A pneuma (, pneûma) ógörög főnév, amelynek alapjelentése „fúvás”, „mozgó levegő”, „szél”, „lehelet” vagy „lélegzet”. A szó a (pnéō, „fúj, lélegzik”) igéből és az eredményt vagy létrejött dolgot jelölő -ma képzőből származik. Jelentésköre az ókori nyelvhasználatban a testi lélegzéstől és az élet leheletétől az ihletettségen, a belső beállítottságon és a kozmikus életerőn át az emberi lélek, a testetlen szellemi lények, valamint az isteni Lélek megjelöléséig terjedt.Henry George Liddell – Robert Scott – Henry Stuart Jones: A Greek–English Lexicon, 9. kiadás, Clarendon Press, Oxford, 1996, szócikk.
A fogalom különösen jelentőssé vált az ókori görög természetfilozófiában, az ókori görög orvostudományban, a sztoicizmusban, a hellenisztikus zsidó irodalomban és a kereszténységben. A Septuaginta, vagyis a Héber Biblia ókori görög fordítása rendszerint a héber (rúah) egyik megfelelőjeként használta, az Újszövetségben pedig a szó jelenthet szelet vagy leheletet, emberi lelket vagy belső beállítottságot, angyali és démoni lényt, illetve – a szövegkörnyezettől függően – Isten Lelkét vagy a Szentléleket.Walter Bauer – Frederick William Danker – William F. Arndt – F. Wilbur Gingrich: A Greek-English Lexicon of the New Testament and Other Early Christian Literature, 3. kiadás, University of Chicago Press, Chicago, 2000, szócikk.
A pneuma nem feleltethető meg mechanikusan egyetlen magyar szónak. Fordítása lehet szél, lehelet, lélegzet, életlehelet, lélek, szellem vagy – isteni személyre vonatkoztatva – Lélek, illetve Szentlélek. Jelentése nem azonos minden előfordulásában a (pszükhé) szóéval, de a két kifejezés jelentésköre több ponton átfedi egymást; az ókori és bibliai szövegek nem alkalmaznak minden szerzőnél változatlan, egységes test–lélek–szellem terminológiát.Varga Zsigmond J.: Görög–magyar szótár az Újszövetség irataihoz, Magyar Bibliatársulat–Kálvin Kiadó, Budapest, 1992, szócikk.
Etimológia és jelentésmező
A főnév a protoindoeurópai *pnew- („fúj, lélegzik”) tőre vezethető vissza, amelyből a görög ige és több, a lélegzéssel vagy levegővel összefüggő szó keletkezett. A klasszikus görögben a pneuma többek között az alábbi jelentésekben fordul elő:
Jelentéskör Leírás Jellemző összefüggés Szél, fuvallat Mozgó levegő, széljárás, viharos vagy kedvező szél. Költészet, hajózás, természeti leírás. Lélegzet, légzés A ki- és belélegzett levegő, a légzés ereje vagy módja. Orvosi és hétköznapi nyelv. Életlehelet Az élőlényt éltető lehelet; a lélegzet elvesztése a halál jelölője. Tragédiák, sírfeliratok, bibliai fordítások. Ihlet, befolyás Isteni vagy költői ihletettség, valakit eltöltő indítás. Vallási és irodalmi szövegek. Belső szellem, beállítottság Érzület, akarat, lelkiállapot vagy egy személy belső énje. Hellenisztikus és újszövetségi nyelv. Szellemi lény Emberi érzékeléssel közvetlenül meg nem ragadható személyes létező. Angyal, démon, elhunyt lelke. Isteni Lélek Isten életadó, teremtő és megszentelő jelenléte; a kereszténységben a Szentháromság harmadik személye. Septuaginta, Újszövetség, keresztény teológia. Nyelvtani hehezet A magánhangzó ejtését kísérő erős vagy gyenge lehelet. Ókori görög nyelvtan.
A különböző jelentések történetileg összekapcsolódnak: a lélegzet az élő test egyik legközvetlenebb jele, láthatatlan, mégis érzékelhető hatása pedig alkalmas volt az élet, az ihlet és a nem testi cselekvőképesség kifejezésére. Ebből azonban nem következik, hogy valamennyi görög szerző azonos metafizikai tartalmat tulajdonított volna a szónak.
Magyar fordítása
A magyar bibliai és teológiai nyelv rendszerint a szövegösszefüggéshez igazítja a fordítást. A pneuma ezért ugyanazon fordításban is lehet „szél” (Jn 3,8), „lélek” vagy „szellem” (1Kor 2,11), „gonosz lélek” (Mk 1,23), illetve „Szentlélek” (Mt 28,19). A nagybetűs Lélek vagy Szellem a modern kiadások értelmező szerkesztési döntése: az ókori görög kéziratok írásmódja önmagában nem különítette el tipográfiailag az emberi szellemet és az isteni Lelket.
A történeti magyar katolikus, ortodox, evangélikus és református nyelvhasználat a Szentháromság harmadik személyét többnyire Szentlélek vagy Szent Lélek néven jelöli. Egyes evangéliumi, pünkösdi és karizmatikus közösségek a Szent Szellem alakot részesítik előnyben, hogy a pneuma és a pszükhé között terminológiai különbséget tartsanak fenn. Ez elsősorban fordítási és stiláris eltérés; önmagában nem határozza meg az adott közösség Szentháromság-tanát vagy emberképét.
Az ókori görög gondolkodásban
Korai természetfilozófia
A görög gondolkodásban a levegő, a lélegzet és az élet összekapcsolása a pneuma szakszerű filozófiai használata előtt is jelen volt. Anaximenész a levegőt (, aér) tekintette az őselvnek, és az emberi lélek levegőszerű természetét a kozmoszt összetartó levegővel állította párhuzamba. A fennmaradt töredékek alapján azonban nem indokolt minden későbbi pneuma-elméletet közvetlenül az ő rendszeréből származtatni.David J. Furley (szerk.): From Aristotle to Augustine, Routledge History of Philosophy, II., Routledge, London–New York, 1999, 29–31., 190–205. o.
Apollóniai Diogenész a levegőt értelmes, mindent átható princípiumként írta le. Az élethez szükséges légzés és a kozmikus rend összekapcsolása előkészítette azt a fogalmi környezetet, amelyben a pneuma később egyszerre lehetett fiziológiai és kozmológiai fogalom. A korai szerzők töredékessége miatt a modern rekonstrukciók között jelentős eltérések vannak.
Hippokratészi orvostan és Arisztotelész
A Hippokratészi gyűjtemény különböző értekezéseiben a pneuma rendszerint belélegzett levegőt, légzést vagy a test üregeiben és ereiben mozgó levegőt jelent. Egyes magyarázatok a légzést a veleszületett hő fenntartásával, az érzékeléssel vagy a betegségek kialakulásával kapcsolták össze. A gyűjtemény több évszázad és több orvosi iskola nézeteit őrzi, ezért nem beszélhetünk egyetlen egységes „hippokratészi pneuma-tanról”.Philip J. van der Eijk: Medicine and Philosophy in Classical Antiquity: Doctors and Philosophers on Nature, Soul, Health and Disease, Cambridge University Press, Cambridge, 2005, 119–150. o.
Arisztotelész biológiai műveiben a veleszületett vagy „együtt növekedett” pneuma () az élő test hőjével, a mozgással, az érzékeléssel és a nemzéssel összefüggő testi tényező. Nem azonos egyszerűen a lélekkel: Arisztotelész alapmeghatározása szerint a lélek az életre képes természetes test első megvalósultsága, vagyis az élő szervezet formája és működési elve. A pneuma e rendszerben az élő test egyik sajátos eszköze vagy közege, amelynek pontos értelmezése a kutatásban vitatott.Friedrich Solmsen: „The Vital Heat, the Inborn Pneuma and the Aether”. The Journal of Hellenic Studies, 77/1 (1957), 119–123.
A sztoikus pneuma
A sztoikus filozófiában a pneuma központi kozmológiai és pszichológiai fogalommá vált. A sztoikusok testinek tekintettek minden cselekvő és elszenvedő valóságot; a pneuma ezért nem anyagtalan szellem volt, hanem tűz és levegő finom, meleg elegye, amelyet a benne működő feszültség vagy tónus () tett aktívvá. A pneuma közvetítette a logosz, az értelmes isteni elv rendező hatását, áthatotta a kozmoszt, egységet és tulajdonságokat adott az egyes dolgoknak.John Sellars: Stoicism, University of California Press, Berkeley–Los Angeles, 2006, 83–105. o.
A későbbi beszámolók a pneuma különböző működési fokozatait különböztették meg: az élettelen dolgok összetartó állapotát vagy szerkezetét (hexisz); a növények növekedését és táplálkozását biztosító természetet (phüszisz); az állatok érzékelő és mozgató lelkét (pszükhé); az ember értelmes, ítélni képes lelkét.
E fokozatok nem különálló anyagokat, hanem ugyanazon mindent átható pneuma eltérő szervezettségét és feszültségét jelentették. A kozmikus pneuma a sztoikus rendszerben az isteni értelemmel és a világlélekkel szorosan összekapcsolódott. Ez a materialista, monista elgondolás nem azonos a későbbi keresztény tanítással, amely Isten Lelkét teremtetlen isteni személynek, az emberi lelket és az angyalokat pedig teremtett szellemi valóságnak tekinti.A. A. Long: Hellenistic Philosophy: Stoics, Epicureans, Sceptics, 2. kiadás, University of California Press, Berkeley, 1986, 147–209. o.
Hellenisztikus és római kori orvostan
Praxagorasz és Eraszisztratosz fiziológiai elméleteiben a belélegzett pneuma az artériákon keresztül jutott el a szívhez, az agyhoz és a test többi részéhez, ahol az életműködéseket, az érzékelést és a mozgást szolgálta. Az artériák holttestben tapasztalt ürességét részben azzal magyarázták, hogy az élet során pneuma áramlik bennük. Ezek az elképzelések a boncolási tapasztalatokat, a légzés megfigyelését és filozófiai előfeltevéseket kapcsolták össze.
A Kr. u. 1. században működő úgynevezett pneumatikus orvosi iskola a pneuma minőségét, a testnedveket és a hőmérsékleti állapotokat együtt használta a betegségek magyarázatára. Az iskola nem volt azonos a sztoicizmussal, de több sztoikus természettani fogalmat alkalmazott.
Galénosz a légzés, az artériás működés, az idegek és az agy kapcsolatát összetett rendszerben tárgyalta. A késő antik és középkori galénoszi hagyomány a természetes, éltető és állati vagy pszichikai „szellemek” hármas rendszerét alakította ki: ezeket rendszerint a májhoz, a szívhez, illetve az agyhoz kapcsolta. A teljesen kidolgozott hármas séma részben Galénosz utáni rendszerezés eredménye, ezért nem minden eleme tulajdonítható változatlanul magának Galénosznak.Julius Rocca: Galen on the Brain: Anatomical Knowledge and Physiological Speculation in the Second Century AD, Brill, Leiden–Boston, 2003, 47–86. o.Vivian Nutton: Ancient Medicine, 2. kiadás, Routledge, London–New York, 2013, 242–260. o.
Középső platonizmus, hermetizmus és újplatonizmus
A császárkori platonikus, hermetikus és később újplatonikus szerzők egy része a pneumát a testetlen lélek és a durva anyagi test közötti finom közegként értelmezte. Az úgynevezett „pneumatikus test” vagy „lélekjármű” az érzékelés, a képzelet, az asztrológiai hatások és a halál utáni megtisztulás magyarázatában kapott szerepet. Plótinosz, Porphüriosz és Iamblikhosz nem azonos rendszerben beszélt e kérdésekről; az újplatonikus hagyomány ezért nem foglalható össze egyetlen egységes pneuma-tannal.John F. Finamore: Iamblichus and the Theory of the Vehicle of the Soul, Scholars Press, Chico, 1985.
A hellenisztikus zsidóságban és a Septuagintában
A héber rúah jelenthet szelet, vihart, lélegzetet, életet adó erőt, érzelmi vagy erkölcsi beállítottságot, prófétai ihletet és Isten Lelkét. A Septuaginta fordítói e jelentések nagy részét a pneuma szóval adták vissza, de nem következetesen és nem kizárólagosan: egyes helyeken a (pnoé, „lehelet”) vagy más görög kifejezés szerepel. A fordítás ezért nem egyszerű szótári megfeleltetés, hanem a héber és a görög jelentésmező találkozása.Hans Walter Wolff: Anthropology of the Old Testament, Fortress Press, Philadelphia, 1974, 32–39. és 57–58. o.
A Teremtés könyve szerint Isten Lelke vagy szele lebeg a vizek felett (Ter 1,2), az özönvíz elbeszélése pedig az „élet leheletéről” beszél (Ter 6,17; 7,15). A bírák, királyok és próféták történeteiben az Úr Lelke erőt, bölcsességet, vezetést vagy prófétai beszédet ad. Ezek a szövegek különböző korszakokból és irodalmi rétegekből származnak; a rúah vagy pneuma nem mindenütt azonos teológiai fogalomként jelenik meg.
A prófétai irodalomban a Lélek a teremtés és a megújulás képeivel kapcsolódik össze. Izajás a messiási uralkodón megnyugvó bölcsesség és értelem Lelkéről beszél (Iz 11,1–2), Ezekiel látomásában a lehelet megeleveníti a kiszáradt csontokat (Ez 37,1–14), Jóel pedig Isten Lelkének minden emberre történő kiáradását ígéri (Jóel 3,1–2 a görög–latin fejezetszámozásban; 2,28–29 a héber és több modern számozásban).