Jean-Jacques Rousseau (Genf, Genfi Köztársaság, 1712. június 28. – Ermenonville, Francia Királyság, 1778. július 2.), genfi felvilágosodás kori filozófus, író, zeneszerző. Politikai filozófiai eszméi, államelmélete hatást gyakoroltak a francia forradalomra és az utókorra egyaránt. Radikális és forradalmi munkássága főművének, A társadalmi szerződés című műnek az egyik legismertebb sorával is jellemezhető: „Az ember szabadnak született, de mindenütt láncokat visel”.
Életpályája Gyermek- és ifjúkora bélyegkép|balra|120px|Rousseau szülőháza Genfben
Meggazdagodás céljából apja kalandos úton egészen Konstantinápolyig ment, azonban a „szeráj órása” szegényen tért haza és Jean-Jacques születésekor a feleségét is elvesztette. A megözvegyült órásmester sajátos módon nevelte a fiát: a Vallomásokban olvashatjuk, hogy éjszakákon át olvasták – részben az édesanyjától maradt regényeket, részben klasszikus görög-római regéket, történetírókat. Az ifjú Rousseau-ra különös hatást gyakorolt Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok című műve, melynek példatára az érett morálfilozófus számára is forrás volt. bélyegkép|jobbra|250px|A ház Chambéryben, ahol Rousseau 1735-36-ban élt Madame Warenssal Rousseau tízéves volt, amikor apjának el kellett menekülnie Genfből: polgári öntudatból párbajra hívott ki egy nemes kapitányt, melynek következményeként száműzték. A fiatal Jean-Jacques először lelkész nagybátyja házába került, ahol a puritán erkölcs elsajátítása mellett latin ismeretét is bővítette, majd 1725 áprilisában egy igencsak primitívnek leírt vésnök inasa lett. Három évig lakott a vésnök házában, majd 1728. március 14-én elhagyta Genfet és Torinóba ment, ahol koszt és kvártély fejében katolizált. A katolikus kollégiumból a katekizmus elsajátításával és némi homoszexuális erőszak tapasztalatával került Madame Warensnak, a frissen katolizált ifjak pártfogójának a házába.Jean-Jacques Rousseau élete és művei; In Rousseau: A társadalmi szerződés (PannonKlett, 1997) 2. o. Madame Warens – Rousseau leírása szerint – szép és fiatalos özvegy hírébe állott, aki nem idegenkedett a hozzákerülő fiatalemberek (akár kertész, akár inas) testi közeledésétől. Rousseau a nálánál jóval idősebb Madame Warensszal, 1740-ig folytatott szerelmi viszonyt, azonban a kapcsolatot mindvégig a vérfertőzés bűntudatával élte meg. E tíz esztendő alatt tanulta ki a zenetanárság, kottaírás mesterségét, valamint végigolvasta a 17–18. század ismert filozófusait: John Locke, Malebranche, Leibniz, Descartes, Voltaire, Fontenelle műveit.
Párizsi évek thumb|left|220px|A Le Devin du village címlapja
1741-ben Rousseau Párizsba ment. A következőképpen ír erről a vallomásokban: „1741 őszén érkeztem Párizsba. Tizenöt arany készpénz, a Nárcisszus című vígjátékom és zenei tervem volt minden segélyforrásom, nem vesztegethettem tehát az időt”.Rousseau: Vallomások (278 o.)
A „zenei tervek” egy új kottaírási módszert tartalmaztak, azonban Rousseau sikerei nem ennek voltak köszönhetőek, hanem diplomáciai készségeinek. 1743-ban egy befolyásos hölgy közbenjárásának köszönhetően a velencei francia követ, Mantaigu titkára lett. A nem nemesi származású Rousseau részére azonban a Velencében eltöltött két év csak megaláztatásokat és a kínos szerelmi kudarcokat hozott; a követ elhalmozta munkával, de a fizetségről megfeledkezett. E két év tapasztalata, Rousseau elmondása szerint, a későbbi A társadalmi szerződésről című mű megírásakor fontos szerepet játszott: „Jogos panaszaim hiábavalósága a méltatlankodás csíráját hagyta a lelkemben ostoba állami intézmények ellen, amelyek az igazi közjót és a valódi igazságot mindig feláldozzák valami látszólagos, de valójában mindent leromboló rendnek, amely egyebet sem tesz, csak a közhatalom segítségével szentesíti a gyengék elnyomását és az erősek igazságtalanságát.”Rousseau: Vallomások (321 o).
Visszatérvén Párizsba Rousseau nemsokára összetűzésbe került a közhatalommal, aminek oka a Velencében megszeretett olasz zene volt. Rousseau hitet tett az olasz dallamnak a francia melódiával szembeni fölénye mellett s ezért haza- és felségárulás bűnével vádolták. Nemsokára azonban épp a zenének köszönhette első franciaországi sikereit: A falusi jós (Le devin du village) című vígoperája, mely inkább egy népszínműre emlékeztet nagy sikereket ért el a legfelső körök kötelékeiben is. Ugyanekkor ismerkedett meg Thérèse Levasseur nevű szobalánnyal, akivel – számos félrelépés közepette – élete végéig együtt élt. Öt közös gyermekük született, akiket kivétel nélkül lelencházba adtak. Thérèse állítólag nagyon csúnya lány volt, emellett sem írni, sem olvasni nem tudott, Rousseau pedig a vallomásokban azt írta, hogy soha nem is volt szerelmes beléje. Kapcsolatuk alatt Thérèse rákapott az ivásra és gyakran megcsalta Rousseau-t. Bár soha nem házasodtak össze, Rousseau úgy bánt vele, mint hitvesével; előkelő ismerőseitől is elvárta, hogy megismerjék és elfogadják Thérèse-t.
Párizsi évei alatt, Rousseau szoros barátságot kötött Diderot-val, aki akkortájt kezdte el szerkeszteni az Enciklopédiát. Egy rövid ideig együtt béreltek egy kis lakást, amíg Diderot-t Levél a vakokról, 1749-ben megjelent művében leírt ateizmus miatt bebörtönözték. Bár Rousseau túlzottan nem érdeklődött barátja materializmusa iránt, szolidaritásként mindennap meglátogatta a Vincennes erődjében raboskodó filozófust. A börtönbe vezető több mérföldes utat Rousseau minden alkalommal gyalog tette meg, s hogy az idő hamarabb teljen, gyaloglás közben olvasott. Így történt, hogy egy nap az egyik lapban a dijoni akadémia pályázatára bukkant: „Az egyik napon a Mercure de France volt velem, s ahogy jártamban átfutottam, rábukkantam a dijoni akadémiának a jövő évi díjra kitűzött pályatételére: „A tudományok és a művészetek fejlődése rombolta vagy javította-e az erkölcsöket?” Abban a pillanatban amint ezt elolvastam, egy másik világ jelent meg előttem és már emberré váltam.”Rousseau: Vallomások (334 o.) A filozófus a pályázatra egy értekezést küldött be, melyben a tagadó válasz mellett foglalt állást: az ember magánerkölcseit és közéleti erényeit nemhogy nem javította, hanem tönkretette az európai civilizáció fejlődése, a tudományok és a művészetek fejlődése. Rousseau-nak meggyőződése volt, hogy a tudományok mindegyike alantas eredetű: a csillagászat az asztrológia babonáiból keletkezett, az ékesszólást a törtetés, a geometriát a kapzsiság hozta létre; a fizika a hiú kíváncsiság terméke, sőt az etika forrásának is az emberi gőgöt nevezte meg. Minden olyan dolog, ami a civilizált embert a barbártól megkülönbözteti: rossz és káros. Az értekezés 1750-ben jelent meg – megnyerte a dijoni akadémia díját és a filozófustársak ellenszenvét.
Az akadémiai díj elnyerése után Rousseau feladta addigi életvitelét, hogy ezentúl a saját maga által megfogalmazott elvek szerint, egyszerűen éljen: még óráját is eladta, arra hivatkozva, hogy ezentúl nem lesz szükség arra, hogy tudja, mennyi az idő.
A „genfi polgár” bélyegkép|jobbra|250px|Allan Ramsay festménye (1766)
Az 1750-es évektől Rousseau a „genfi polgár” nevet választotta magának. Ezekben az években a francia felvilágosodás haladás-hite, a tudományok népszerűsítésének, a szellem szabadságának és az egységes Európának az eszméi ellen küzdött. A Nárcisszus előszavában az egyszerű paraszti szokások szentségét állította szembe a filozófiai szkepszis destruktív hatásaival, majd az egyik iratában meghirdette a tökéletes kulturális elzárkózás programját. Ezzel a programmal találkozhatunk későbbi alkotmánytervezetében is: egy ország nemzeti identitását úgy lehet a legjobban megőrizni, ha felállítanak az ország határában egy akasztófát, amelyre fel kell húzni azt, aki kívülről kívánna más erkölcsöket behurcolni, mint amit az illető ország hagyományaiban rögzítettek, illetve azt a polgárt, aki el kívánja hagyni a hazáját, hogy idegen szokásokat ismerjen meg.
Rousseau második esszéjét – Értekezés az emberek közti egyenlőtlenségek eredetéről és alapjairól – ugyancsak a dijoni akadémia pályázatára írta 1754-ben, a „genfi polgár” aláírással. Ezúttal az értekezés, amely tagadta a tulajdon, az egyenlőtlenség természetjogi megalapozottságát, nem nyert díjat. Rousseau a műből egy tiszteletpéldányt küldött Voltaire-nak. Voltaire a következőket írta a műről: „Íme egy koldus filozófiája, aki azt szeretné, hogy a szegények kirabolják a gazdagokat.” E levélváltás után Rousseau és Voltaire végképp összevesztek.
1754-ben szülővárosának előjárói látogatásra hívták az akkor már országszerte ismert filozófust. Rousseau elfogadta a meghívást és a városba érkezvén jó genfi polgárként ismételten felvette a kálvinista hitet. A korábban írt Értekezés az emberek közti egyenlőtlenségek eredetéről és alapjairól című írását városatyáknak dedikálta, azonban azok igen hűvösen fogadták az ajánlást, mivel nem tetszett nekik az a gondolat, hogy a közönséges polgárokkal egyenrangúak legyenek. Ugyanebben az évben Voltaire is Genfbe költözött. Genf azonban puritán megfontolásokból tiltotta a drámai művek előadását. Voltaire megpróbálta felvenni a küzdelmet a tiltás ellen, ám ekkor a korábban megsértett Rousseau kiállva a város tiltakozása mellett, azzal érvelt, hogy a vad emberek sem tartanak színielőadásokat, Platón is kifogásolta őket, a katolikus egyház sem esketi meg a színészeket, sőt még el sem temeti. De nem ez volt az egyetlen nyilvános vita Rousseau és Voltaire között: korábban a lisszaboni 1755-ös földrengés alkalmával csaptak össze, amikor a földrengés számos áldozatát látván Voltaire egy, a Gondviselés meglétét megkérdőjelező költeményt írt és adott közre. Rousseau reakciója Voltaire költeményére a következő volt: „Voltaire látszólag mindig hitt Istenben, de valójában sohasem hitt másban, csupán a gonoszban, mert úgy állítja be Istent, mint a gonosz erőt, amely szerinte gaztettek elkövetésében leli az örömét. E tan abszurditása különösen vérlázító egy olyan emberben, aki mindenféle jóban dúskál, és saját boldogsága közepette embertársaiba kétségeket ültet, felhasználva azt a kegyetlen és borzalmas csapást, amelytől ő maga mentes.” (Levél Voltaire-hez) Rousseau-t azonban a földrengés nem rázta meg különösebben. Nem baj, ha néha tömegesen halnak meg az emberek; a lisszaboniak között egyébként is azért volt annyi halott, mert emeletes házakban laktak, pedig ha szétszóródva az erdőben laktak volna, ahogyan szerinte az embereknek élniük kellene, semmi bajuk nem lett volna. Vitájuk lezárásaként Voltaire „kártékony őrült”nek nevezte Rousseau-t, Rousseau pedig „az istentelenség hirdetője” és a „szellemében emelkedett, de lelkében gonosz” jelzőkkel aposztrofálta Voltaire-t.