bélyegkép|Az aranyborjú imádása a bibliai elbeszélés szerint a bálványimádás egyik legismertebb példája. A bálvány a vallástudományban és a teológiában olyan kultikus tárgy, kép, szobor vagy természetes objektum, amelyhez isteni jelenlétet, hatóerőt vagy imádást kapcsolnak. A bálványimádás vagy idolátria szűkebb, monoteista értelmezésben hamis istennek, teremtménynek vagy ember alkotta tárgynak adott isteni tisztelet; tágabb, átvitt értelemben bármely teremtmény, javak, eszme, személy vagy hatalom Isten helyére állítása.Adrian Fortescue: Idolatry, The Catholic Encyclopedia, vol. 7, Robert Appleton Company, New York, 1910.Idolatry, in: New Catholic Encyclopedia, 2nd ed., vol. 7, Gale, Detroit, 2003, 322–323.
A „bálvány” szó gyakran értékelő jellegű: ami az egyik vallás számára szent tárgy, kultuszkép vagy az istenség jelenlétének hordozója, azt egy másik vallás könnyen bálványnak nevezheti. Az adott vallás hívei ezért gyakran nem „bálványról”, hanem kultuszképről, kultuszszoborról, múrtiról, szent kőről, ikonról, ereklyéről vagy szent tárgyról beszélnek. A modern vallástudomány ennek megfelelően különbséget tesz a leíró fogalmak — például kultuszszobor, szentkép, amulett, talizmán, fétis — és a teológiailag elítélő „bálvány” között.David Freedberg: The Power of Images: Studies in the History and Theory of Response, University of Chicago Press, Chicago, 1989.Christoph Uehlinger: Beyond “Image Ban” and “Aniconism”: Reconfiguring Ancient Israelite and Early Jewish Religion(s) in a Visual and Material Religion Perspective, 2019.
A bálvány fogalmát meg kell különböztetni a vallási kép vagy szentkép fogalmától. A zsidó, keresztény és iszlám hagyományokban a bálványimádás tilalma elsősorban arra irányul, hogy az ember ne adjon isteni imádást teremtménynek vagy ember alkotta tárgynak. A katolikus és ortodox teológiában a szentképek és ikonok tisztelete nem minősül bálványimádásnak, mert a tisztelet nem az anyagnak, hanem az ábrázolt személynek, az úgynevezett prototípusnak szól; a csak Istennek járó imádást a görög-latin teológiai hagyomány a latreia vagy latria névvel jelöli.The Acts of the Second Council of Nicaea (787), ford. Richard Price, Liverpool University Press, Liverpool, 2018.Heinrich Denzinger: Enchiridion symbolorum, definitionum et declarationum de rebus fidei et morum, különösen DS 600–609 és DS 1821–1825.
Etimológia és szóhasználat
A magyar bálvány szó népies etimológiája olykor Baál nevével kapcsolja össze, de a nyelvészeti magyarázat szerint valószínűbb a szláv eredet: az ószláv, illetve délszláv balvan jelentése kőtömb, gerenda, oszlop vagy szobor volt.Fejes László: A bálvány az úr?, Nyelv és Tudomány, 2014. A Baál-kapcsolat ezért inkább népi vagy asszociatív magyarázat, nem a szó történeti eredete. A magyar szó jelentése a vallási használatban a kultikus szobor vagy kép irányába szűkült, majd átvitt értelemben minden olyan személyre vagy dologra kiterjedt, amely túlzott tisztelet vagy rajongás tárgya.
A latin idolum és a görög εἴδωλον (eidólon) eredetileg képmást, árnyképet, alakot jelenthetett, de a bibliai és keresztény használatban többnyire hamis istenség kultikus képmását, illetve az ilyen képmásnak adott imádást jelölte. A görög εἰκών (eikón) és a latin imago ezzel szemben önmagában nem negatív jelentésű: képet, képmást, ábrázolást jelent. A keresztény teológiai vitákban ezért alapvető lett az eidólon és az eikón, illetve az idolum és az imago megkülönböztetése.Images, Veneration of, in: New Catholic Encyclopedia, 2nd ed., vol. 7, Gale, Detroit, 2003, 323–326.
A magyar köznyelvben a „bálvány” átvitt jelentése is elterjedt. Beszélnek sportbálványról, filmsztárról, rajongott közszereplőről, vagy „modern bálványról”, amikor valaki a pénzt, a hatalmat, a hírnevet, az ideológiát vagy valamely szenvedélyt tesz életének legfőbb értékévé. Ez az átvitt használat bibliai és keresztény erkölcsteológiai háttérrel is rendelkezik, de ma már vallástalan, szociológiai vagy kulturális értelemben is használatos.
Vallástudományi megközelítés
A vallástudomány a bálványt nem pusztán „hamis istenként” tárgyalja, hanem a vallásos reprezentáció, a szent jelenlét és a kultikus cselekvés tárgyaként is. Számos vallásban a kultuszszobrot vagy kultuszképet nem azonosítják egyszerűen a fával, kővel vagy fémmel, amelyből készült, hanem az istenség jelenlétének, hatásának, hatókörének vagy megjelenésének hordozójaként kezelik. Ezért a tárgyat rituálisan megmossák, felöltöztetik, megkoszorúzzák, körmenetben hordozzák, étellel kínálják, megérintik vagy előtte imádkoznak.
Egyszerűbben fogalmazva: egy tárgy akkor válik bálvánnyá, ha a vallási vagy teológiai értelmezés szerint az ember isteni hatalmat, végső bizalmat vagy imádást tulajdonít neki, ahelyett hogy jelnek, emlékeztetőnek vagy segédeszköznek tekintené. A határvonal azonban hagyományonként eltérő: ugyanazt a tárgyat az egyik vallás szent jelként, a másik bálványként értelmezheti.
A fetisizmus kifejezést a kora újkori és 19. századi európai vallásleírás gyakran használta olyan vallási tárgyakra, amelyeknek önálló erőt, védelmi vagy gyógyító hatást tulajdonítottak. A modern kutatás óvatosabban bánik ezzel a fogalommal, mert a „fétis”, „bálvány”, „varázstárgy” és „szent tárgy” kategóriáit a gyarmati és missziós irodalom sokszor értékelő vagy lealacsonyító értelemben használta.William Pietz: The Problem of the Fetish, I, RES: Anthropology and Aesthetics, 9. sz., 1985, 5–17.
Az anikonizmus a képi ábrázolások, különösen az istenség képi megjelenítésének kerülése vagy tiltása. Nem azonos a bálványimádás elutasításával, mert egy vallás lehet bálványellenes úgy is, hogy bizonyos képi elemeket megenged, illetve lehet anikonikus úgy is, hogy nem minden vallási tárgyat tilt. Christoph Uehlinger szerint az „image ban” és „aniconism” fogalmakat történeti korszakonként és vallási közösségenként külön kell értelmezni, mert az ókori Izrael, a zsidóság, a kereszténység és az iszlám képhasználata belsőleg is változatos.
Bálványok és kultuszképek az ókori vallásokban
Mezopotámia és a Közel-Kelet
Az ókori mezopotámiai és szír–palesztinai vallásokban a kultuszszobor a templomi élet központi tárgya lehetett. A szobrot rituális módon készítették elő, megtisztították, felöltöztették, étellel és itallal látták el, és az isten jelenlétének hordozójaként kezelték. Mezopotámiai rítusokban a szobor „életre keltését” vagy kultikus alkalmassá tételét külön szertartások, például a száj megnyitásához kapcsolódó rítusok fejezhették ki. Ezek nem feltétlenül azt jelentették, hogy a szobor anyagát tekintették istennek, hanem azt, hogy a képmás rituálisan az isteni jelenlét hordozója lett.Jean Bottéro: Religion in Ancient Mesopotamia, University of Chicago Press, Chicago, 2001.
A szobor birtoklása vallási és politikai jelentőségű is volt. Egy város védelme, királyának legitimitása és a közösség isteni pártfogása összekapcsolódhatott a templomi kultuszszoborral. Háborúkban az ellenséges isten szobrának elhurcolása a város isteni védelmének elvesztését, a szobor visszahozatala pedig a közösség helyreállítását jelképezhette.
A kánaáni és föníciai vallásokban Baál, Astarte, Anat és más istenek kultusza kapcsolódott oltárokhoz, oszlopokhoz, szent fákhoz, magaslatokhoz és képi vagy anikonikus kultusztárgyakhoz. A bibliai prófétai irodalom a kánaáni és izraeli szinkretista kultuszok ellen a bálványimádás vádjával lépett fel.
Ókori Egyiptom
Az ókori Egyiptom vallásában az istenek kultuszszobrai nem pusztán díszek voltak, hanem a templomi rítusok központjai. A szobrokat a papok mindennap megtisztították, felöltöztették, illatszerekkel kenték meg, étellel és itallal kínálták. A szobor az isten földi jelenlétének egyik hordozója volt, de az isten nem merült ki a szobor anyagában.Jan Assmann: The Search for God in Ancient Egypt, Cornell University Press, Ithaca, 2001.
Az egyiptomi rítusok között különösen fontos volt a szájmegnyitás szertartása, amelynek célja az volt, hogy a szobor, múmia vagy képmás kultikusan „életképessé” váljon: képes legyen befogadni az áldozatokat, és az isteni vagy túlvilági jelenlét hordozójaként működjék. Ez a gyakorlat jól mutatja, hogy a kultuszszobor a vallási gondolkodásban nem egyszerű műtárgy volt, hanem rituálisan átalakított szent tárgy.
Az Ápisz-bika kultusza különleges példa: Ápisz nem egyszerűen „bálvány” volt, hanem élő szent állat, amelyet Ptah, később Ozirisz kultuszával is összekapcsoltak. A bibliai aranyborjú elbeszélése miatt a bikakultusz gyakran szerepel monoteista bálványkritikai összefüggésben, de történetileg az egyiptomi szent állatok tisztelete összetettebb vallási rendszer része volt.
Az egyiptomi vallástörténetben sajátos képromboló vagy képtörlő folyamatként említhető Ehnaton vallási reformja is. A fáraó az Aton-kultusz előtérbe állításával más istenek, különösen Ámon nevének és ábrázolásainak eltávolítását is előmozdította; halála után viszont az ő emlékét és képeit érték hasonló támadások.Peter James Brand: The Monuments of Seti I: Epigraphic, Historical, and Art Historical Analysis, Brill, Leiden, 2000.
Görög és római vallás
Az ókori görög és római vallásban az istenszobor vagy kultuszszobor a templom központi eleme lehetett. Pheidiasz Athéné Parthenosz-szobra a Parthenónban, valamint az olümpiai Zeusz-szobor az antik kultuszszobrászat legismertebb példái közé tartoztak. Vallástörténeti szempontból pontosabb ezeket kultuszszobroknak nevezni; a „bálvány” megnevezés főként a zsidó, keresztény vagy iszlám polemikus szóhasználatban vált uralkodóvá.
A palladion olyan szent képmás vagy kultusztárgy volt, amelynek birtoklását egy város biztonságával kapcsolták össze. A trójai palladion elrablásáról szóló mítoszban Odüsszeusz és Diomédész a várost védelmező szent tárgyat szerezték meg. Az ilyen kultusztárgyak nemcsak vallási, hanem politikai és identitásképző szerepet is betöltöttek.
Az ókori filozófiai kritika már a politeista környezetben is megkülönböztette az istenséget és képmását. Platón, a sztoikusok, az újplatonikusok vagy a keresztény apologéták más-más értelemben bírálták a képmásokhoz kapcsolódó kultuszokat. A pogány vallási gyakorlat védelmezői ugyanakkor gyakran azt hangsúlyozták, hogy a szobor nem maga az isten, hanem az isteni jelenlét jele vagy megjelenítése.
A Biblia és a zsidóság
A bálványtilalom
A Héber Biblia és a Tízparancsolat egyik központi követelménye az idegen istenek és a bálványimádás elutasítása: „Ne legyenek más isteneid előttem” és „Ne csinálj magadnak faragott képet” (Kiv 20,3–5; MTörv 5,7–9). A bibliai tilalom teológiai háttere az, hogy Jahve nem azonosítható sem természeti erővel, sem ember alkotta képmással. A prófétai irodalom különösen élesen bírálja azokat a képmásokat, amelyeket ember készít, majd istenként tisztel (Iz 44,9–20; Jer 10,1–16).
A bibliai szövegekben a bálvány nemcsak téves vallási tárgy, hanem a szövetségi hűtlenség jele is. Az idegen istenek követése a prófétai nyelvben gyakran házasságtöréshez vagy politikai hűtlenséghez hasonló képekkel jelenik meg. Az aranyborjú története (Kiv 32) ezért nem egyszerűen szoborkészítésről, hanem a szövetség megszegéséről szól.
Nem minden ábrázolás bálvány
A bibliai képtilalmat nem minden korszakban és közösségben értelmezték minden figurális ábrázolás teljes tilalmaként. A frigyláda fölé arany kerubokat kellett készíteni (Kiv 25,18–22), Salamon templomában kerubok, pálmák, virágok, állatalakok és más díszítőelemek szerepeltek (1Kir 6–7), Ezekiel templomlátomása pedig szintén kerubokkal és pálmákkal díszített szent teret ír le (Ez 41,17–20). A modern teológiai és vallástörténeti kutatás ezért különbséget tesz a kultikus bálvány, az istenség képmása és a szent tér díszítő vagy jelképi ábrázolásai között.