Theodor Eicke (Solingen, 1892. október 17.Más forrás szerint Hampont Der Lebenslauf Eickes nach den weitgehend identischen Angaben bei Joachim Lilla: Statisten in Uniform. Die Mitglieder des Reichstages 1933 - 1945. Düsseldorf, 2004. , S. 119f und Andreas Schulz, Günter Wegmann: Die Generale der Waffen-SS und der Polizei. Band 1, Biblio-Verlag, Bissendorf, 2003. , S. 280ff. – Mihajlovka, Szovjetunió, 1943. február 26.) az 1936-ban létrehozott SS-Totenkopfverbände, majd az abból kialakított hadosztály parancsnoka, és a koncentrációs táborok egyik magas rangú felügyelője. Az ő munkája nyomán alakult ki a koncentrációs táborokban alkalmazott viselkedési- és büntetési szabályzat, amelyet az összes tábor átvett. Ő szervezte meg a táborokat őrző katonai egységet, amit nagy munka árán harcokban is bevethetővé tett.
A hosszú kések éjszakája idején személyesen végzett Ernst Röhmmel, majd részt vett a második világháború több hadjáratában, és több háborús bűncselekmény is köthető egysége tevékenységéhez. Harcolt többek között a lengyelországi és franciaországi hadjáratban, és részt vett a Barbarossa hadműveletben. 1942 elején egységét több másik hadosztállyal együtt bekerítették a gyemjanszki katlanban, és Eicke Totenkopfjának nagy szerepe volt az állások tartásában, amiért megkapta a Vaskereszt Lovagkeresztjét és a tölgyfalombokat. Csapatai azonban túlságosan nagy veszteségeket szenvedtek, és szinte teljesen újra kellett szervezni őket. A harmadik harkovi csata során, 1943. február 23-án egy egymotoros felderítőgéppel légi felderítést hajtott végre, amikor a szovjet légvédelemnek sikerült lelőnie a gépét. A találatot kapott gépben Eicke életét vesztette. A náci hadvezetés hősi halottá nyilvánította.
Élete Fiatalkora Egy állomásmester gyermekeként született 1892-ben a tizenegyedik gyermekként. Gyenge tanulmányi teljesítménye miatt 17 évesen otthagyta az iskolát még az érettségi előtt, és jelentkezett a hadseregbe. Az első világháború alatt megkapta a másodosztályú Vaskeresztet bátorságáért. A versailles-i békeszerződés után kénytelen volt leszerelni a hadseregtől a létszámot érintő korlátozások miatt, és felesége szülővárosába költözött. 1920-ban csatlakozott a rendőrséghez, ám később kirúgták erős köztársaság ellenes nézeteiért. 1923-ban végül az IG Farben gyárában talált állást. 1928-ban lépett be a Nemzetiszocialista Német Munkáspártba és a Sturmabteilungba. 1930-ban áthelyezték az egyre növekvő Schutzstaffelbe. Adolf Hitler hatalomra jutásáig elérte a szervezetben az SS Oberführer rendfokozatot.
A Weimari Köztársaság iránt érzett erős ellenszenve miatt terrorakciókat készített elő, ám megtalálták nála a bombákat, amiért 1932-ben kétévi börtönre ítélték. Azonban Franz Gürtner későbbi nemzetiszocialista igazságügyi miniszter közbenjárásának köszönhetően sikerült elhagynia az országot, és Olaszországba menekült. Itt egy, emigrált SS katonák számára létesített tábor parancsnoki teendőivel bízták meg.
Hitler hatalomra jutása után felívelt a karrierje. Eicke a hosszú kések éjszakája során végzett az SA vezetőjével, Ernst Röhmmel. Hitler azonban kikötötte számára, hogy adjon lehetőséget Röhmnek az öngyilkosságra, így Eicke egy fegyvert tett a fogoly cellájának asztalára, és távozott. Miután negyedóra múlva sem dördült lövés, Michael Lipperttel együtt visszatért a cellába, és három lövéssel végeztek az SA vezetőjével. Négy nap múlva munkája és elkötelezettsége jutalmául a koncentrációs táborok felügyelőjévé léptették elő, és megbízták azok átszervezésével.
SS-Totenkopfverbände Heinrich Himmler 1933 júniusában a dachaui koncentrációs tábor parancsnokává nevezte ki, ugyanis az előző parancsnok nem tudott elszámolni három ember halálával. Eicke számtalan adminisztrációs reformot hajtott végre, amelynek keretében tábori fegyelmi- és büntetőszabályzatot hozott létre, hogy szabályozza a börtönlakókkal való bánásmódot. Ezek igen pontosan meghatározták, mi számít büntetendőnek, és milyen büntetés jár értük, amelynek skálája igen széles volt a testi fenyítéstől a magánzárkáig és a halálbüntetésig. Rendszerét később az összes koncentrációs tábor mintaként kezelte. Itt kifejtett szervezői tevékenysége miatt előléptették, ám időről időre összetűzésbe keveredett közvetlen felettesével, Josef Dietrichhel, akit újabb és újabb követelésekkel bombázott. Eicke a táborok rendszerét is igyekezett átszervezni: a kisebb munkatáborokat bezáratta, és helyettük nagyobbakat hozott létre. Négy legfontosabb tábora Dachau, Buchenwald, Sachsenhausen és Lichtenburg voltak. Az Anschluss után új tábort hozott létre Ausztriában is, Mauthausenben. Az általa megszervezett kényszermunka olyan hatékony jövedelemforrást jelentett, hogy azt kivonták Eicke feladatköréből, és az SS közigazgatási hivatalának kezébe adták.
Mivel a táborok 1936-ra úgy működtek, ahogy Eicke kívánta, így figyelmét az őrség képzésére irányította. Elbocsátotta a szerinte alkalmatlan, szadista őröket, és helyettük sokkal megbízhatóbb legénységet kezdett alkalmazni. A rendelkezésre álló erőket hat zászlóaljjá szervezte, és minden táborba egyet-egyet vezényelt közülük. A felsővezetés elégedett volt tevékenységével, és egységének létszámát 1800 főről 3500-ra bővítették, valamint megkövetelték, hogy az újoncok 17 és 22 év közöttiek, „faji szempontból tiszták” legyenek, valamint magasságuk minimum 178 centiméter legyen. Az egységnek 1936. március 29-én Heinrich Himmler az SS-Totenkopfverbände nevet adta, és megengedte számukra a halálfej viselését egyenruhájukon. Szervezésének és fanatizálásának – amely azt kívánta feledtetni, hogy emberei csupán börtönőrök – köszönhetően rendkívül jól működő közösséget kovácsolt össze.
Egységét 1937-ben tovább bővítette, valamint jelentős átszervezést hajtott végre annak érdekében, hogy tovább központosítsa a táborokat. A Totenkopfot ekkor 5 zászlóaljra osztották, ezeket három ezredbe sorolták. A háború közeledtével tovább növelték az Eicke rendelkezésre álló erők létszámát, négy új ezredet hozva létre, amelyek mindegyike 3-3 zászlóaljból állott, és teljesen motorizált volt, amely abban az időben ritkaságnak számított Németországban. A müncheni egyezmény közeledtével tovább nőtt a Totenkopf jelentősége, mivel Himmler személyes rendőrségeként használta azt. Az itt történő szolgálat már kiváltotta a sorkatonait, és az egységbe katonák is átjelentkezhettek szolgálati idejük vége felé. Számukra Eicke három hónapon belüli előléptetést ígért. Ennek köszönhetően folyamatos volt a Totenkopfverbände növekedése és 1939 közepén már taggal rendelkezett, ezzel egy év alatt háromszoros növekedést produkált.
A második világháborúban Lengyelországban Lengyelország megtámadása előtt nem sokkal mozgósították az egység katonáit, akik a koncentrációs táborok laktanyáiban gyülekeztek. Az 1939. szeptember 1-jén történt támadás után Hitler elrendelte az egység bevetését Lengyelországban, ahol azt a feladatot kapták, hogy a megszállt területeken lássanak el rendőri és biztonsági feladatokat. A kirendelt három ezredet Einsatzguppéba szervezték Eicke irányítása alatt, és Himmler kinevezte őt a megszállt területek legfőbb SS- és rendőri vezetőjévé, aki ilyen minőségében felelt a lakosság pacifikálásáért és a rend megteremtéséért és fenntartásáért. Eicke egységei itt sok kegyetlenkedést elkövettek, több gyanús vagy fajilag nem megfelelő elemet tartóztattak le, és lőttek agyon. Az alkalmazott módszerek, és a nagyszámú kivégzés a sok magas rangú német tisztet is elborzasztották. Johannes Blaskowitz, a Wehrmacht tábornoka egy listát is összeállított az elkövetett bűncselekményekből, és megküldte azt a Wehrmacht főparancsnokának, Walther von Brauchitschnak, aki Himmlerhez ment az ügyet megvitatni. Utóbbi elismerte a hibákat, és ígéretet tett azok kiküszöbölésére, ám a gyakorlatban továbbra is Eicke kezében hagyta az irányítást.
Totenkopf hadosztály
Eicke nem sokkal később visszatért Dachauba, hogy hadosztállyá szervezze át a Totenkopfverbändét. Az átalakítás során a Wehrmacht egységeinek mintájára alakította ki a hadosztályt, ám azoktól eltérően ennek nem kettő, hanem három gépkocsizó gyalogezrede volt. Az új hadosztály rendelkezett tüzérséggel, utászokkal és páncélelhárítókkal is, valamint a megfelelő kiszolgáló egységeket is létrehozta, mint például a posta- vagy egészségügyi zászlóaljakat. Ezután már csak a megfelelő kiképzés, és haditechnika beszerzése volt fontos, amelyet Eicke igyekezett gyorsan megoldani. Szigorú képzési programot indított el, és fokozatosan egyre több egység gyakorlatozott együtt. 1939 novemberére már az egész hadosztály közösen hajtotta végre a menetgyakorlatokat. Időközben igyekezett minden lehetséges módszerrel fegyvereket szerezni hadosztálya számára, és Németország minden részén latba vetette befolyását, hogy ezekhez hozzájusson. Decemberben aztán Stuttgartba vezényelték egységével együtt, hogy készüljön fel a Franciaország elleni hadjáratra. Bár reménykedett benne, hogy a frontvonalban vetik be egységét, ám a tartalékot képező 2. hadsereg alá rendelték. Az általa irányított előkészületi munka olyan jó ütemben haladt, hogy a hadosztály 1940. május 10-ére, a támadás megindulásának napjára, gond nélkül elérte a teljes harckészültséget.
Franciaországi hadjárat
Eicke hadosztálya a támadás megindulása idején az Ardennekben előrenyomuló „A” hadseregcsoport tartaléka volt. Ennek ellenére Eicke parancsot adott arra, hogy tizenkét órán belül menetkészek legyenek, és idegesen várta a rá váró feladatokat, többször idegesen a hadsereg parancsnokságára is telefonált. Bár a Totenkopfon kívül a német hadseregnek csak hat másik gépkocsizó egysége volt, mégsem akarták azt, csak a harcok mögötti területen, a rend megszilárdítására alkalmazni. A gyors előretörés azonban megváltoztatta a terveket, és május 12-én a Totenkopfot a belga határra küldték, majd két nap múlva Eickét is riadókészültségbe helyezték. Végül május 17-én a teljes hadosztályt Hermann Hoth harcoló egységéhez vezényelték. Eicke felkészítési módszerei tökéletesen beváltak, ugyanis a hadosztály május 20-án francia foglyot ejtett, sok hadfelszerelést zsákmányolt, és lehetővé tette az ellentámadás folytatását. Az arrasi csatában a brit ellentámadás igen meglepte Eicke katonáit, de végül Erwin Rommel 7. páncéloshadosztályával közösen visszaverték a támadást. Ez az angol támadás sikere esetén, akár a német előrenyomulást is veszélyeztethette volna.
Eickét és egységét ezután Erich Hoepner parancsnoksága alá helyezték, és azt a feladatot kapta, hogy keressen átkelőt a La Bassée-csatornán, amelyet a britek védvonalként használtak Bethune városában. Eicke először a városon próbált keresztülvágni, azonban a brit védelem ereje visszavonulásra kényszerítette katonáit, így végül május 24-én egyike ezrede élén személyesen irányította az átkelést a csatorna alsóbb szakaszán. Hitler további támadásokat leállító parancsa miatt azonban ugyanezen a napon vissza kellett vonulnia a csatornán, és Eicke igen dühös lett az átkelés közben elszenvedett veszteségek miatt, Hoepner pedig azzal vádolta meg őt, hogy nem törődik a katonái életével.