bélyeg|250px|A Montenegrói Királyság területe közvetlen a háború előtt Montenegró az első világháborúban 1914 augusztusától vett részt hadviselő félként az antant oldalán, katonai segítséget nyújtva Szerbiának. Az 1878-as berlini kongresszust követően hivatalosan is függetlennek elismert Montenegró a XIX-XX. század fordulóján sikeresen növelte területét, majd Szerbiával, Görögországgal és Bulgáriával közösen létrehozta a törökellenes Balkán-szövetséget. 1912. október 8-án Montenegró hadat üzent az Oszmán Birodalomnak, majd az így kitörő első Balkán-háborúban a győztes szövetség tagjaként ismét sikeresen kitolta határait, bár kénytelen volt kivonulni az általa elfoglalt Szkutariból. Az ország a második Balkán-háborúban kiállt szerb szövetségese mellett a bolgárok ellen, mely együttműködés a világháború kitörése után is fennállt.
Montenegró 1914. augusztus 7-ei hadba lépését követően a viszonylag kis létszámú, de harcedzett montenegrói hadsereg több ezer tagja vett részt a Drina folyó felső folyásánál folytatott harcokban az Osztrák–Magyar Monarchia csapatai ellen, továbbá pedig a Cattarói-öböl felett magasodó Lovčen-hegyen kiépített montenegrói erődök ágyúzták a Császári és Királyi Haditengerészet hadihajóit, amelyek egészen augusztus 16-áig blokád alá vonták a balkáni királyságot.
Az 1915 októberében bekövetkezett, döntő osztrák-magyar, német és bolgár támadás következtében a szerb hadsereg összeomlott, és megkezdte visszavonulását Albánia felé. A Montenegró elleni osztrák–magyar offenzíva 1916. január 5-én kezdődött meg. A túlerővel küzdő montenegrói csapatok taktikai győzelmet arattak a január 6–7-én vívott mojkovaci csatában, azonban ez csak késleltette a vereséget. A királyság január 13-án fegyverszünetet kért a monarchiától, amit 1916. január 16-án írtak alá a két ország képviselői.
Történelmi előzmények
bélyeg|180px|I. Miklós montenegrói herceg, 1910-től országa királya bélyeg|250px|Montenegrói katonák a Tarabosh-hegy csúcsán, nem messze a montenegróiak által ostromlott Szkutaritól Miután a Balkánon élő népek sorra kivívták függetlenségüket (Montenegró Szerbiával és Bulgáriával egy évben 1878-ban), a fiatal államok céljai közt szerepelt a még megmaradt balkáni területek felosztása egymás között. Útjukban állt azonban a gyengélkedő Oszmán Birodalom, melynek megmaradt balkáni területei zendülésektől és lázadásoktól voltak hangosak. Ezt az időt használták ki a balkáni államok a terveik szövögetésére és végül az 1911–12-es olasz–török háború végzetesen meggyengítette az Oszmán Birodalmat. Ezt kihasználva a pánszláv mozgalmakat támogató Oroszország sugallatára 1912-ben létrejött a Balkán-szövetség nevű politikai és katonai szövetség, amelynek tagjai Bulgária, Szerbia, Görögország és Montenegró voltak. Az egyezmény titkos záradékában szerepelt a törökellenes összefogás, az ellenük indítandó háború lehetősége is, továbbá az, hogy esetleges területi viták esetén a szövetség tagjai az Orosz Birodalmat kérik fel döntőbírónak.
Az Oszmán Birodalom ellen vívott első Balkán-háború Montenegró 1912. október 8-ai hadüzenetével kezdődött, majd a Balkán-szövetség többi tagja is hadba lépett. A bolgár csapatok offenzívát indítottak Trákia megszerzéséért, a görögök Dél-Makedónia és Dél-Albánia felé vonultak, míg a szerb–montenegrói csapatok a Szandzsák, Észak-Albánia és Észak-Makedónia ellen intéztek támadást. A szervezési és utánpótlási gondokkal is küszködő török csapatok minden fronton katasztrofális vereséget szenvedtek. A felek 1912. december 3-án fegyverszünetet kötöttek. December 17-én a térség vitáinak rendezése végett felállt a londoni nagyköveti konferencia, mely a Balkán térségében érintett hat európai nagyhatalom képviselői között zajlott. Az Oszmán Birodalom, a Balkán-szövetség és Albánia képviselőit hozzászólási joggal nem rendelkező megfigyelőkként vettek részt. December 20-án a nagyhatalmi konferencia az Osztrák–Magyar Monarchia és Olaszország követeléseinek helyt adva elutasította, hogy Szerbia tengerparti kikötőhöz jusson, továbbá megszavazták az autonóm Albánia létrehozását oszmán fennhatóság alatt.
1913. március 22-ére megszületett a döntés Albánia északi államhatárairól is, amely egyebek mellett Szkutarit Albániának ítélte, egyúttal elrendelte a szerb csapatok kivonását is az észak-albániai területekről (a Szandzsák, Nyugat-Koszovó és Nyugat-Makedónia kivételével). A döntést Szerbia és Montenegró tudomásul vette, mely gyakorlatilag megfosztotta őket a már elfoglalt tengerparti területektől, azonban Montenegró nem volt hajlandó visszavonni a Szkutarit ostromló katonáit. A török vezetés sem fogadta el az albán függetlenséget, ellenállásra biztatta híveit és a török hadsereg Szkutarit védő egységeit. Szkutari török védőserege az elkövetkező hónapokban is erősen tartotta állásait, de már nem tarthatták sokáig magukat. Áprilisban ismét ideiglenes fegyverszünet jött létre, ám Szkutari ostroma mégis tovább folytatódott. A londoni konferencia – hogy határozatának érvényt szerezzen – nagyhatalmi blokádot szervezett Montenegró partjaihoz, a Monarchia részvételével. Végül április 23-án Szkutari elesett, azonban május 14-én Montenegró kénytelen volt engedni a nemzetközi nyomásnak és csapatait visszavonni a városból. A háborúnak ezt követően az 1913. május 30-án megkötött londoni egyezmény vetett végett, amely által a szövetség tagjai területi nyereségeket könyvelhettek el, továbbá létrejött a független Albánia. Montenegró is elkönyvelhetett területi nyereséget, a török Szandzsák régiót maga és Szerbia között osztották fel. A békeszerződéssel Bulgária nem volt elégedett, és csakhamar a volt szövetségesei ellen fordult. A kirobbanó második Balkán-háborúban azonban a bolgárok súlyos vereséget szenvedtek, és az előzőleg megszerzett területek nagy részét elvesztették (a későbbiekben ez ahhoz vezetett, hogy Bulgária a világháborúban a központi hatalmak oldalára állt).
A háborúba való belépés és a katonai erők mozgósítása
1914. június 28-án Bosznia-Hercegovinába látogatott Ferenc Ferdinánd osztrák-magyar trónörökös. A fővárosban Gavrilo Princip szerb diák, a Fekete Kéz nevű nacionalista csoport tagja merényletet követett el ellene, ekkor mind a trónörökös, mind annak a felesége életét vesztette. Az osztrák trónörökös pár halála Európa méretű politikai válságot okozott. Az Osztrák–Magyar Monarchia Szerbiát okolta a történtekért, és ultimátumot küldött, melyben többek közt szabad átjárást kívánt a szerb állam területére az osztrák rendőrök számára. Miután Oroszország támogatását a háta mögött tudó Szerbia nem fogadta el az Osztrák–Magyar Monarchia ultimátumát, és általános mozgósítást rendelt el, a Monarchia július 28-án hadat üzent Szerbiának. Montenegró, miután Szerbia háborúba lépett, nem sokkal szövetségese után, augusztus 7-én az Osztrák–Magyar Monarchiának, majd augusztus 9-én Németországnak is hadat üzent, és általános mozgósítást rendelt el.
A mozgósítás elrendelését követően rövid időn belül Montenegró egy fős haderőt állított fel, amely azonban eltörpült nem csak az osztrák, hanem a szerb hadsereg létszáma mellett is. Ennek ellenére a montenegrói katonaság a szerb erőkhöz hasonlóan igen harcedzett volt. Ezen felül a montenegróiak szintén a szerbekhez hasonlóan alkalmasak voltak a hegyi hadviselésre, és a domborzat adta lehetőségeket kihasználva képesek voltak arra, hogy jóval nagyobb zavart tudjanak okozni az ellenségnek, mint ami pusztán a létszámukból következne. Montenegró tüzérség terén az osztrák-magyar erők ellen 200 régi gyártmányú löveget tudott felmutatni.
A háború Harcok keleten Az Osztrák–Magyar Monarchia első offenzívája Szerbia ellen bélyegkép|250px|Montenegrói önkéntesek 1914 októberében bélyegkép|balra|170px|Janko Vukotić, a montenegrói hadsereg parancsnoka A háború kitörését követően mind a szerb, mind a montenegrói vezérkar is fő feladatának a várható osztrák-magyar offenzíva kivédését tartotta. A szerb vezérkar főnöke, Radomir Putnik elképzelése szerint a túlerőben lévő ellenség ellen védekezve, harc közben kell a hadseregnek visszavonulni, de amikor lehetséges, ellentámadásokkal kell lehetőleg visszavonulásra kényszeríteni a támadókat. A szerb tábornok fontosnak tartotta, hogy hadserege sértetlenségét minél jobban megőrizze a kibontakozó orosz támadásig, mely fontos osztrák erőket vonna el a balkáni frontról. A szerb és montenegrói egységek nagy részét ezért a határ mentén állították fel, továbbá felállítottak egy központi tartalékot Belgrád és Kragujevac térségében, amelynek az volt a feladata, hogy egy esetleges ellenséges betörés esetén erősítést tudjon küldeni a meggyengült frontszakaszra. A montenegrói hadsereg nagy része, a hadsereg plevjei csoportja a szerbek balszárnyához csatlakozott és a Drina folyó mentén építette ki állásait (Uzice-csoport).
Bár lehetett még számolni esetleges bolgár hadmozdulatokkal is, a frontvonalon a védekező erők nagy részét a Drina és a Száva folyókhoz rendelték. A Drina folyónál állomásozó katonákkal szemben a Oskar Potiorek osztrák tábornok vezette 5. és 6. hadsereg katonái álltak fel a másik parton, az osztrák-magyar 2. hadsereg pedig a Száva és a Duna folyásainál állomásoztak. Az osztrák haditervek szerint gyors csapást mértek volna a szerb és a montenegrói erőkre, majd innen csapatokat átszállítva ellenlépéseket tettek volna az esetlegesen várható orosz támadás ellen. Potiorek azonban nem tudta megszervezni a Szerbia ellen küldött három hadsereg koordinálását és a rendelkezésre álló erőket sem tudta teljes mértékben a támadásra felhasználni. Az 5. hadsereg Valjevo irányába tört előre, a 6. a Drina folyásánál, a 2. pedig Szabács elfoglalása után nem kívánt tovább belebonyolódni a harcokba, mert szállításra vártak. Emiatt az osztrák támadás hamar megakadt. Radomir Putnik szerb főparancsnok eleinte visszavonulást rendelt el, de augusztus 16-án ellentámadást indított ami teljes sikerrel járt. Ezzel az osztrák-magyar támadás teljes kudarcba fulladt, és a támadó csapatok a folyók mögé, az offenzíva kiindulópontjaira szorultak vissza.
Szerb-montenegrói erők betörése Boszniába, a Szerbia elleni második osztrák-magyar támadás
A sikeres szerb hadműveleteket követően szerb és montenegrói csapatok lépték át az osztrák-magyar határt. Szeptember 4–10-e között a szerbek II. Sumadia-hadosztálya Višegrad és Goražde között, a montenegróiak pedig innen Fočáig kísérelték meg kisebb csoportokkal a Drinán való átkelést, de az osztrák 8. hegyi dandár alegységei megakadályozták a folyón való átjutást. Az osztrák-magyar erők hamarosan erősítést kaptak, azonban a montenegrói erők szeptember 11-én hatalmukba kerítették a fočai hidat, amelynek helyőrsége Kalinovikra húzódott vissza. Később az itt állomásozó csapatok megkíséreltek előre törni, azonban az erősebb osztrák-magyar haderő végül visszavonulásra kényszerítette őket. A montenegróiak a visszavonuló csapatokat Jeločig követték, ahova szeptember 13-án érkeztek meg. A támadó hadműveletekre válaszul hamarosan Potiorek táborszernagy vezetésével újabb osztrák-magyar támadás vette kezdetét. Szeptember 8-án az osztrák 5. hadsereg a Drina alsó, míg a 6. hadsereg a Drina felső folyásánál lendült támadásba és sikeresen átkelt a folyón. A szerb–montenegrói erők szeptember 16-ától ellentámadást indítottak és az ellenséges támadást sikerült visszaszorítani, de a Száva és a Drina folyókon kiépült osztrák hídfőket nem tudták felszámolni.
Október 18–22. között heves összecsapásokra került sor a többségében montenegróiak alkotta erők és a támadó osztrák alakulatok között a montenegróiak által elfoglalt boszniai területeken. Az összecsapás montenegrói vereséggel végződött, és bár Vučinič tábornok október 23-án támadást indított a gatačko poljei osztrák állások ellen, de az október 30-ig elnyúló harcok végére a montenegrói erők lényegében kiszorultak Boszniából.