thumb|right|Szent Atanáz ereklyéi a kairói Szent Márk-székesegyházban

Alexandriai Szent Atanáz, görögösen Athanasziosz (, latinul Athanasius Alexandrinus), a kopt hagyományban Apostoli Szent Atanáz (Alexandria, 295–298 körül – Alexandria, 373. május 2.) Alexandria püspöke, ókeresztény teológus, egyházi író és egyháztanító volt. 328-tól haláláig állt az alexandriai egyház élén, bár püspöki működését ellenpüspökök, zsinati eljárások és császári beavatkozások többször is megszakították.

Atanáz az első nikaiai zsinat után a nikaiai hitvallás egyik legfontosabb 4. századi védelmezője lett. Teológiájának középpontjában az állt, hogy Jézus Krisztus, az isteni Ige nem teremtmény, hanem valóságos Isten, aki egylényegű az Atyával. Ez számára nem pusztán fogalmi vagy filozófiai kérdés volt. Megváltástani érve szerint az ember csak azért részesedhet Isten életében, mert maga az isteni Ige lett emberré.

Életét ismételt egyházpolitikai konfliktusok és öt száműzetés kísérte. A későbbi hagyomány ezt az állhatatosságot az Athanasius contra mundum, vagyis „Atanáz az egész világgal szemben” fordulattal foglalta össze. A kifejezés nem azt jelenti, hogy ténylegesen mindig egyedül állt volna, hanem azt, hogy a nikaiai hit védelmében gyakran került szembe a császári egyházpolitika által támogatott anti-nikaiai püspöki koalíciókkal.

Művei közé tartozik a Beszéd a hellének ellen, Az Ige emberré válásáról, a Beszédek az ariánusok ellen, A Nikaiai Zsinat határozatáról, a Dionüsziosz véleményéről, több apológia, a Levelek Szerapionhoz, valamint a Vita Antonii, amely nagy hatást gyakorolt a keleti és nyugati keresztény szerzetességre. 367-ben írt 39. húsvéti levele az első ismert keresztény forrás, amely pontosan felsorolja a később általánosan elfogadott 27 újszövetségi könyvet.

Neve, tisztelete és ünnepe

Neve a görög athanásziosz szóból ered, amelynek jelentése: „halhatatlan”. A magyar egyházi és történeti irodalomban egyaránt használatos az Atanáz és az Athanasziosz alak. A katolikus hagyományban rendszerint Alexandriai Szent Atanázként, a keleti keresztény hagyományban gyakran Nagy Szent Atanázként, a kopt egyházban pedig Apostoli Szent Atanázként említik.

A római katolikus egyház és több nyugati egyház május 2-án, halála napján ünnepli. Az ortodox hagyományban január 18-án emlékeznek meg róla, gyakran Alexandriai Szent Cirilllel együtt. A katolikus egyház az egyháztanítók közé sorolja. A keleti és kopt hagyományban Alexandria egyik legfontosabb püspökeként és a nikaiai hit nagy védelmezőjeként tisztelik.

Történeti háttér

Alexandria jelentősége

Atanáz működésének megértéséhez fontos Alexandria helyzete. A város a késő ókorban a Római Birodalom egyik legnagyobb és legműveltebb központja volt. Jelentős görög, egyiptomi és zsidó lakossága volt, és a keresztény teológiai műveltség egyik fő helyének számított. Az alexandriai püspök nemcsak egy nagyvárosi közösség vezetője volt, hanem Egyiptom és Líbia keresztény közösségei fölött is kiemelkedő tekintéllyel rendelkezett.

Alexandria gazdasági szempontból is jelentős volt. Egyiptom gabonája a birodalmi ellátás fontos része volt, ezért az alexandriai püspök körüli viták könnyen politikai jelentőséget kaptak. Atanáz ellenfelei ezt a helyzetet használták ki, amikor a püspököt később azzal vádolták, hogy befolyásolni akarja a gabonaszállítást.

A vita fő fogalmai

A 4. századi szentháromságtani vitákban több görög kifejezés vált fontossá. Ezek rövid magyarázata nélkül a korszak vitái nehezen érthetők.

Homoousziosz: „egylényegű”. A nikaiai hitvallás ezzel fejezte ki, hogy a Fiú nem teremtmény, hanem ugyanazon isteni lényegű, mint az Atya. Homoiousziosz: „hasonló lényegű”. Ezt a kifejezést több mérsékeltebb keleti irányzat használta, amely nem akarta Arius radikális tanítását követni, de a nikaiai homoousziosz szót sem fogadta el. Homoiánus: olyan irányzat, amely a Fiút az Atyához hasonlónak mondta, de kerülte a lényegre vonatkozó kifejezéseket. Anomoiánus: radikális irányzat, amely szerint a Fiú lényeg szerint nem hasonló az Atyához. Ouszia és hüposztaszisz: az előbbi nagyjából „lényeg”, az utóbbi „személy” vagy „önálló valóság”. A későbbi szentháromságtani nyelvben az Egyház egy isteni lényegről és három személyről beszélt, de Atanáz korában e szavak használata még nem volt teljesen egységes.

A modern szakirodalom ezért óvatosan használja az „ariánus” megjelölést. Atanáz saját vitairataiban gyakran minden anti-nikaiai ellenfelet ariánusnak nevez, de a 4. századi ellenfelek nem alkottak egységes tömböt. Voltak, akik Arius radikális tanítását követték, mások inkább attól féltek, hogy az „egylényegű” szó félreérthető, és a Szentháromság személyeinek megkülönböztetését veszélyezteti.

A niceai és a nicea-konstantinápolyi hitvallás

A szócikkben a „nikaiai hit” kifejezés elsősorban a 325-ös első nikaiai zsinat hitvallására és annak teológiai tartalmára utal. A keresztény liturgiában ma széles körben használt, bővebb hitvallási szöveg a 381-es első konstantinápolyi zsinat után vált ismertté nicea-konstantinápolyi hitvallásként. Ennek alapja azonban a 325-ös nikaiai hitvallás volt, különösen a Fiú istenségéről és Atyával való egylényegűségéről szóló tanítás.

Források életéhez és történeti megítéléséhez

Atanáz életének forrásai több csoportra oszthatók. Az első csoportot saját művei alkotják, különösen az Apológia az ariánusok ellen, az Apológia Constantiushoz, az Apológia menekülése miatt, az Ariánusok története és különböző levelei. Ezek nélkülözhetetlen történeti források, de nem semleges beszámolók: Atanáz sokszor saját püspöki jogait, teológiai álláspontját és személyes becsületét védi bennük.

A második csoportot az ókori egyháztörténeti szerzők adják, köztük Rufinus, Szókratész, Szozomenosz, Theodorétosz és Nazianzi Szent Gergely. E szerzők különböző korszakokban és eltérő nézőpontból írtak, ezért tanúságuk nem minden részletben egyezik. Együttesen mégis fontos képet adnak Atanáz koráról, száműzetéseiről és utóéletéről.

Különösen fontos az úgynevezett Historia Acephala, amely Atanáz püspökségének kronológiájához ad adatokat. A húsvéti levelekhez kapcsolódó ókori index év szerinti adatokat közöl püspöksége eseményeiről, száműzetéseiről és visszatéréseiről. A húsvéti levelek görög szövege csak töredékesen maradt fenn, de szír és kopt fordításaik fontosak a püspöki működés rekonstruálásához.

A modern történetírás Atanázt egyszerre vizsgálja teológusként, püspökként, egyházpolitikusként és a szerzetességgel kapcsolatban álló egyházi vezetőként. A régebbi hagiografikus irodalom elsősorban hitvallói állhatatosságát emelte ki; a modern kutatás emellett vizsgálja retorikájának keménységét, politikai stratégiáit és azt a bonyolult környezetet is, amelyben működött.

Élete

Származása és neveltetése

Atanáz Alexandriában született keresztény családban, valószínűleg 295 és 298 között. Családjáról kevés biztos adat maradt fenn. A régebbi életrajzi hagyomány buzgó keresztény szülőket említ, de nevüket és társadalmi helyzetüket nem ismerjük pontosan.

Alexandria a késő ókorban a keresztény teológiai műveltség egyik fontos központja volt. A városban erős biblikus, hitvédő és filozófiai hagyomány élt, amelyet korábban Alexandriai Kelemen és Órigenész munkássága is meghatározott. Atanáz írásai tanúsítják, hogy jól ismerte a Szentírást, a görög nyelvű egyházi hagyományt és a korabeli retorikai műveltséget. Klasszikus műveltsége és filozófiai fogalmai jelen vannak írásaiban, de érvelésének fő tekintélye a Szentírás és az egyházi hit szabálya maradt.

A hagyomány szerint fiatalon kapcsolatba került az egyiptomi aszketikus mozgalommal és Remete Szent Antal körével. E kapcsolat részletei nem mindenben ellenőrizhetők, de az kétségtelen, hogy Atanáz később szoros kapcsolatban állt az egyiptomi szerzetesekkel, és száműzetései idején is támaszkodott rájuk.

Diakónusként Alexandrosz mellett

Atanáz fiatalon került Alexandrosz alexandriai püspök körébe. Diakónusként és titkárként segítette püspökét, és így közvetlen közelből kapcsolódott be az ariánus vita első szakaszába. Arius alexandriai presbiter azt tanította, hogy a Fiú nem öröktől fogva való Isten, hanem az Atya által létrehozott, a teremtményeknél magasabb, de mégis teremtett lény. Alexandrosz püspök és köre ezt a tanítást a keresztény hit alapjait veszélyeztető nézetnek tartotta.

Atanáz korai szerepét nem szabad túlértékelni: a vita hivatalos vezetője ekkor Alexandrosz püspök volt. Ugyanakkor későbbi művei alapján világos, hogy Atanáz már fiatalon mélyen azonosult azzal az állásponttal, amely szerint a Fiú öröktől fogva, időtlenül az Atyától születik, nem pedig a teremtmények közé tartozik.

A nikaiai zsinat

Atanáz diakónusként kísérte Alexandroszt az első nikaiai zsinatra 325-ben. A zsinatot I. Constantinus római császár hívta össze, hogy rendezze az Arius körül kialakult egyházi válságot, és egységet teremtsen a birodalom keresztény közösségeiben. A zsinat elítélte Arius tanítását, és hitvallásában kimondta, hogy a Fiú „született, nem teremtmény”, és „egylényegű az Atyával”.

Az „egylényegű” szó görög megfelelője a homoousziosz. A kifejezés azért lett döntő, mert kizárta azt az ariánus értelmezést, amely szerint a Fiú csupán az Atya legelső és legkiválóbb teremtménye volna. Atanáz később A Nikaiai Zsinat határozatáról című művében védte meg a zsinat szóhasználatát azokkal szemben, akik azt kifogásolták, hogy az „egylényegű” szó nem bibliai eredetű.

Atanáz szerint a homoousziosz azért vált szükségessé, mert ellenfelei a bibliai kifejezéseket is olyan értelemben használták, amely mellett továbbra is tagadható maradt a Fiú valóságos istensége. A kifejezés tehát nem a Szentírás helyettesítésére szolgált, hanem a Szentírás szerinte helyes, egyházi értelmének védelmére.

A nikaiai zsinatról nem maradt fenn teljes hivatalos jegyzőkönyv. Atanáz későbbi beszámolói ezért fontosak, de nem tekinthetők semleges zsinati aktáknak. Műveiben a zsinatot elsősorban a nikaiai hit védelmének összefüggésében értelmezte.

Alexandria püspöke

Alexandrosz halála után Atanázt 328-ban Alexandria püspökévé választották. Megválasztása körül már az ókorban viták támadtak. Ellenfelei fiatal korát, választásának körülményeit és a meletiánusokkal szembeni kemény fellépését kifogásolták. Hívei viszont Alexandrosz természetes utódját, a nikaiai hit határozott védelmezőjét látták benne.

A meletiánus szakadás egy egyiptomi egyházszakadás volt, amely Meletiosz lükopoliszi püspök körül alakult ki a Diocletianus-féle üldözések idején. A vita egyik oka az volt, hogyan kell bánni azokkal, akik üldözés alatt elbuktak, majd később vissza akartak térni az Egyház közösségébe. A meletiánusok saját püspöki hálózatot alakítottak ki Egyiptomban, ezért Atanáz számára nemcsak fegyelmi, hanem egyházkormányzati problémát is jelentettek.

Az alexandriai püspöki szék jelentősége ekkor igen nagy volt. Alexandria püspöke nemcsak egy nagyvárosi egyház élén állt, hanem Egyiptom és Líbia keresztény közösségei fölött is kiemelkedő tekintéllyel bírt. Atanáz püspöksége ezért nem csupán helyi egyházi ügy volt, hanem a birodalmi egyházpolitika egyik központi kérdésévé vált.

Püspöksége elején Atanáz igyekezett megszilárdítani a nikaiai hitet Egyiptomban, rendezni az egyházfegyelmi kérdéseket, és kapcsolatot tartani a szerzetesi mozgalommal. A hagyomány szerint meglátogatta Szent Pakhomiosz szerzetesi közösségeit is. A meletiánusokkal szembeni fellépése azonban újabb konfliktusokat szült, és ellenfelei később éppen e konfliktusokat használták fel ellene a császári udvar előtt.

Az első száműzetés: Trier

335-ben a türoszi zsinaton Atanáz ellenfelei eljárást indítottak ellene, és letették püspöki székéből. A vádak között egyházfegyelmi visszaélések, erőszakos intézkedések és politikai jellegű állítások is szerepeltek. A legfontosabb későbbi vád szerint Atanáz azzal fenyegetett, hogy megakadályozza az egyiptomi gabona Konstantinápolyba irányuló szállítását. Atanáz a császárhoz fordult, de Constantinus végül Trierbe száműzte.