thumb|right|300px|A Mar Saba-kolostor 1900 körül
Damaszkuszi János (arab: يوحنا الدمشقي , Yuhanna ad-Dimashqi), egyházi nevén Damaszkuszi Szent János, születési nevén Manszur ibn Szerjun at-Taghlibi (arab: منصور بن سرجون التغلبي ) (675/676 körül – 749 körül, hagyományosan december 4.) szíriai–palesztinai, khalkédóni melkita keresztény teológus, szerzetes, pap, himnuszköltő és apologéta volt. Életének fő színterei az Omajjád-kori Damaszkusz és a Jeruzsálem közelében fekvő Mar Saba-kolostor voltak. Görög, latin és arab névalakjait a szócikk külön szakasza ismerteti.
A római katolikus egyház és az ortodox egyházak hagyományában gyakran az utolsó nagy görög egyházatyák egyikeként tartják számon. A római katolikus egyházban XIII. Leó pápa 1890-ben az egyháztanítók közé sorolta. Liturgikus emléknapja a nyugati naptárban december 4.; a Julián-naptárt követő ortodox közösségekben ugyanez a dátum a Gergely-naptár szerint december 17-ére esik.
Legfontosabb műve A megismerés forrása, amely filozófiai bevezetésből, eretnekségtani áttekintésből és a keresztény hit rendszeres kifejtéséből áll. Jelentős szerepet játszott a bizánci képrombolás korai teológiai bírálatában: a szentképek tiszteletét Jézus megtestesülésére alapozta, és megkülönböztette az egyedül Istent megillető imádást a képeknek adott tisztelettől. Írásai a második nikaiai zsinat későbbi ikonvédő érvelésével sok ponton összhangban álltak.
Damaszkuszi Szent János az iszlámról szóló korai görög nyelvű keresztény polémia egyik fontos szerzője is. Az Eretnekségekről című művének iszlámról szóló fejezete az iszlámmal kapcsolatos egyik legkorábbi görög keresztény teológiai értelmezés. A modern kutatás ezt a szöveget nem egyszerűen vallástörténeti leírásként, hanem a késő antik keresztény heresiológia, vagyis eretnekségtani irodalom műfajában értelmezi.
Neve és megjelölései
Damaszkuszi Szent János görög neve Ἰωάννης ὁ Δαμασκηνός, vagyis „a damaszkuszi János”. Latinul Ioannes Damascenus alakban ismert. Arab névalakja: يوحنا الدمشقي. A hagyomány a Chrysorrhoas — görögül Χρυσορρόας, azaz „aranyfolyamú” vagy „aranyként áradó” — melléknevet is hozzákapcsolta, amely ékesszólására és teológiai nyelvének gazdagságára utal.
Arab családi hagyománya a Manszúr és Szardzsún névformákhoz kapcsolódik. Apját rendszerint Szardzsún ibn Manszúrként, nagyapját Manszúr ibn Szardzsúnként említik; Damaszkuszi Szent János világi neve a hagyományban gyakran Manszúr ibn Szardzsún alakban jelenik meg. A névformák az arab, görög és latin közvetítés miatt a szakirodalomban eltérő átírásokkal szerepelnek.
A „Damaszkuszi Szent János” magyar névalak egyházi tiszteletet fejez ki. Történeti és tudományos szövegekben gyakran egyszerűen „Damaszkuszi János” néven szerepel.
Élete
Források és történeti bizonytalanságok
Damaszkuszi Szent János életének rekonstrukcióját nehezíti, hogy a róla szóló életrajzi hagyomány jelentős része késői és hagiográfiai jellegű. A legismertebb görög életrajzi hagyományt egy későbbi jeruzsálemi pátriárkához kapcsolják, és egy korábbi arab nyelvű életrajzi hagyomány görög feldolgozásának tekintik. Ez a hagyomány fontos adatokat őrizhet, de nem kezelhető minden részletében kortárs történeti beszámolóként.
A modern kutatás ezért megkülönbözteti a történetileg valószínűsíthető adatokat a legendás elemekből álló szentéletrajzi hagyománytól. Ilyen legendás elem például az a történet, amely szerint Damaszkuszi Szent János kezét a képromboló császár intrikája miatt levágták, majd Szűz Mária csodálatos módon meggyógyította. A történet fontos szerepet játszott a későbbi ikonográfiában és jámborsági hagyományban, de történeti tényként nem bizonyítható.
Születési idejét a régebbi irodalom gyakran 645 körülre tette, de a modern szakirodalomban a 675/676 körüli dátum vált valószínűbbé. Halálának pontos éve sem teljesen biztos. Gyakran 749 vagy 750 körülre teszik; a 754-es hiereiai képromboló zsinat elítélése mindenesetre biztos terminus ante quem, vagyis legkésőbbi időhatár: ekkor már korábbi ikonvédő szerzőként ítélték el.
Családi háttér és neveltetés Damaszkuszban
Damaszkuszi Szent János Damaszkuszban született, amikor Szíria már muszlim uralom alatt állt. Damaszkusz az Omajjád Kalifátus egyik legfontosabb központja volt. Családja a helyi keresztény közigazgatási elitbe tartozott. Apját rendszerint Szardzsún ibn Manszúrként, nagyapját Manszúr ibn Szardzsúnként említik; mindketten a damaszkuszi keresztény hivatalnoki réteghez kapcsolódtak.
A család vallási hovatartozását a modern kutatás leginkább khalkédóni melkita keresztény közegként írja le. A „khalkédóni” kifejezés itt azt jelenti, hogy elfogadták a khalkédóni zsinat tanítását Jézus egy személyéről és két természetéről. A „melkita” ebben a korszakban nem a mai Melkita bizánci katolikus egyházat jelenti, hanem azokat a közel-keleti khalkédóni keresztényeket, akik a bizánci egyházi hagyományhoz kapcsolódtak.
A szentéletrajzi hagyomány szerint Damaszkuszi Szent János nevelője egy Kozmász nevű, szicíliai vagy dél-itáliai származású szerzetes volt, akit fogságból váltottak ki. A hagyomány úgy mutatja be Kozmászt, mint aki Damaszkuszi Szent Jánost és fogadott testvérét, a későbbi maiumai Kozmászt görög irodalomra, filozófiára, teológiára, zenére, logikára és más tudományokra oktatta. Maiumai Kozmász a bizánci liturgikus költészetben szintén jelentős alak lett. A történet hagiográfiai elemeket tartalmaz, de jól tükrözi azt a kulturális környezetet, amelyben a görög keresztény műveltség tovább élt az Omajjád uralom alatt.
Udvari szolgálat és visszavonulás
A hagyomány szerint Damaszkuszi Szent János egy ideig apjához hasonlóan kapcsolatban állt a damaszkuszi udvari adminisztrációval. Ennek pontos jellege vitatott. A késői források olykor nagyon magas tisztséget tulajdonítanak neki, míg a modern történetírás legfeljebb óvatosan beszél valamilyen pénzügyi vagy közigazgatási hivatalnoki szerepről.
Az Omajjád államigazgatásban a 7–8. század fordulóján fontos változások mentek végbe. Abd al-Malik kalifa és utódai alatt erősödött az arab nyelv használata és az iszlám állami reprezentációja; a díván, vagyis az állami hivatali adminisztráció nyelve több területen fokozatosan görögről arabra váltott. Ez a folyamat csökkenthette a régi görög és szír keresztény hivatalnoki réteg szerepét. E változások is hozzájárulhattak ahhoz, hogy Damaszkuszi Szent János elhagyta a világi hivatalt, bár visszavonulásának pontos ideje és közvetlen oka nem állapítható meg teljes bizonyossággal.
Damaszkuszi Szent János később a Jeruzsálem közelében fekvő Mar Saba-kolostorhoz kapcsolódott. A Mar Saba-kolostor a palesztinai sivatagi szerzetesség egyik jelentős központja volt, ahol az arab uralom alatt is fennmaradt a görög nyelvű teológiai és liturgikus kultúra. A hagyomány szerint Damaszkuszi Szent Jánost V. János jeruzsálemi pátriárka pappá szentelte; ez a részlet jól illeszkedik a róla kialakult szerzetesi és egyházi képbe, de a pontos történeti körülmények itt is bizonytalanok.
Damaszkuszi Szent János és a képrombolás
Damaszkuszi Szent János életének legismertebb vitája a bizánci képrombolás első szakaszához kapcsolódik. A képrombolás első szakaszának pontos kezdete és III. León bizánci császár intézkedéseinek részletei a modern kutatásban vitatottak, de a 8. század első felében a császári politika egyre inkább a szentképek kultusza ellen fordult.
Mivel Damaszkuszi Szent János muszlim uralom alatt, nem közvetlenül a bizánci császár hatalma alatt élt, szabadabban bírálhatta a képromboló császári beavatkozást, mint sok bizánci területen élő püspök vagy szerzetes.
A szentképekről írt három beszédében Damaszkuszi Szent János azt állította, hogy a keresztény képhasználat alapja Jézus megtestesülése. Az ószövetségi képtilalom szerinte azért volt indokolt, mert Isten önmagában láthatatlan és körülírhatatlan. Jézusban azonban az Ige valóságos emberi testben jelent meg, ezért Jézus emberi alakja ábrázolható. Egyszerűbben: János szerint a keresztény ikon nem azt állítja, hogy Isten láthatatlan isteni természete megfesthető, hanem azt, hogy a testté lett Jézus valóban látható emberi életet élt.
Damaszkuszi Szent János a képek tiszteletét is megkülönböztette az imádástól. Az imádás egyedül Istent illeti meg; a képnek adott tisztelet viszont nem az anyagnak, hanem az ábrázolt személynek szól. Ezt a gondolatot később a második nikaiai zsinat is központi elvként használta, amikor kimondta, hogy a képnek adott tisztelet az ősképre száll át.
A 754-es hiereiai képromboló zsinat elítélte Damaszkuszi Szent Jánost, I. Germánosz konstantinápolyi pátriárkát és más ikonvédő szerzőket. A második nikaiai zsinat 787-ben elutasította Hiereia döntéseit, és a szentképek tiszteletének tanát a keresztény hagyománnyal összeegyeztethetőnek nyilvánította.
Művei
A megismerés forrása
Damaszkuszi Szent János fő műve A megismerés forrása (görögül Πηγὴ γνώσεως, Pégé gnószeósz). A mű a görög patrisztika egyik legfontosabb rendszerező dogmatikai összefoglalása. Nem új teológiai rendszer megalkotására törekedett, hanem a korábbi egyházatyák, zsinatok és teológiai hagyományok tanítását kívánta rendezett formában összefoglalni.
A mű három fő részből áll. Az első rész a Dialektika vagy Filozófiai fejezetek, amely a görög filozófiai fogalmakat, különösen Arisztotelész logikai örökségét használja teológiai előkészítésként. A második rész az Eretnekségekről, amely korábbi eretnekségtani gyűjteményekre építve mutatja be a keresztény tanítástól eltérőnek tartott irányzatokat. A harmadik rész Az ortodox hit pontos kifejtése, amely a Szentháromság, a teremtés, Jézus, az ember, a gondviselés, az egyházi élet és a végső dolgok tanítását foglalja össze.
Egyszerűbben: a mű első része megadja a fogalmi eszközöket, a második felsorolja és rendszerezi a tévesnek tartott tanításokat, a harmadik pedig pozitív formában összefoglalja, mit tanít az ortodox, vagyis a korabeli khalkédóni egyházi hagyomány szerint helyesnek tartott keresztény hit.
Az ortodox hit pontos kifejtése különösen nagy hatású lett. A bizánci teológiában a korábbi tanítások tömör, világos összegzéseként használták, latin fordításai pedig a középkori nyugati teológiára is hatottak. Damaszkuszi Szent János ezért a keleti keresztény hagyományban a dogmatikai rendszerezés egyik klasszikus alakja lett.
A szentképek védelme
Damaszkuszi Szent János három beszédet írt azok ellen, akik a szentképeket támadták. Ezek a művek a képrombolás első korszakának legfontosabb ikonvédő írásai közé tartoznak. A három beszéd nem teljesen független egymástól: a második nagyrészt az első egyszerűbb, átdolgozott változata, a harmadik pedig rendszerezettebb teológiai összefoglalás.
Az ikonvédő beszédekben Damaszkuszi Szent János nem egyszerűen a vallási képek népi használatát védi. Érvelése mélyebb teológiai alapra épül: az anyagi világot Isten teremtette, Jézus valóságosan testté lett, ezért az anyag nem eleve tisztátalan vagy alkalmatlan arra, hogy Isten üdvözítő művének jelévé váljon. A képtisztelet szerinte akkor helyes, ha nem az anyagot imádja, hanem az ábrázolt személyre irányítja a hívő figyelmét.
Damaszkuszi Szent János nemcsak a képtisztelet gyakorlati védelmét adta, hanem a „kép” fogalmát is teológiai rendszerbe illesztette. Értekezéseiben több képtípust különböztet meg: a Fiút mint az Atya örök képét, az isteni előretudásban létező mintákat, az embert mint Isten képmását, a szentírási jelképeket, az ószövetségi előképeket és az emlékeztető ábrázolásokat. Ez a rendszerezés azt mutatja, hogy az ikon nem elszigetelt vallási szokásként, hanem a keresztény teológia tágabb kép-fogalmának részeként jelenik meg nála.
Homíliák, mariológiai írások és himnuszok