A mohácsi csata () 1526. augusztus 29-én zajlott le Mohács környékén, a csata pontos helyszíne még vita tárgyát képezi. A Gergely-naptárra áttérés után a csata tényleges évfordulója szeptember 8. A II. Lajos király vezette Magyar Királyság és az I. Szulejmán szultán vezette Oszmán Birodalom hadai között. A csata elsöprő oszmán győzelemmel zárult, emiatt a későbbi történetírásunk úgy emlegette mint „nemzeti nagylétünk nagy temetőjét”. A magyar hadtörténelem egyik legtöbbet emlegetett eseménye. A vereség okai és jelentősége a mai napig éles viták tárgya.
Előzmények A nemzetközi helyzet Európai folyamatok Amerika 1492-es felfedezése után az európai kereskedelem súlypontja a Földközi-tengerről fokozatosan az Atlanti-óceánra helyeződött át. Az Újvilágból beáramló hatalmas nemesfémmennyiség a magyarországi arany- és ezüstbányák jelentőségét csökkentette.
A Magyar Királyság ennek ellenére Ausztria, Lengyelország mellett Közép-Európa vezető hatalmának számított. Az európai befolyást mutatja, hogy Bakócz Tamás esztergomi érsek jó eséllyel pályázott a pápai trónra. E célból 1512-ben Rómába utazott. A betegeskedő II. Gyula pápa 1513. február 21-én valóban meghalt, de előtte még sikerült szétrobbantania a cambrai-i ligát. Bakócz számításai nem váltak be, a konklávé 1513. március 4-én Medici Jánost választotta meg, aki X. Leó néven foglalta el a pápai trónt. Pedig Bakócz pápaként, sokat tehetett volna a bajban lévő Magyarországért. Leó pápa a riválisát úgy távolította el Rómából, hogy megbízta egy keresztes hadjárat vezetésével.
Európában, főleg Németországban, közben negatív folyamatok kezdtek kibontakozni. A pénzügyek irányítását folytató Fuggerek „1503 körül már valóságos «kegyosztási» monopóliummal rendelkeztek Németországban, Magyarországon, Lengyelországban és Skandináviában, olyannyira, hogy minden papnak, ha csak a legszerényebb plébániához akart is jutni, az augsburgi kereskedőkhöz kellett fordulnia”.Bohács Zoltán: Magánvállalkozó a világ élén (in: Hetek, VI. évf., 33. szám (2002. augusztus 16.) A Fuggerek tartották kézben a római katolikus egyház által kibocsátott búcsúcédulák forgalmazását is, ami – egyéb okokkal együtt – hamarosan nemzetközi botrányhoz, majd erős társadalmi forrongásokhoz vezetett. 1517 után az európai közvélemény figyelmét egyre inkább lekötötte és megosztotta a Luther Márton által elindított reformáció. A vallási forrongásra rátevődött az 1524–1526 közötti német parasztháború, amely jelentős erőket lekötött, és az anyagi károk mellett több mint 100 000 emberéletet követelt.
A nyugat-európai hatalmak 1521–1526 között az itáliai háborúk (amelyek kisebb megszakításokkal 1494-től 1559-ig tartottak) aktuális epizódjával voltak elfoglalva. Franciaország először Kelet-Európában keresett szövetségeseket V. Károly német-római császár ellen. Antonio Rincon francia követ többször járt Lengyelországban és Magyarországon 1522 és 1525 között. A bicoccai csata (1522) után I. Ferenc francia király – sikertelenül – I. Zsigmond lengyel királlyal próbált szövetkezni. A magyar királyi udvar is visszautasította a franciák ajánlatát, nem úgy Szapolyai János erdélyi vajda, aki hajlandóságot mutatott a franciákkal való együttműködésre, bár a hivatalos szerződéskötés csak 1528-ban történt meg.Kenneth M. Setton: The Papacy and the Levant (1204–1571), 318. o. A magyar királyi udvar különben bizalmatlan volt a francia és a velük szövetséges velencei követekkel szemben. Korábban a pápai legátus Burgio kivételével minden külföldi követet kitiltottak Magyarországról, a törökök követét börtönbe is vetették.
A Milánói Hercegséget újból megtámadó I. Ferenc 1525. február 24-én a paviai csatában vereséget szenvedett V. Károly császár seregei ellen. A fiaskó olyannyira súlyos volt, hogy a francia király fogságba esett, majd fogolyként Spanyolországba vitték (ahonnan csak a megalázó madridi békediktátum aláírása ellenében, 1526 márciusában szabadult).
A helyette Franciaországot régensként kormányzó anyja, Savoyai Lujza 1525 elején követeket küldött Nagy Szulejmán török szultánhoz, levélben kérve a beavatkozását a Habsburgok ellen, de ez a követség Boszniában eltűnt.Merriman, Suleiman the Magnificent, 129. o. A francia régensnő 1525 decemberében újabb követséget indított Isztambulba, amely Frangepán JánosSaint-Priest and Schefer, Mémoires sur l'ambassade de France en Turquie et sur le commerce des français dans le Levant, (Párizs, 1877) 179. o. Frangepán János 1525-ben horvát főnemes vezetésével sikeresen célba is ért, és 1526. február 6-án visszatért Franciaországba. A török szultán a franciák szövetségkötésre vonatkozó ajánlatát elfogadta (ezt követően a francia–oszmán együttműködés majdnem háromszáz éven át tartott!). A franciák később a teljes európai fronton együttműködtek a törökkel. Például, 1543-ban Esztergom ostromakor a törököket egy francia tüzéregység is segítette. A többszöri pápai és más tiltás ellenére, a törökök folyamatos ellátást kaptak a kor legmodernebb nyugati fegyvereiből, és az oszmán birodalomban is folyt fegyvergyártás, amelyet európai rabok segítettek. Amit a törökök nem tudtak pénzért megvenni vagy helyben legyártani, azt hadizsákmányként is megszerezhették.Firearms of the Islamic world, 38. o.Daniel Goffman: The Ottoman Empire and early modern Europe, 111. o. A szultáni hódítás elsődleges célpontja a Magyar Királyság volt, amely akkor már másfél évszázada tette bizonytalanná az Oszmán Birodalom balkáni jelenlétét, ezzel az európai terjeszkedést. Magyarország egyértelműen a Habsburgok szövetségesének számított, már csak azért is, mert a szomszédos Osztrák Főhercegség uralkodója, I. Ferdinánd, a későbbi magyar király, II. Lajos magyar király feleségének, Mária királynénak a bátyja volt, míg II. Lajos nővére I. Ferdinánd hitvese volt. A Habsburgokkal való házassági szerződés amiatt is előnyös volt, mivel I. Ferdinánd bátyja a német-római császár volt. II. Lajos emellett számolhatott nagybátyja segítségével is, aki a lengyel trónon ült.
A Habsburgokon kívül Magyarország segítséget Velencétől és a pápától remélhetett. Velence maga is hadban állt, mégpedig Franciaország oldalán.
1526-ban a pápai trónon három éve VII. Kelemen pápa ült, akinek nem sikerült hatalmát megszilárdítania, állandóan lavírozott az ekkor még csak választott német-római császári címet viselő V. Károly (1530-ban koronázták meg, miután csapatai 1527-ben elfoglalták, és kifosztották Rómát) meg I. Ferenc francia király között. Közben a pápai tekintély VIII. Henrik Angliájában is leáldozóban volt. A pápa budai legátusa révén megpróbált segíteni, lényegében az általa biztosított pénzből szereltek fel 5000 zsoldost, akik többsége Mohácsnál el is esett.
Az oszmán terjeszkedés bélyegkép|265px|I. Szulejmán oszmán szultán lóháton (1526)
A 16. század eleje az Oszmán Birodalom példátlan terjeszkedésének korszaka. 1514-ben a törökök győzelmet arattak a Perzsiát uraló Szafavidák felett. A vesztes perzsák az Egyiptomot birtokló mamelukokban találtak szövetségesre, így a harcok ide is átterjedtek, de 1517-ben a törökök legyőzték az egyiptomiakat is.
Az 1520-ban trónra kerülő I. Szulejmán szultán először a birodalom belső helyzetét szilárdította meg, leverte a damaszkuszi pasa lázadását, majd – apja politikájával ellentétben – nyugatra fordította figyelmét. Ezért fordult már 1521-ben a legnagyobb európai riválisa, Magyarország ellen. Először követeket küldött a magyar királyi udvarba, hogy a béke meghosszabbításáról tárgyaljanak, de a király visszatartotta a követeket. A békeajánlat ugyanis állítólag több olyan pontot is tartalmazott – mint például adó megfizetését a Portának –, ami vállalhatatlan volt.Behram csauszt 1521 óta tartották fogva a budavári börtönben, ahol 1526-ban „azt a megjegyzést ejtette el, hogy a magyar urak között három áruló van. Ámbár az a körülmény, hogy öt esztendő óta fogságban élt, szavait minden jelentőségtől megfosztotta, az udvarnál az ő nyilatkozatára nagy súlyt fektettek; az iránt, hogy a három áruló között Zápolyai János foglalja el az első helyet, senki sem kételkedett”. (Burgio nuncius 1526. június 13-i jelentése A háborút végül Szulejmán megindította ennek okán: Szabács, Nándorfehérvár és Zimony elfoglalásával utat nyitott a török fegyvereknek és a török befolyásnak nyugat felé. 1522-ben kiragadta Rodosz szigetét a Máltai lovagrend kezéből és miután 1525 a paviai csata V. Károly német-római császárt Nyugat- és Közép-Európa urává tette, a szultán ismét Magyarország ellen fordult.
A belpolitikai helyzet bélyegkép|250px|Egykorú festmény. Jagelló Lajos 1508. június 4. óta II. Lajos néven magyar király és menyasszonya, Ausztriai Mária. A két királyi gyermeket valószínűleg eljegyzésük (1515. július 22.) idején ábrázolja a kép
Magyarország állapota a Jagelló–korban
I. Mátyás 1490-ben bekövetkezett halála után a Jagelló-házból származó II. Ulászló került a magyar trónra. Az új király komoly nehézségek közepette próbálta megszilárdítani a hatalmát, hiszen ország nemessége igyekezett gyengíteni, illetve részben megszerezni a központi hatalmat, az állami jövedelmek lecsökkentek, a bárók és a főpapság kezébe visszakerült a Mátyás alatt visszaszorított befolyásuk, valamint az ország déli területeit rendszeresen zaklatták török csapatok. Bár a közhiedelemmel ellentétben Mátyás halála nem jelentett óriási fordulópontot a magyarországi kultúra szempontjából, Buda kulturális fontossága a reneszánsz-humanista tudósok és művészek elkopásával csökkent, és szerepét rövidesen Bécs vette át, mindez a hanyatlás helyett inkább a humanizmus tartalmának átértékelődésével áll kapcsolatban.
A meggyengült központi hatalom irányításában több esetben a Mátyás korában kiemelkedett méltóságok (Bakócz Tamás bíboros, Szalkai László püspök, későbbi esztergomi érsek, Nagylucsei Dóczy Orbán püspök, Werbőczy István) is meghatározó szerepet vittek. A főbb méltóságok betöltésének kérdése szoros összefüggésben állt a vármegyei nemesség és az arisztokrácia fokozatosan kiéleződő harcával, mely küzdelem a két társadalmi csoportot és érdekkörét két jól elkülönülő, bár átjárható frakcióra osztotta. A vármegyei nemesség Werbőczy személyében ideológust, szellemi vezetőt, Szapolyaiban befolyásos támogatót tudhatott magáénak, s rövidesen felismerte politikai jelentőségének megnövekedését. Ezzel párhuzamosan a 15–16. század fordulóján olyan, nagy múltú főnemesi családok haltak ki, mint a Cillei, a Garai, a Hunyadi vagy az Újlaki famíliák, kisebb hatalmi vákuumokat generálva ezzel.
II. Ulászló kezdetben igyekezett a Jagelló-ház nemzetközi befolyására támaszkodva egy még jelentősebb közép-európai hatalmi tömböt kialakítani, ezért szorosan együttműködött lengyel királyi rokonaival,IV. Kázmér lengyel király (u. 1447–1492); I. János lengyel király (u. 1492–1501); Sándor lengyel király (u. 1501–1506); I. Zsigmond lengyel király (u. 1506–1548) egészen amíg fivére, I. Zsigmond lengyel király az orosz és török fenyegetés miatt revideálni kényszerült külpolitikai prioritásait. Ezt követően más jelentős szövetséges híján II. Ulászló és udvara igyekezett a Habsburg-házzal szorosabbra fűzni kapcsolatait. A külpolitika ilyetén irányváltását ellenző köznemesi párt Werbőczy és Szapolyai vezetésével már az 1505-ös országgyűlésen is élénk hangon tiltakozott, július 25-re pedig a király beleegyezése nélkül fegyveres gyűlést hívtak össze Székesfehérvárra, amelyet végül nem tartottak meg. Októberben a Rákos mezején tartott országgyűlésen a köznemesi párt kifejezte ellenszenvét a nem "született magyar" királyokkal szemben a törvényi erőre sosem emelkedett, úgynevezett rákosi végzésben. Ezzel párhuzamosan Ulászló titokban követet küldött Miksa császárhoz és megállapodást kötött vele, melynek értelmében születendő fia Miksa egyik leányunokáját veszi majd feleségül, saját leányát pedig Miksa egyik fiúunokájához adja hozzá, továbbá megerősítették a régi dokumentumot, hogy a Jagelló-ház kihalása esetén a császárra illetve utódjaira szállnak országai, halála esetén pedig a fia feletti gyámság (Habsburg–Jagelló házassági szerződés).