jobbra|bélyegkép|256px|alt=Szent Timóteus a II. Baszileiosz-menologion miniatúráján|Szent Timóteus – miniatúra a II. Baszileiosz-menologionból
Pál második levele Timótheoszhoz vagy röviden 2Timóteus az Újszövetség egyik páli levélként hagyományozott irata, a Timótheoszhoz írt első levéllel és a Tituszhoz írt levéllel együtt a három pasztorális, más néven pásztori levél egyike. A levél Timótheoszhoz, Pál közeli munkatársához és tanítványához szól, akit a szöveg az apostoli tanítás őrzésére, továbbadására, a tévtanításokkal szembeni józan fellépésre és az evangéliumért vállalt szenvedésre buzdít.
A keresztény hagyomány a levelet Pál apostol utolsó vagy egyik utolsó levelének tekinti, amelyet a hagyományos felfogás szerint Rómában, második fogsága idején, vértanúhalála előtt írt. Ebben az értelmezésben a levél az apostol személyes hangú búcsúirata és lelki végrendelete: Pál „megküzdötte a jó harcot”, „a pályát végigfutotta”, és Timótheoszra bízza a kapott tanítás megőrzését és továbbadását. A történetkritikai kutatás alapján a levél írását a mai bibliatudósok 90. és 140. közé datálják.JUST, Felix, S.J., Ph.D: The Deutero-Pauline Letters és a páli hagyomány nevében írt, az apostoli örökséget egy későbbi egyházi helyzetben aktualizáló műveknek tartják.Raymond E. Brown: An Introduction to the New Testament. Doubleday, New York, 1997, 660–675.Raymond F. Collins: 1 & 2 Timothy and Titus: A Commentary. Westminster John Knox Press, Louisville, 2002. A két nézet nem pusztán filológiai kérdést érint: a levélben megjelenő fő témák – a hagyomány átadása, az egyházi szolgálat, a Szentírás szerepe, az apostoli szenvedés és az eszkatológiai remény – mindkét megközelítésben meghatározók.
A 2Timóteus az Újszövetségben több sokat idézett mondat forrása. Ilyen a felszenteléshez kapcsolódó felszólítás: „éleszd fel magadban Isten kegyelmi ajándékát” (1,6), az apostoli hagyomány továbbadásának láncolata (2,2), a kijelentés, hogy „Isten igéje nincs megbilincselve” (2,9), a Szentírás sugalmazottságáról szóló mondat (3,16), valamint az igehirdetésre vonatkozó parancs: „hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan” (4,2).A Szent István Társulati Biblia jegyzetei a 2Tim 1,6; 2,2; 3,16; 4,1–6 szakaszokhoz.
Elnevezése és helye az Újszövetségben
A görög kézirati hagyományban a levél címe rendszerint a Πρὸς Τιμόθεον Βʹ („Timótheoszhoz, második”) formában jelenik meg. A magyar bibliafordításokban és bibliatudományi irodalomban a Pál második levele Timótheoszhoz, Szent Pál apostol második levele Timóteushoz, 2Timóteus vagy 2Tim rövidítés is használatos. A „Timóteus” és „Timótheosz” névalak ugyanarra a személyre utal; utóbbi közelebb áll a görög Timótheosz alakhoz.
A levél a kánoni rendben a Pálnak tulajdonított levelek végén, az 1Timóteus és a Titusz-levél közelében áll. E három iratot a 18. századtól nevezik pasztorális vagy pásztori leveleknek, mivel nem egész közösségekhez, hanem Pál munkatársaihoz, Timótheoszhoz és Tituszhoz szólnak, és az egyházi élet, a tanítás, a vezetés, a fegyelem és a lelkipásztori szolgálat kérdéseivel foglalkoznak.Robert A. Wild SJ: „A lelkipásztori levelek”, in: Jeromos Bibliakommentár. A pasztorális levelek bevezetése.
A 2Timóteus ugyanabba a levélcsoportba tartozik, mint az 1Timóteus és a Titusz-levél, de hangvétele eltér tőlük. Míg az 1Timóteus és a Titusz-levél sok helyen az egyházi tisztségek, a közösségi rend és a különféle életállapotok szabályozását tárgyalja, a 2Timóteus személyesebb, sürgetőbb és drámaibb. A levél középpontjában a közelgő halál tudatában megszólaló apostoli tanító alakja áll, aki Timótheoszt az örökölt tanítás megőrzésére és továbbadására kéri.
Timótheosz személye
Timótheosz a korai keresztény hagyományban Pál egyik legközelebbi munkatársa. Az Apostolok cselekedetei szerint Lüsztrából vagy annak környékéről származott, anyja zsidó származású keresztény asszony, Eunike, nagyanyja pedig Loisz volt, apja viszont görög pogányként szerepel (ApCsel 16,1–3; 2Tim 1,5). A 2Timóteus különösen fontosnak tartja ezt a családi és vallási hátteret: Timótheosz „gyermekkora óta” ismeri a szent iratokat, és hite a levél szerint nem elszigetelt személyes döntés, hanem élő családi és közösségi hagyomány folytatása.
Pál Timótheoszt munkatársává tette, és több missziós helyzetben képviselőjeként küldte el. A páli levelek Timótheoszt említik Tesszalonikával, Korintussal, Filippivel és más közösségekkel kapcsolatban is (1Tessz 3,2–6; 1Kor 4,17; Fil 2,19–23). Több levél bevezetésében Pál társszerzőként vagy társküldőként nevezi meg (2Kor 1,1; Fil 1,1; 1Tessz 1,1; Filem 1). Ez a háttér magyarázza, hogy a pasztorális levelekben Timótheosz nem egyszerű levélcímzett, hanem Pál hagyományának hordozója, aki közvetítő szerepet tölt be az apostol és a kis-ázsiai közösségek között.
A levélben Timótheoszhoz kapcsolódik a kézrátétellel kapott kegyelmi ajándék motívuma (2Tim 1,6; vö. 1Tim 4,14). A keresztény hagyomány ezt a szakaszt az egyházi szolgálatra való felhatalmazás és az apostoli szolgálat továbbadásának egyik újszövetségi tanújaként olvassa. A szöveg nem későbbi egyházjogi rendszert ír le, hanem azt a korai állapotot tükrözi, amikor az apostoli megbízottak és a helyi elöljárók szerepe már elkülönülőben volt, de a későbbi terminológia még nem mindenütt rögzült.
Szerzőség és keletkezés
A hagyományos páli szerzőség
A levél bevezetése Pált nevezi meg szerzőként: „Pál, Isten akaratából Krisztus Jézus apostola” (1,1). A hagyományos egyházi értelmezés ezt az önmegjelölést közvetlenül Pál apostolra vonatkoztatja. E felfogás szerint a levél Rómában, Pál második fogsága idején keletkezett, Kr. u. 64–67 körül, nem sokkal vértanúhalála előtt.Magyar Katolikus Lexikon, „Timóteusnak írt levelek”. A levél belső képe is ilyen helyzetet sugall: Pál bilincsek között van (1,8.16; 2,9), sokan elhagyták (1,15; 4,10.16), csak Lukács maradt vele (4,11), Timótheoszt pedig sürgősen magához hívja (4,9.21). A „kiöntetésemet már megkezdték” és „elköltözésem ideje közel van” (4,6) a hagyományos olvasatban a közelgő vértanúság tudatos vállalását jelenti.
A páli szerzőség mellett rendszerint a személyes részleteket, a Pálhoz kötött munkatársi hálózatot és a levél búcsújellegét említik. A záró részben szereplő nevek – Démász, Krescens, Titusz, Lukács, Márk, Tichikusz, Kárpusz, Alexander, Priszka és Aquila, Oneziforusz háza, Erasztusz, Trofimusz, Linusz és mások – olyan konkrét missziós és közösségi környezetet idéznek, amelyet a hagyomány Pál utolsó római fogságával kapcsol össze. A hagyományos értelmezésben a 2Timóteus ezért nem egyszerűen tanító levél, hanem Pál apostoli életének lezárása és Timótheosz apostoli feladatának megerősítése.
A történetkritikai nézetek
A 19. századtól több kutató megkérdőjelezte, hogy a pasztorális leveleket közvetlenül Pál írta volna. A kritikai érvek között szerepel a szókincs és stílus eltérése a vitathatatlanul páli levelektől, az egyházi rend fejlettebb képe, a tévtanítások jellege, valamint az, hogy a levelekben föltételezett életrajzi sorrend nehezen illeszthető az Apostolok cselekedeteiben és a biztosan páli levelekben kirajzolódó páli kronológiába.
E nézet képviselői szerint a 2Timóteus Pál halála után, valószínűleg az 1. század végén vagy a 2. század elején született. A szerző Pál alakját nem megtévesztésre használta, hanem az apostoli hagyomány tekintélyével szólaltatta meg a páli örökséget egy későbbi egyházi helyzetben. Az ókori levél- és iskolai hagyományban léteztek olyan művek, amelyek egy mester nevében vagy szellemében adtak választ újabb kérdésekre. A pasztorális levelek ilyen olvasatban a páli hagyomány továbbélésének dokumentumai, nem modern értelemben vett „hamisítványok”.
A kritikai állásponton belül is vannak árnyalatok. Egyes kutatók a három pasztorális levelet egységes műcsoportnak tekintik, amelyben a 2Timóteus a Tit–1Tim–2Tim sorrend záró, végrendeleti darabja. Mások a 2Timóteus személyesebb hangvétele és életrajzi részletei miatt feltételezték, hogy a levél Pálhoz közelebb álló hagyományt, esetleg régebbi személyes emlékeket vagy levéltöredékeket őrizhet. Raymond E. Brown például óvatosan számolt azzal, hogy a 2Timóteus Pál utolsó napjairól szóló hitelesebb emlékanyagot is felhasználhatott, még ha mai formáját későbbi tanítványi körben nyerte is el.
A pasztorális levelek egysége és a 2Timóteus sajátossága
A pasztorális levelek sok közös vonást mutatnak: mindhárom Pál tekintélyére hivatkozik, mindhárom a tanítás tisztaságát, a jó rendet és a vezetők felelősségét hangsúlyozza, és mindhárom foglalkozik tévtanítókkal. Ugyanakkor a 2Timóteus különösen erősen a hűség, a szenvedés és a továbbadás témájára épül. A levél nem részletes egyházi szabályzatként, hanem személyes buzdításként jelenik meg: Timótheosznak föl kell szítania a kapott kegyelmi ajándékot, meg kell őriznie a „rábízott kincset”, és másokra is rá kell bíznia azt, amit Páltól hallott.
A kritikai irodalomban ezért gyakori a megállapítás, hogy a 2Timóteus a pasztorális levelek között a leginkább „végrendeleti” jellegű. Ha a három levelet egységes irodalmi elgondolásként olvassák, akkor a Titusz-levél és az 1Timóteus inkább a közösségek rendezését, a 2Timóteus pedig a páli örökség végső átadását és megőrzését állítja előtérbe.Farkasfalvy Dénes: Bevezetés az újszövetségi szentírás könyveihez. Szent István Társulat, Budapest, 1994.
Irodalmi jelleg
A 2Timóteus levélformában írt buzdító irat. Van címzése, hálaadó bevezetése, tanító és intéző része, személyes kéréseket és üdvözleteket tartalmazó záradéka. Ugyanakkor a levél jelentős része a testamentum, vagyis a szellemi végrendelet műfajához közelít. Az ókori zsidó és görög-római irodalomban ismert forma volt, hogy egy halálára készülő vezető vagy tanító utolsó intelmekben foglalja össze tanítványai számára a követendő utat. A 2Timóteusban ezt a szerepet Pál alakja tölti be: fogságban van, elhagyatottságot tapasztal, halálát közelinek látja, és Timótheoszt arra kéri, hogy hűségesen folytassa a szolgálatot.
A levél végrendeleti jellege nem teszi fiktívvé a szöveg minden történeti részletét, de magyarázza a kiemelt motívumokat. Pál múltja, szenvedése, munkatársai és ellenfelei nem önálló életrajzi érdeklődésből kerülnek elő, hanem példaként. Timótheosznak ugyanazt az apostoli mintát kell követnie: nem szégyellni a bilincsekben lévő tanút, vállalni a szenvedést, kerülni a terméketlen vitákat, hirdetni az igét, és a kapott tanítást megbízható emberekre bízni.
A levélben több rövid, ritmikus vagy hitvallási jellegű mondat is található. Ilyen a 2,11–13 szakasz: „Ha vele meghaltunk, vele együtt élni is fogunk; ha tűrünk, vele együtt uralkodni is fogunk...” A kutatás gyakran őskeresztény himnusz vagy hitvallási formula nyomát látja benne. A szakasz összekapcsolja a keresztségi és vértanúi gondolatvilágot: a Krisztussal való közösség szenvedésben és reményben is megmutatkozik.
Címzettjei és történelmi háttere
A levél közvetlen címzettje Timótheosz, de záró áldása többes számú („kegyelem veletek”), ami arra utal, hogy a szöveg nem pusztán magánlevélként volt értelmezve, hanem a Timótheosz környezetében élő közösségnek is szólt. A pasztorális levelekben Timótheosz Efezushoz kötődik (1Tim 1,3), és a 2Timóteus záró részében is több jel mutat kis-ázsiai, különösen efezusi kapcsolatokra. Pál Tichikuszt Efezusba küldi (4,12), üdvözli Priszka és Aquila házaspárt, valamint Oneziforusz házát (4,19), akik a hagyomány és más újszövetségi szövegek alapján Efezushoz is kapcsolódnak.