A harmadik konstantinápolyi zsinat 680. november 7. és 681. szeptember 16. között Konstantinápolyban tartott püspöki zsinat volt. A római katolikus és a keleti ortodox egyházak a kereszténység hatodik egyetemes zsinataként tartják számon. A zsinatot IV. Kónsztantinosz bizánci császár hívta össze, miután a 7. században elhúzódó krisztológiai vita a birodalmi és egyházi egységet egyaránt veszélyeztette.
A zsinat fő tárgya nem a monofizitizmus közvetlen elítélése volt, hanem a monoenergizmus és a monothelétizmus kérdése. Ezek a tanok a khalkédóni zsinat után kialakult kompromisszumkereséshez kapcsolódtak. A monoenergizmus azt állította, hogy Krisztusban csak egy működés vagy cselekvési elv van; a monothelétizmus pedig azt, hogy Krisztusnak csak egy akarata van. A harmadik konstantinápolyi zsinat ezzel szemben kimondta, hogy Jézus Krisztusban két természetes akarat és két természetes működés van: isteni és emberi. Ezek nem állnak szemben egymással, mert Krisztus emberi akarata szabadon és tökéletesen követi isteni akaratát.
A zsinat 18 ülést tartott. Az első tizenegy ülésen és a záróülésen a császár személyesen is jelen volt, ami a bizánci császári egyházpolitika jelentőségét mutatja. A pápai legátusok Agaton pápa dogmatikai levelét és a 680-ban tartott római zsinat állásfoglalását vitték Konstantinápolyba. A zsinat nagy tekintéllyel fogadta Agaton pápa és a római zsinat hitvallási állásfoglalását, de döntését több ülésen át folytatott irat- és idézetvizsgálat után fogalmazta meg.
A zsinat elítélte a monotheléta irányzat több vezető alakját, köztük Szergiosz, Pürrhosz, Paulosz és Petrosz konstantinápolyi pátriárkákat, Kürosz alexandriai pátriárkát, Theodórosz pharani püspököt és Makariosz antiochiai pátriárkát. A zsinat anathémát mondott I. Honoriusz pápára is, mert úgy ítélte meg, hogy Szergiosszal folytatott levelezésében nem oltalmazta kellő világossággal az apostoli hitet, hanem megfogalmazásaival elősegítette vagy megerősítette a monotheléta tévedés fennmaradását.
A zsinat döntéseit Agaton halála után utóda, II. Leó pápa erősítette meg. Leó pápa elfogadta a zsinat tanítását és Honoriusz elítélését is, de saját magyarázatában azt hangsúlyozta, hogy Honoriusz nem az apostoli hagyomány tanításával erősítette meg a római egyházat, hanem hanyagságával engedte, hogy a tévedés terjedjen. A zsinat nem hozott fegyelmi kánonokat; ezt a hiányt a keleti hagyományban később a Trullói zsinat 102 kánonja próbálta pótolni.
Történeti háttér
Khalkédón után
A 451-es Khalkédóni zsinat Krisztust egy személyben és két természetben vallotta meg: valóságos Istenként és valóságos emberként. A khalkédóni tanítás szerint Krisztus két természete összekeverés, változás, megosztás és szétválasztás nélkül egyesül egyetlen személyben. Ez a tanítás a hüposztatikus egység fogalmával írható le: az isteni és az emberi természet nem két külön alanyban, hanem a Fiú egyetlen személyében áll fenn.
Khalkédón döntéseit azonban nem minden keresztény közösség fogadta el. A birodalom keleti területein sokan attól tartottak, hogy a „két természet” kifejezés Krisztust túlságosan kettéválasztja, és visszatérést jelenthet a nesztoriánusnak tartott gondolkodáshoz. Ezeket a közösségeket a régebbi szóhasználat gyakran „monofizitának” nevezte, de a mai szakirodalom sok esetben pontosabbnak tartja az antikhalkédóni vagy miafizita megjelölést.
A Második konstantinápolyi zsinat a 6. században megkísérelte Khalkédónt Alexandriai Kürillosz teológiájával összhangban értelmezni. A zsinat Krisztus személyének egységét hangsúlyozta, és elutasította azt az értelmezést, mintha Krisztusban két külön cselekvő alany vagy két „Fiú” volna. Ez a gondolat fontos előzménye lett a 7. századi monothelétizmus-vitának: ha Krisztus egyetlen személy, akkor miként kell érteni benne az isteni és emberi akarat viszonyát?
A monoenergizmus és a monothelétizmus kialakulása
A monoenergizmus és a monothelétizmus eredetileg közvetítő megoldásnak szánt tanok voltak. Céljuk az volt, hogy a khalkédóni és az antikhalkédóni közösségek közötti szakadékot csökkentsék. A monoenergizmus azt tanította, hogy Krisztusnak két természete van, de csak egyetlen működése vagy energiája. Amikor ez a formula ellenállást váltott ki, a kompromisszumkeresés súlypontja az „egy akarat” tanára helyeződött át; ebből lett a monothelétizmus.
A vita nem pusztán elvont fogalmakról szólt. Az akarat kérdése azért volt fontos, mert a keresztény tanítás szerint Krisztus valóban emberré lett. Ha Krisztusnak nincs emberi akarata, akkor embersége nem teljes. Nazianzi Szent Gergely híres elvével összhangban — „amit nem vett fel, azt nem is gyógyította meg” — a zsinati hagyomány úgy érvelt, hogy Krisztusnak teljes emberi természetet kellett felvennie ahhoz, hogy az embert teljesen megváltsa.
A két akarat tana ezért az üdvösségtan szempontjából is jelentős volt. Ha Krisztusnak nincs valódi emberi akarata, akkor nem lehet teljes értelemben emberként engedelmes az Atyának. A zsinat későbbi álláspontja szerint Krisztus emberi akarata nem lázad az isteni akarat ellen, hanem szabadon és tökéletesen együttműködik vele.
Hérakleiosz és Szergiosz kompromisszumai
Hérakleiosz bizánci császár uralkodása idején a birodalom súlyos katonai és politikai nyomás alatt állt. A perzsákkal folytatott háborúk, majd az arab hódítások alapjaiban rengették meg a birodalmat. A császár és tanácsadói úgy vélték, hogy az egyházi egység megerősítése politikai szempontból is fontos lehet, különösen Szíria, Egyiptom és más keleti területek miatt, ahol sokan nem fogadták el Khalkédónt.
Szergiosz konstantinápolyi pátriárka a 7. század első felében támogatta az egy működésről szóló formulát. A cél az volt, hogy a két természet khalkédóni tanítását megtartsák, de közben olyan egységnyelvet használjanak, amely elfogadhatóbb lehet az antikhalkédóni közösségeknek. Ez vezetett előbb a monoenergista, majd a monotheléta megoldási kísérletekhez.
A vita során két fontos császári dokumentum is született. Hérakleiosz idején jelent meg az Ektheszisz, amelyet Szergiosz fogalmazásához kötnek, és amely az egy akaratról szóló tanítást támogatta. II. Kónsztasz bizánci császár később a Tüposz nevű rendelettel megtiltotta, hogy Krisztus egy vagy két akaratáról, illetve egy vagy két működéséről vitázzanak. A Tüposz célja a vita elcsendesítése volt, de valójában tovább növelte a feszültséget, mert sokan úgy látták, hogy a rendelet elhallgattatja az ortodox tanítás védelmét.
Róma és a monothelétizmus ellenállói
A monothelétizmussal szembeni ellenállás egyik központja Róma lett. I. Márton pápa 649-ben lateráni zsinatot tartott, amely elítélte a monoenergizmust és a monothelétizmust. Ez az állásfoglalás szembekerült a császári valláspolitikával, ezért Mártont letartóztatták, Konstantinápolyba hurcolták, majd száműzték. A pápa a száműzetésben halt meg.
A görög teológiai ellenállás legfontosabb alakja Hitvalló Szent Maximosz volt. Maximosz szerint az akarat a természethez tartozik, nem a személyhez. Ezért ha Krisztusnak teljes isteni és teljes emberi természete van, akkor isteni és emberi akarata is van. Ez a két akarat nem két személyt jelent, hanem azt, hogy az egy Krisztus teljesen Isten és teljesen ember. Maximosz szerint Krisztus emberi akarata nem lázad az isteni akarat ellen, hanem szabadon és tökéletesen együttműködik vele.
Maximoszt a császári hatóságok elítélték, megcsonkították és száműzték; 662-ben halt meg. A harmadik konstantinápolyi zsinat későbbi döntései lényegében az általa védett kétakaratú krisztológiát erősítették meg. Így teológiája zsinati tekintélyt kapott, noha ő maga ezt már nem érhette meg.
Agaton pápa és a római előkészítés
A zsinat közvetlen előkészítésében fontos szerepe volt Agaton pápának. IV. Kónsztantinosz császár a vita rendezése érdekében Rómához fordult, Agaton pedig nyugati konzultációt kezdeményezett. A római zsinat 680 húsvétja körül ült össze, és a monothelétizmust elutasító hitvallási állásfoglalást fogalmazott meg.
Agaton pápa két fontos iratot küldött Konstantinápolyba: egy levelet a császárnak és egy zsinati levelet a konstantinápolyi gyűlésnek. Ezekben a római egyház a khalkédóni tanítással összhangban azt vallotta, hogy Krisztusban két természetes akarat és két természetes működés van. A pápai iratok erősen hangsúlyozták, hogy Róma a hit apostoli hagyományának őrzője, és hogy a monotheléta kompromisszumok nem felelnek meg az atyák tanításának.
A zsinati atyák nagy tisztelettel fogadták Agaton pápa levelét. A későbbi hagyományban különösen ismertté vált az a zsinati akklamáció, amely szerint „Péter szólt Agaton által”. Ez a megfogalmazás a római állásfoglalás tekintélyét fejezte ki, ugyanakkor a zsinat nem pusztán a pápai levél formális jóváhagyására szorítkozott, hanem saját vizsgálatot is folytatott.
Agaton pápa legátusokat küldött a zsinatra. A küldöttségben papok, diakónusok és más római egyházi képviselők voltak. A legátusok feladata az volt, hogy képviseljék a római zsinat és a pápa álláspontját, és részt vegyenek a konstantinápolyi vizsgálatban. Agaton azonban a zsinat befejezése előtt, 681. január 10-én meghalt; a zsinati aktákat ezért már utóda, II. Leó pápa erősítette meg.
A zsinat menete
A zsinat 680. november 7-én nyílt meg Konstantinápolyban, a császári palota kupolatermében, amelyet latinul trullus néven emlegettek. Innen ered a trullói elnevezés; ugyanakkor a „trullói zsinat” kifejezést gyakran különösen a 692-es fegyelmi zsinatra használják, ezért a két eseményt meg kell különböztetni.
A császár az első tizenegy ülésen személyesen vett részt, majd hadjárati és politikai okokból távol maradt, de a záróülésen ismét jelen volt. A zsinaton képviselve volt Róma, Konstantinápoly, Antiochia, Alexandria és Jeruzsálem is, bár az arab hódítások miatt Alexandria és Jeruzsálem tényleges helyzete nehéz volt, és képviseletük nem jelentette azt, hogy ezek a patriarchátusok normális körülmények között működtek volna.
A résztvevők száma ülésről ülésre változott. A fennmaradt aktákban az első üléshez jóval kevesebb aláírás kapcsolódik, a záróülés aktái pedig 174 aláírást tartalmaznak. Ezért a zsinat létszámát nem célszerű egyetlen merev számmal megadni: a zsinat elején kisebb, a végére nagyobb testületként működött.
Ülés vagy szakasz Időpont Főbb esemény I. 680. november 7. A zsinat megnyitása a császári palota kupolatermében; a zsinat egyetemes tekintélyigényének kifejezése. II–IV. 680. november Agaton pápa és a római zsinat iratainak előterjesztése és felolvasása; a korábbi dokumentumok vizsgálatának megkezdése. V–VIII. 680. december – 681. március 7. Patrisztikus és zsinati idézetek vizsgálata; a monotheléta és kétakaratú érvek ütköztetése; Agaton tanításának elfogadása. IX–XII. 681. március Makariosz antiochiai pátriárka és követői álláspontjának vizsgálata; Makariosz elmozdítása. XIII. 681. március 28. A fő monotheléta vezetők, köztük I. Honoriusz pápa elítélése. XIV–XVI. 681. április–augusztus Iratok, idézetgyűjtemények és korábbi levelek további vizsgálata; zsinati akklamációk. XVII–XVIII. 681. szeptember A hitmeghatározás véglegesítése és kihirdetése; záróülés 681. szeptember 16-án.
A zsinat eljárásában fontos szerepet játszott az iratok vizsgálata. Felolvasták a korábbi császári dokumentumokat, pátriárkai és pápai leveleket, valamint az egyházatyákból vett idézetgyűjteményeket. Ezeket az idézetgyűjteményeket florilegiumoknak nevezték; céljuk az volt, hogy a vitás kérdésben az egyházatyák tanúságát mutassák fel. A zsinat tehát nem modern értelemben vett szabad parlamenti vitaként zajlott, hanem részben előkészített dokumentumok, florilegiumok és hivatalos állásfoglalások alapján.
Tanbeli döntések
Krisztus két akarata és két működése