A betegek kenete (latinul: unctio infirmorum), korábbi nyugati nevén utolsó kenet vagy szent kenet, keresztény szertartás, illetve a katolikus egyházban és az ortodox egyházakban szentség. Súlyos betegségben, jelentős egészségi veszélyben vagy idős kor miatti elesettségben lévő hívők számára szolgáltatják ki. Célja a beteg lelki megerősítése, vigasztalása, bűneinek bocsánata, valamint testi gyógyulása is, ha az a beteg üdvösségére szolgál.A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1499–1532.Codex Iuris Canonici (1983), 998–1007. kánon.
A katolikus és az ortodox felfogásban a szentség látható jel, amely láthatatlan isteni kegyelmet közvetít. A betegek kenetében ez a látható jel az olajjal való megkenés és az Egyház imádsága. A katolikus latin rítusban a pap rendszerint a beteg homlokát és kezét keni meg, miközben a szentségi imát mondja.VI. Pál pápa: Sacram unctionem infirmorum apostoli konstitúció, 1972. november 30.
A mindennapi nyelvben a szertartást sokáig „utolsó kenet” néven ismerték. Ez a kifejezés a keresztény élet utolsó szentségi kenetére utalt, de idővel azt a képzetet is erősítette, hogy a szentséget csak haldoklóknak adják. A második vatikáni zsinat tanítása szerint megfelelőbb a „betegek kenete” elnevezés, mert a szentség nemcsak a halál közvetlen közelében, hanem a súlyos betegség bármely komoly szakaszában felvehető.II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum Concilium, 73–75.
A betegek kenete nem azonos az „utolsó szentségekkel” vagy a haldokló teljes lelkipásztori ellátásával. Halálveszélyben a katolikus hívő lehetőleg gyónik, megkapja a betegek kenetét, majd útravalóként szentáldozáshoz járul. Az útravaló, latinul viaticum, a haldoklónak adott utolsó szentáldozás.
Elnevezése
A latin unctio infirmorum jelentése „a betegek kenete”. A kifejezés a szertartás két fő elemére utal: a betegre és az olajjal való megkenésre. A katolikus egyház jelenlegi hivatalos szóhasználatában ez az elnevezés fejezi ki legpontosabban a szentség rendeltetését.
A nyugati egyházban a középkortól terjedt el az extrema unctio, magyarul „utolsó kenet” elnevezés. Az „utolsó” szó eredetileg arra is utalhatott, hogy a keresztény élet szentségi kenetei között ez következett legkésőbb. A keresztséghez, a bérmáláshoz és az egyházi rendhez is kapcsolódik olajjal való megkenés; a betegek kenete ezekhez képest az élet későbbi, sokszor végső szakaszában jelenik meg.„Anointing of the Sick”, in: New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, 1. kötet, Gale / The Catholic University of America, 2003.
A népi vallásosságban az „utolsó kenet” gyakran a halál előjelének számított. Emiatt sok beteg vagy hozzátartozó félt papot hívni, nehogy a beteg úgy érezze, lemondtak róla. A 20. századi katolikus liturgikus megújulás ezt a félreértést igyekezett oldani: a szentség a beteg életének és hitének megerősítésére szolgál, nem a halál bejelentése.
A keleti kereszténységben a szertartás egyik ismert görög neve euchélaion vagy euchelaion, jelentése „imaolaj”. Ez az elnevezés kevésbé a halál közelségére, inkább a gyógyulásért mondott imádságra és a megszentelt olaj használatára utal.„Extreme Unction”, in: The Catholic Encyclopedia. New York: Robert Appleton Company, 1913.
Bibliai alapjai
A betegek olajjal való megkenésének újszövetségi háttere két helyen jelenik meg hangsúlyosan. Márk evangéliuma szerint az apostolok prédikáltak, ördögöket űztek ki, és sok beteget olajjal megkenve gyógyítottak meg (Mk 6,13). A katolikus hagyomány ezt a későbbi szentségi kenet előképének tekinti.Denzinger–Hünermann: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai, DH 1694–1700, 1716–1719.
A szentség közvetlenebb bibliai helye Jakab levele: „Beteg valaki köztetek? Hívassa magához az Egyház presbitereit, és imádkozzanak fölötte, kenjék meg olajjal az Úr nevében. A hitből fakadó imádság megszabadítja a beteget, az Úr talpra állítja, és ha bűnöket követett el, bocsánatot nyer” (Jak 5,14–15). A szövegben együtt szerepel a betegért mondott imádság, az olajjal való megkenés, az egyházi elöljárók szolgálata és a bűnbocsánat ígérete.Káté a lelkipásztorok számára a trienti zsinat határozatából, Szombathely, 1898, VI. fejezet: „Az utolsó kenet szentségéről”.
Jakab levele gyakorlati tanácsokat ad a keresztény közösségi életre: szól a szenvedésről, az imáról, a bűnök megvallásáról és a betegért mondott közösségi imáról. A katolikus értelmezésben ez a rész nem puszta magángyógyító szokást ír le, hanem az Egyház presbitereihez, vagyis felszentelt szolgáihoz kötött szertartást.
A katolikus tanítás szerint a szentség Krisztustól ered, Márk evangéliumában előre jelezve, Jakab levelében pedig az Egyház számára kihirdetve. A tridenti zsinat ezt a tanítást az utolsó kenetről szóló határozatában fogalmazta meg.
Története
Ókeresztény kor
Az olaj használata az ókori mediterrán világban nem kizárólag vallási jelenség volt. Az olívaolajat sebek enyhítésére, a test ápolására, tisztításra és erősítésre is használták. Ez a mindennapi tapasztalat természetes jelképpé tette az olajat a testi-lelki gyógyulás keresztény szertartásában.
Az első századokban a betegekért mondott ima és az olajjal való megkenés erősen gyógyító jellegű volt. A szertartást nem kizárólag a halálra készülőknek tartották fenn. A korai keresztény közösségekben a betegség a testi szenvedés mellett lelki próbatételnek is számított, ezért a beteg köré imádságos és közösségi gondoskodás szerveződött.
Az ókeresztény források tanúsága szerint a betegek olajával kapcsolatos imádságok és áldások keleten és nyugaton is ismertek voltak. A hagyományban fontos helyet kapott I. Ince pápa Decentius gubbiói püspökhöz írt levele, amely a betegek olajának használatáról és a püspöki olajáldásról beszél. A szentségi teológia későbbi, pontosabb fogalmai ekkor még nem alakultak ki teljesen, de a betegért mondott imádság és a megkenés már állandó keresztény gyakorlatként szerepelt.
Középkor
A középkor folyamán a nyugati egyházban a betegek kenete egyre szorosabban kapcsolódott a halálra való felkészüléshez. A 8–12. század között a szertartás a „jó halál” lelki előkészítésének fontos részévé vált. Ebben szerepet játszott a bűnbánati fegyelem fejlődése, a paphoz kötött szentségi gyakorlat megerősödése, valamint az is, hogy a betegekhez sokszor csak a betegség végső szakaszában hívtak papot.Előd István: Katolikus dogmatika, Budapest, Szent István Társulat, 1978, „A betegek kenete” című rész.
A középkori ember számára a halál sokkal gyakoribb és közvetlenebb tapasztalat volt, mint a modern társadalmakban. Járványok, háborúk, gyermekhalandóság és a mai értelemben vett kórházi ellátás hiánya miatt a betegellátás gyakran otthon és későn történt. Ez is erősítette azt a felfogást, hogy a kenet elsősorban a halál előtti utolsó egyházi segítség.
A skolasztikus teológia a szentséget a hét szentség rendszerében tárgyalta. Kapcsolatba hozta a bűnbánat szentségével, a bűnök maradványainak eltörlésével és az ember végső lelki megerősítésével. A katolikus teológia később pontosította, hogy a szentség nem a halál „szertartásos jelzése”, hanem a súlyos beteg ember szentsége.
Firenze, Trident és a tridenti katekizmus
A firenzei zsinat az örményeknek adott tanításban felsorolta a szentség lényegi elemeit: anyagát, formáját, kiszolgáltatóját, alanyát és hatásait. A „forma” itt az elmondott szentségi imát, az „anyag” pedig a megáldott olajat jelenti.
A tridenti zsinat (1545–1563), amely a reformáció vitáira is válaszolt, külön tárgyalta az utolsó kenetet. Megerősítette szentségi jellegét, és tanította, hogy a szentség kegyelmet közöl, megbocsátja a bűnöket, ha azok még eltörlésre várnak, megerősíti a beteget, és olykor testi egészséget is ad, ha az a lélek üdvösségére szolgál.
A Tridenti Katekizmus részletesen oktatta a lelkipásztorokat a szentség magyarázatára. Kifejtette, hogy a szentség egyetlen szentség akkor is, ha több kenésből áll, és hogy a kiszolgáltatója a törvényesen felszentelt pap. A katekizmus a gyónást és az eucharisztiát a betegkenet rendes lelki előkészületeként említette, amennyiben a beteg állapota ezt lehetővé teszi.
A 20. századi liturgikus megújulás
A 20. században a katolikus liturgiatörténeti és dogmatikai munka újra hangsúlyozta, hogy a szentség nem kizárólag a halál közvetlen pillanatához tartozik. A „liturgikus megújulás” a szertartások nyelvének, történetének és lelkipásztori használatának újragondolását jelentette, nem a szentség megszüntetését vagy lényegének megváltoztatását.
A második vatikáni zsinat tanítása szerint a megfelelő időpont már akkor elérkezett, amikor a hívő betegség vagy öregség miatt a halál veszélyébe kerül. A zsinat ezért nemcsak a haldoklók ellátásáról, hanem a betegek szentségi megerősítéséről beszélt.
VI. Pál pápa 1972-ben adta ki a Sacram unctionem infirmorum apostoli konstitúciót. Ez módosította a latin rítus lényegi szertartását: a beteg homlokát és kezeit kell megkenni olívaolajjal, vagy szükség esetén más növényi olajjal, amelyet megfelelően megáldottak. Szükség esetén elegendő egyetlen megkenés is, a teljes szentségi formula elmondásával.
A mai katolikus gyakorlatban a betegek kenetét otthon, kórházban, idősotthonban vagy közösségi szertartásban is kiszolgáltathatják. Gyakori, hogy hívők komoly műtét előtt, súlyos diagnózis után, tartós betegségben vagy idős koruk miatt kérik. A kórházakban a beteg, a hozzátartozó vagy a kórházi lelkigondozó jelezheti a pap hívásának igényét.
Rövid történeti áttekintés
Időszak Fő jellemző Újszövetségi kor A betegekért mondott ima és az olajjal való megkenés bibliai tanúsága Mk 6,13 és Jak 5,14–15 alapján. Ókeresztény kor A megáldott olaj és a betegért mondott ima gyógyító és közösségi jellegű gyakorlata. Középkor A szertartás egyre inkább a halálra való felkészüléshez kapcsolódik; elterjed az „utolsó kenet” elnevezés. Tridenti kor A zsinat megerősíti a szentségi tanítást, és elutasítja, hogy a kenet puszta emberi szokás volna. 20. század A második vatikáni zsinat és VI. Pál reformja újra a súlyos betegek szentségeként hangsúlyozza.
Katolikus tanítása
Anyaga és formája
A katolikus szentségtanban a betegek kenetének „anyaga” a megfelelően megáldott betegek olaja, „formája” pedig az előírt szentségi ima. Ezek a kifejezések a gyakorlatban a látható cselekményt és az azt értelmező imát jelentik.
A latin rítusban rendesen olívaolajat használnak, de a jelenlegi szabályozás szerint szükség esetén más növényi olaj is használható. Az olajat rendszerint a püspök áldja meg a nagycsütörtöki krizmaszentelési misén, de szükség esetén a pap is megáldhatja a szentség kiszolgáltatása közben.
A jelenlegi magyar szentségi formula szövege: „E szent kenet által és nagy irgalmassága szerint segítsen meg téged az Úr a Szentlélek kegyelmével. Ámen. Szabadítson meg bűneidtől, üdvözítsen téged és erősítsen meg jóságosan. Ámen.”
Hatásai
A katolikus tanítás szerint a betegek kenetének fő hatásai a következők:
lelki megerősítés, béke és bátorság a betegség vagy öregség terheinek viseléséhez; a beteg egyesítése Krisztus szenvedésével; a bűnök bocsánata, ha a beteg nem tud gyónni, de megvan benne a bűnbánat; a testi gyógyulás vagy enyhülés lehetősége, ha az a beteg lelki javára szolgál; felkészítés a földi élet végére, ha a beteg halálveszélyben van.
A szenvedés Krisztussal való egyesítése a katolikus tanításban nem a fájdalom öncélú keresését jelenti. A beteg ember szenvedése a hit szerint Krisztus szenvedéséhez kapcsolódhat, és imádságban az Egyház javára is felajánlható. Ez a tanítás a beteg ember méltóságát és aktív lelki részvételét hangsúlyozza.
A szentség megbocsátja a bűnöket, ha a beteg a bűnbánat szentségét már nem tudja felvenni. Rendes körülmények között a súlyos bűn tudatában lévő betegnek gyónnia kell, ha erre képes. Ha erre már nincs mód, a betegek kenete a megfelelő bűnbánattal együtt a bűnök bocsánatára is szolgálhat.The Catechism of St. Pope Pius X, „The Sacrament of Extreme Unction”.