Bellarmin Róbert (olasz teljes nevén: Roberto Francesco Romolo Bellarmino), egyházi nevén Bellarmin Szent Róbert (Montepulciano, 1542. október 4. – Róma, 1621. szeptember 17.) itáliai jezsuita szerzetes, katolikus pap, teológus, hitszónok, bíboros és 1602–1605 között Capua érseke. A tridenti zsinat utáni katolikus teológia egyik legátfogóbb rendszerezője volt: a reformáció által vitatott hittételeket a Római Kollégiumban önálló egyetemi tárggyá szervezett kontroverz- vagy hitvitázó teológia keretében oktatta. Előadásainak átdolgozásából született három fizikai kötetben, 1586 és 1593 között a mintegy kétmillió szavas, tizenöt nagy kontroverziára osztott Disputationes de controversiis christianae fidei adversus huius temporis haereticos, amely a poszttridenti katolikus tanítás egyik legnagyobb hatású kora újkori szintézisévé vált.
Bellarmin teológiájának fő tárgyai a Szentírás és az apostoli hagyomány viszonya, az Egyház látható és szentségi szerkezete, az egyházi tanítóhivatal, a pápai primátus és a zsinatok tekintélye, a megigazulás, az isteni kegyelem és a szabad akarat, a szentségek – különösen az Eucharisztia –, továbbá a Szentháromság és Jézus Krisztus személye és megváltó műve voltak. Egyháztanát gyakran kizárólag jogi-intézményi modellként foglalják össze, műveiben azonban a látható közösség, a szentségi élet, a krisztológia és az üdvösség rendje egymással összefüggő rendszert alkot. A pápai primátus erőteljes védelmezője volt, ugyanakkor nem tulajdonított a pápának korlátlan világi hatalmat: a világi ügyekben csak közvetett hatalmat (potestas indirecta) ismert el, amennyiben azok közvetlenül érintik az Egyház lelki küldetését és a hívek üdvösségét.
Tanári és dogmatikai művei mellett két nagy hatású katekizmust adott ki: a Dottrina cristiana breve 1597-ben, a részletesebb Dichiarazione più copiosa della dottrina cristiana 1598-ban jelent meg. A rövid katekizmus több száz kiadást ért meg, és több mint ötven nyelvre vagy nyelvjárásra fordították le. Zsoltármagyarázata és aszketikus művei – köztük a De ascensione mentis in Deum, a De gemitu columbae, a De septem verbis a Christo in cruce prolatis és a De arte bene moriendi – a Szent Ignác-i lelkigyakorlat, a biblikus elmélkedés és a rendszeres teológia egységét képviselik.
A Római Kúria szolgálatában a Szent Officium konzultora, majd bíboros tagja, továbbá az Index Kongregációjának könyvvizsgálója volt. E minőségében részt vett Giordano Bruno és Fulgenzio Manfredi eljárásában, de egyik eljárásnak sem volt egyszemélyi vezetője, és a döntéseket testületi eljárásban hozták. Az 1616-os Galilei-ügyben a Paolo Antonio Foscarininek írt levelében megkülönböztette a jelenségeket kiszámító matematikai hipotézist a világ fizikai szerkezetét bizonyító elmélettől, majd a Szent Officium döntését közölte Galileivel. Az 1633-as Galilei-per idején már tizenkét éve halott volt.
XI. Piusz pápa 1923-ban boldoggá, 1930-ban szentté avatta, 1931-ben pedig az egyetemes Egyház tanítójává (Doctor Ecclesiae) nyilvánította. Liturgikus emléknapja szeptember 17.
Történelmi háttér
Bellarmin életét a nyugati kereszténység reformáció utáni megosztottsága, a tridenti zsinat reformprogramja, a Jézus Társasága gyors intézményi terjeszkedése, a felekezeti oktatási hálózatok kialakulása és az európai államok központosodása határozta meg. Születése évében, 1542-ben állította fel III. Pál pápa a római inkvizíció központi testületét; a tridenti zsinat első ülésszaka 1545-ben kezdődött, és 1563-ban, Bellarmin huszonegy éves korában ért véget. A katolikus és protestáns közösségek nemcsak egyes hittételekről, hanem arról is vitáztak, mi a kinyilatkoztatott tanítás hiteles forrása és értelmezője, milyen az Egyház látható szerkezete, hogyan viszonyul egymáshoz az egyházi és a világi hatalom, és miként kell megszervezni a papképzést, a hitoktatást és a felekezeti közösségek mindennapi életét.
A korszakot a régebbi történetírás rendszerint ellenreformációnak nevezte; az újabb kutatás a katolikus reform, a katolikus megújulás és a konfesszionalizáció fogalmait is használja. Az ellenreformáció a protestáns tanokra és politikai terjeszkedésre adott válaszokat, a katolikus reform az Egyház belső fegyelmi és lelkipásztori megújulását, a konfesszionalizáció pedig a katolikus, lutheránus és református intézményrendszerek, iskolák és felekezeti identitások párhuzamos megerősödését emeli ki. Bellarmin életművében mindhárom folyamat jelen volt: tanulmányozta és cáfolta a reformátorok műveit, rendszerezte a tridenti tanítást, papokat képzett, katekizmusokat írt, lelkivezetőként működött, érsekként pedig egyházmegyei reformokat hajtott végre.
A kontroverz- vagy hitvitázó teológia nem pusztán röpiratokat jelentett. Egyetemi keretben meghatározta a vitatott tételt, elkülönítette a felek álláspontjait, ismertette az ellenérveket, majd szentírási, patrisztikus, zsinati, egyházjogi, filozófiai és történeti érvekkel válaszolt. A műfaj nyelve polemikus volt, és a modern ökumenikus szóhasználattól idegen minősítéseket alkalmazott, ugyanakkor nagyszabású forráskutatást és a vitapartnerek szövegeinek közvetlen tanulmányozását ösztönözte. Bellarmin azzal, hogy e tárgyat a Római Kollégiumban tartós tanrendi keretbe foglalta, a poszttridenti katolikus teológiai oktatás egyik meghatározó modelljét alakította ki.
Élete
Családja és tanulmányai
Roberto Francesco Romolo Bellarmino a toszkánai Montepulcianóban született Vincenzo Bellarmino és Cinzia Cervini gyermekeként. Anyja Marcello Cervini bíborosnak, a későbbi II. Marcell pápának a nővére volt. A család nemesi eredetű, de nem tartozott Itália leggazdagabb főúri házai közé. Bellarmin saját, 1613-ban harmadik személyben megírt rövid önéletrajza édesanyja vallásosságát és a jezsuiták iránti rokonszenvét hangsúlyozza. Az önéletrajz rendi kérésre, belső használatra készült; értékes elsődleges forrás, de önértelmező és épületes elemei miatt más iratokkal együtt használható.
A montepulcianói jezsuita kollégiumban tanult, és 1560. szeptember 20-án, tizennyolc évesen belépett a Jézus Társaságába. Noviciátusa után a Római Kollégiumban filozófiát és Arisztotelész műveit tanulmányozta, majd Firenzében és Mondovìban humanista tárgyakat oktatott. Klasszikus latin műveltsége későbbi prédikációira és vitairatainak szerkezetére is hatott. Teológiai tanulmányait 1567-ben Padovában kezdte, 1569-ben azonban Leuvenbe küldték, ahol közvetlenebbül ismerhette meg a reformáció teológiai irodalmát.
Leuven: tanár, hitszónok és biblikus tanulmányok
Bellarmin 1569-től a leuveni jezsuita kollégiumban tanított és prédikált. 1570 nagyszombatján Gentben Cornelius Jansen genti püspök szentelte pappá; a főpap nem azonos a későbbi ypresi Janseniusszal, akiről a janzenizmust elnevezték. Prédikációi katolikus és protestáns hallgatókat egyaránt vonzottak, tanári munkájában pedig a skolasztikus teológiát és az új felekezeti viták anyagát kapcsolta össze.
Leuvenben több éven át magyarázta Aquinói Szent Tamás Summa Theologiae című művét. A tomista fogalmi keretet nem mechanikusan ismételte: Szent Ágoston kegyelemtanát, a késő középkori egyháztant és a jezsuita lelkipásztori szempontokat is beépítette. Ugyanitt foglalkozott Michel de Bay – latin nevén Baius – kegyelemtani és antropológiai tételeivel, amelyeket a pápai tanítóhivatal 1567-ben több ponton elítélt.
A reformátori szerzők közvetlen tanulmányozásához külön engedélyt kért, mivel az eretneknek minősített könyvek olvasását az egyházi fegyelem korlátozta. Jegyzeteket készített a tévtanok történetéről, és összeállította az Index haereticorum korai változatát. Héberül is tanult, majd tömör héber nyelvtant írt hallgatói számára. Későbbi műveiben a latin bibliafordításokat időnként görög és héber szövegváltozatokkal vetette össze, bár filológiai döntései nem minden esetben állják meg a modern szövegkritika próbáját.
A Római Kollégium és a kontroverz teológia
XIII. Gergely pápa 1576-ban Rómába hívatta, és a Római Kollégium új kontroverz-teológiai tanszékét bízta rá. Bellarmin 1576 és 1587 között tizenegy éven át oktatta a tárgyat. A korábbi alkalmi hitvitázó előadásokkal szemben többéves, egymásra épülő tanfolyamot alakított ki: a kinyilatkoztatás forrásaitól és az Egyház szerkezetétől a pápaságon, a zsinatokon és az egyházi rendeken át a szentségekig, a kegyelemig, a bűnig és a megigazulásig vezette hallgatóit. Ezzel a controversia teológiáját tartós egyetemi diszciplínává tette, amely a tridenti papképzés apologetikai és dogmatikai igényeit egyaránt szolgálta.
Előadásai képezték a későbbi Disputationes de controversiis alapját. Az első fizikai kötet 1586-ban, a második 1588-ban, a harmadik 1593-ban jelent meg Ingolstadtban; a későbbi kiadások eltérő kötetbeosztást is alkalmaztak. A mű gyorsan elterjedt a katolikus oktatásban, és protestáns szerzők egész sorát késztette válaszra.
1588-ban Bellarmint a Római Kollégium lelkiatyjává nevezték ki. Ebben a minőségében lett Gonzaga Szent Alajos gyóntatója és lelkivezetője; egy ideig rendi elöljárója is volt. Az ifjú jezsuita súlyos betegsége idején rendszeresen kísérte, halála után pedig tanúságot tett erényeiről, megőrizte emlékét és előmozdította boldoggáavatási ügyét. Kapcsolatuk Bellarmin teológiai és lelkipásztori működésének egységét példázza.
V. Szixtusz és a pápai világi hatalom vitája
A régebbi életrajzi összefoglalók olykor azzal magyarázták Bellarmin római nehézségeit, hogy bírálta a pápai udvar fényűzését. A fő dokumentált konfliktus azonban nem általános udvari erkölcskritika, hanem a pápai világi hatalom elmélete volt. Bellarmin szerint a pápának Krisztus rendeléséből közvetlen és legfőbb hatalma van a lelki ügyekben, de a világi kormányzásban nincs egyetemes, közvetlen joghatósága. Közvetett módon akkor avatkozhat be, ha a világi ügy közvetlenül veszélyezteti a hitet, az Egyház szabadságát vagy a lelkek üdvösségét.
V. Szixtusz pápa ezt az álláspontot túl korlátozónak tartotta, és 1589–1590-ben megindult a Disputationes első kötetének indexre helyezése. A terv a pápa 1590-es haláláig nem vált véglegesen kihirdetett, tartós tilalommá. Utódai nem tartották fenn, XIV. Gergely pápa pedig jóváhagyó brévét adott a műhöz. A konfliktus azt mutatja, hogy Bellarmin a pápai primátus erős védelmezőjeként sem azonosította a pápai hivatalt korlátlan politikai monarchiával.
1590-ben Enrico Caetani bíboros franciaországi legációjának teológusaként is szolgált a francia vallásháborúk és Navarrai Henrik trónigényének válságos időszakában. A küldetés után visszatért Rómába, 1592-ben a Római Kollégium rektora, 1594–1597 között pedig a jezsuita nápolyi provincia elöljárója lett. Nápolyi kinevezését egyes életrajzok udvari eltávolításként értelmezik, de rendi tisztség volt, amelynek indítékait nem lehet egyetlen dokumentált konfliktusra visszavezetni.
A Vulgata revíziója és pápai teológusi szolgálata
A tridenti zsinat a latin Vulgatát a nyilvános tanításban, vitákban és liturgiában „hitelesnek” nyilvánította, de egyben szükségesnek tartotta egy javított hivatalos kiadás elkészítését. A 16. század végén több pápai bizottság dolgozott a szövegen. Bellarmin részt vett a revíziós munkában, és a lehető legkevesebb indokolatlan változtatást, valamint a nehezebb helyek jegyzetekkel való magyarázatát támogatta.
V. Szixtusz 1590-ben saját javításokkal ellátott kiadást nyomtatott ki, de halála előtt nem tudta tartósan bevezetni. A következő bizottság helyesbítette a szöveget; az 1592-ben megjelent, VIII. Kelemen nevéhez kapcsolt kiadás a „sixto-clementina” elnevezést kapta. Bellarmin olyan előszót fogalmazott, amely a korábbi kiadás hibáinak egy részét nyomdai vagy más közreműködők tévedéseivel magyarázta, és a javított művet továbbra is V. Szixtusz nevéhez kapcsolta. A megoldást később jóhiszemű intézményi folytonosságként és a tények diplomatikus elhallgatásaként egyaránt értékelték. Az iratok alapján a felelősség nem egyedül Bellarmint terhelte: a bizottság és VIII. Kelemen is elfogadta az eljárást.