – azaz recitációs formulákat jelző lekció jelekre, és az éneklést visszaadó fölfelé, lefelé irányuló és a hullámzó mozgást megjelenítő dallam-, vagy akcentus-neumákra.
Ezen akcentus jelek közül az acutus és a gravis nagyon hasonlítanak egyes neumákra, nagy valószínűséggel a legelső jelek mintái voltak.
Az énekbeszéd jelein túl, az i. e. 6. században kialakult a görög betű-kottaírás, amely az egyetlen ókori notáció.Két rendszere volt: egy régebbi a hangszeres, és egy újabb a vokális zenére. A vokális betű-kottaírás igen szisztematikusan alkalmazta az ión ábécét: minden betű meghatározott hangmagasságot jelöl (az alfa a diatonikus f alapfokot, a béta az egyszeresen felemelt kromatikus fiszt, a gamma a kétszeresen felemelt enharmonikus fokot). A hangszeres írásban az archaikus (magánhangzók nélküli) ábécé betűit használták és az alapfokot jelölő betűk egyszeres, vagy kétszeres elforgatásával ábrázolták az emeléseket. A dallamvonal jelölésén túl, a zene sokszínűségének megjelenítéséhez a ritmusra és előadásmódra vonatkozó speciális jeleket is alkalmaztak.
A zsinagógai énekbeszéd A másik legkorábbi neumákkal kapcsolatba hozható jelrendszer az óhéber Tóra recitálás ekfonetikus (görögül: ekphónészisz – ἐκφώνησις, jelentése kvázi-dallamos előadásmód) jelei voltak. I. e. 5. századi adatok szerint az őskeresztény szent szövegek és imák a beszédhez kötődő énekléssel szólaltak meg. Az énekbeszédben ekfonetikus hangsúlyokkal (tagolás, zárlat) emelték ki a mondatok kezdetét és végét, illetve jelezték a szöveghez vagy szótagokhoz tartozó visszatérő dallamfordulatokat.
Az egyházi zene fejlődése thumb|jobb|200px|A leóni Antifonále részlete – mozarab liturgia, 11. század
Az őskeresztény egyház zenéjéről nincsenek közvetlen emlékek; szájhagyományon alapult. Forrásait egyfelől a zsidó templomi zenében, főként a zsinagógai énekbeszéd (kantilláció) vokális formáiban és hagyományában; másfelől a késő ókori, Földközi-tenger melléki területek hellenisztikus zenéjében találjuk meg.
Az ún. „apostoli korban” – 4–7. század – alakult ki az istentiszteletek és ünnepek szertartásrendje. Ugyanekkor jött létre a hitbéli ismeretek megőrzése érdekében a szerzetesség intézménye (Rómától viszonylag független érsekségek és kolostorok alakultak), és a liturgikus énekek megőrzése és fejlesztése érdekében az énekes kollégiumok, a scholák intézménye – közöttük a legfontosabb a római Schola Cantorum.
Az egyházi zenében különböző liturgiák és éneklési módok éltek egymás mellett: keleten Bizánc, Jeruzsálem, Alexandria, Antiokheia, központtal a bizánci, a kelet- és nyugatszír, kopt liturgiák, míg nyugaton Itália, Hispania és Gallia területén a római és milánói (ambrozián), spanyol (mozarab), gallikán és ír-brit (kelta) liturgiák.
A bizánci neumák Az uralkodó nézet szerint, az első neumaírásmód Bizáncban alakult ki a 9. század elejére, az énekbeszéd, és az összes korábban kialakult zenei jel ötvözésével. Ezt támasztják alá a Keletrómai Birodalom nagyobb városainak kulturális aktivitásáról és a zenei kompozíciók sokszínűségéről számot adó régi dokumentumok, továbbá a bizánci zene kéziratos és nyomtatott emlékeinek hatalmas ránk maradt mennyisége.
A Római Birodalom kettészakadásával (i. sz. 395) Bizáncban megalakult a keleti egyház, amely igen sokoldalú: magában foglalja a korai kereszténység országainak egyházait (Palesztina, Szíria, Görögország) valamennyit más-más nyelvvel és eltérő zeneiséggel. A bizánci zene és ezen belül a bizánci egyházi zene gyökerei a görög, szír, valamint a héberen keresztül a zsinagógai énekes tradíciókra nyúlnak vissza. (Például: 380 körül, a szír illetve bizánci területen íródott Apostoli Konstitúciók 8. könyvében találjuk a legrégibb teljes miseszöveget.)
A bizánci hangjegyírás, magában hordozta a görög írás ekfonetikus és speciális zenei jeleit, valamint az egyes dallamszakaszok lejtésére vonatkozó grafikus jeleket (kicsiny ecsetvonásokat, vesszőket, pontokat) is. Ezek az önálló jelek a kézjelekkel való irányításra, vezénylésre, más néven kheironomiára visszavezethető pontok és vonalak kombinációinak tekinthetők. A kheironomia (latinul khironomia – intés, figyelmeztetés) jelentette a kezeknek a táncban megnyilvánuló pantomimikáját,Révai Lexikona és az előénekes dallammozgást leíró, vezénylő kézmozdulatainak, intéseinek stilizált rajzolatait. A görög neuma (intés, figyelmeztetés) a kheironomiával azonos jelentésű.
Az előadás dallamát csupán emlékeztető jelleggel megjelenítő korai bizánci neumajelek lényeges továbbfejlesztését a keleti egyházi szertartásrend nem tette szükségessé. Általánosan tekintve a keleti kultúrák liturgiája máig megőrizte improvizatív jellegét és szájhagyomány útján továbbadott művészi hagyományait.
A 15-19. század során megreformált görögkeleti hangjegyírás elterjedésével a bizánci neumajelek használata megszűnt.
A Nyugati liturgia neumáinak kialakulása
A 6. század végén, I. Gergely pápa a római egyház hatalmának megerősítése érdekében hozott központosító reformtörekvései elsősorban az egyházi igazgatást, és az egyházjogot, másodsorban a liturgiát és az énekeket érintették, ez utóbbiak mint gregorián énekek ebben az időben kapcsolódtak össze legendaszerűen I. Gergely alakjával. A nyugati liturgia egységesítése céljából több pápa vezetése alatt ekkor indult meg a római dallamok összegyűjtése. Róma központosító törekvéseit a Karoling-monarchia támogatásával sikerült biztosítani. Pipin uralkodása alatt Gallia, majd Nagy Károly idejében az egész Frank Birodalom római hatás alá került.
A liturgikus énekeket Rómában egy speciális kórus énekelte, énekeseit kifejezetten erre képezték ki és ezért Schola Cantorumnak, „énekes iskolának” nevezték. 7 énekesből állt, az első három szólistaként is szerepelt, a 4. volt a „főmellékénekes” (archiparaponista), az 5-7. „mellékénekesek” voltak és csak kórusban énekeltek. A római schola cantorum mintájára egész Európában megalakultak az énekes iskolák, amelyek között kimagaslott Tours, Metz és Szt. Gallen iskolája.
Ahhoz hogy a római szertartásrend zenei vonatkozásban is egyértelmű, és egységesíthető legyen szükségessé vált a dallamok leírása. Ám az énekek írásba foglalására a rögzítés elemeinek hiányában nem kerülhetett sor. A zenei írás kialakítását csaknem minden középkori énekes és íróiskola megpróbálta, amelynek eredményeként 8. század során, a 9. század elejére kialakultak az európai kottaírás első formái.
bélyegkép|jobb|200px|A Iubilate Deo universa terra zsoltár részlete a szöveg fölé rajzolt vezénylési jelekkel
Az európai, vagy nyugati neumák kialakulását többféleképpen vezeti le a zenetudomány:
Legkorábbi elméletek képviselői a kheironomia jeleit tekintették kiindulópontnak. A legelső neumákat, az előénekes (cantor) vezénylő kézmozdulatainak, intéseinek stilizált rajzolataként értelmezték. A neuma elnevezés maga is arra utal, hogy kezdetben, amikor nem volt kottaírás a hangcsoportokat kézmozdulatokkal, a hanglépéseknek levegőbe rajzolásával jelölték. Napjainkra azonban többen megkérdőjelezik, hogy a kora középkori szerzetesek Európa-szerte egységes kézjeleket használtak volna; és a két szó – kherionomia és neuma – tartalmi (intés) azonossága nem tekinthető megfelelő bizonyítéknak.Max Haas, Kassel et altera 1997, Spalte 314
A bizánci-görög elmélet szerint a latin neumaírás jelei, a bizánci-neumák leszármazottai. Ma is kutatások tárgyát képezi, hogy van-e közvetlen kapcsolat a görög-szír; a szír-örmény, görög-kopt és a latin „pontozásos” notációk és a bizánciByzantinische ekphonetische Zeichen über dem Text, spätes 10. Jahrhundert illetve a héber ”ekfonetikus jelek” – mint például a Taamim – és a neumák között.Max Haas, Kassel et altera 1997, Spalte 311ff
Az akcentus-elmélet képviselői a nyelvi kultúrából, a görög énekbeszéd prozódiai jeleiből vezeti le a neumák formáját. (lásd fent A musziké szakaszban)