A Zalaapáti-hát a Zalai-dombság egyik, észak–déli irányban megnyúlt földrajzi kistája. Területének nagyobb része Zala, déli része pedig Somogy vármegye területére esik. A 2010-es magyar kistájkataszter lehatárolása szerint 752 km² kiterjedésű.Magyarország kistájainak katasztere. Második, átdolgozott és bővített kiadás. MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 2010. Egy újabb országos tájföldrajzi feldolgozás eltérő lehatárolással 706 km²-es területtel számol, ezért a két területadat nem közvetlenül összehasonlítható.
A hátság nyugati oldalát a Principális-völgy, északnyugati térségét a Felső-Zala-völgy, északkeleti és keleti peremét az Alsó-Zala-völgy és a Kis-Balaton-medence határolja. Délkelet felől a Nyugat-Belső-Somogy, délen a Közép-Dráva-völgy, délnyugaton pedig a Mura bal parti sík kapcsolódik hozzá. A táj hosszanti szerkezetét a Zalai-dombságra jellemző észak–déli irányú hátak és völgyek rendszere határozza meg.
Tájföldrajzi helyzet és tájkarakter
bélyegkép|jobbra|A Zalaapáti-hát nyugati oldala
A Zalaapáti-hát a zalai völgyközi hátak középső tagja. Erős eróziós tagoltsága ellenére a környező völgytalpak fölé jól elkülönülő dombvonulatként emelkedik. A hát észak–déli irányban több tíz kilométer hosszan követhető, szélessége helyenként csupán néhány kilométer, délebbre azonban fokozatosan kiszélesedik.
A táj képét az erdőkkel borított domboldalak, szántóföldi hátak, patakvölgyek, rétek, egykori szőlő- és gyümölcsterületek, valamint az aprófalvas településhálózat mozaikja alakítja. A sűrű völgyhálózat miatt a látóhatárt sok helyen közeli erdős dombvonulatok zárják le, míg a magasabb hátakról szélesebb kilátás nyílik a Principális-völgy, az Alsó-Zala-völgy és a Kis-Balaton irányába.
Az újabb tájbeosztás a Zalaapáti-hátat ugyancsak a Zalai-dombság részének tekinti, de a tájhierarchia és a határvonalak részben eltérnek a 2010-es kistájkataszterben alkalmazott rendszertől. A kétféle lehatárolás különbsége miatt az eltérő időpontból származó terület-, felszínborítási és népességi adatok csak megfelelő módszertani fenntartással hasonlíthatók össze.
Földtan és domborzat
A Zalaapáti-hát mélyebb medencealjzatának felépítése nagyrészt hasonló a tőle nyugatra elhelyezkedő Egerszeg–Letenyei-dombságéhoz. A két tájegységet a Principális-völgy szerkezeti és felszínalaktani mélyedése különíti el. Az alaphegységben triász és kréta korú karbonátos kőzetek, valamint ennél idősebb metamorf kőzetösszletek is előfordulnak, fölöttük pedig vastag fiatalabb üledéksor települ.
A felszín kialakításában különösen fontosak a pannóniai korú homokos, aleuritos és agyagos üledékek, valamint a negyedidőszaki lejtőüledékek. A felszínt nagy területen jégkorszaki vályog, illetve lösz és löszös üledékek borítják. A mélyebb földtani szerkezet gazdasági jelentőségére utal, hogy Belezna térségében szénhidrogén-előfordulások ismertek.
A mai domborzat egy erősen lepusztult eróziós–deráziós dombság képét mutatja. A hátság dél felé fokozatosan szélesedik és alacsonyodik, miközben nyugat–keleti irányú szerkezeti vonalak és harántvetődések több lépcsőre tagolják. A sűrű eróziós és deráziós völgyhálózat miatt a lejtők és gerincek jelentős része erősen erodált.
A domborzati tagoltság különösen az északi területeken nagy. A 2010-es kistájkataszter szerint a felszín 11,6%-án a relatív relief meghaladja a 100 m/km²-t, további 43,6%-án pedig 50 és 100 m/km² közötti. Az ilyen szintkülönbségek helyenként a középhegységi tájakra emlékeztető domborzati formákat eredményeznek.
A kistáj legmagasabb pontja Zalakoppány nyugati térségében 332 méter körüli magasságot ér el, míg déli peremén, Porrogszentkirály közelében a felszín mintegy 130 méter tengerszint feletti magasságra süllyed.
bélyegkép|jobbra|A Kőszikla-szurdok Nagybakónak határában
A dombság egyik leglátványosabb eróziós képződménye a Nagybakónak határában kialakult Kőszikla-szurdok. A vízmosás felső-pannóniai homokkő- és márgarétegekbe vágódott, és meredek, helyenként különleges formájú homokkőfalakat tárt fel. A víz a réteges homokkő alól, illetve a nedves sziklafalakon több ponton szivárog elő, ami a szurdok hűvös és párás mikroklímájához is hozzájárul.
A lejtők eróziója napjainkban is jelentős felszínformáló folyamat. A meredekebb művelt területeken a talaj lemosódása, az erdős területeken pedig a vízmosások fejlődése járul hozzá a domborzat további tagolódásához.
Vízrajz
A Zalaapáti-hát vízrajzi szempontból két jelentős vízrendszer között helyezkedik el. Északi és keleti területeinek vízfolyásai elsősorban a Zalába, ezen keresztül a Balatonba jutnak, míg nyugati és déli részeinek vízhálózata a Principális-csatorna, illetve más déli befogadók révén a Mura–Dráva rendszeréhez kapcsolódik.
Az északi térség jelentősebb vízfolyásai közé tartozik a Zalaapáti-patak, az Esztergályi-csatorna és a Berdai-víz. Délebbre a Bakónaki-patak és a Szaplányosi-patak a Principális-csatorna felé vezeti a vizet, a Rigóci-patak és a Márjás-patak pedig déli irányú vízrendszerekhez kapcsolódik.
A Principális-csatorna teljes hossza 54 km, vízgyűjtő területe 609,4 km². Mai vízrendszerét nagyrészt a 19. és 20. század fordulóján végzett lecsapolások és vízrendezések alakították ki. Felső szakaszán a völgyfenék egyes területei napjainkban is mocsaras jellegűek, miközben a vízügyi kezelés egyik újabb célja a vízvisszatartást szolgáló vizes élőhelyek kialakítása.
A 2010-es kistájkataszter két kisebb természetes állóvizet említ Pacsa és Galambok térségében, együttesen mintegy 6,4 hektáros vízfelülettel. Három nagyobb mesterséges halastó összterülete az akkori adatok szerint 53 hektár volt, közülük a legnagyobbként a Pogányszentpéteri-halastavat, 26,7 hektáros vízfelülettel adták meg. A térségben emellett több kisebb horgásztó és víztározó található.
Az újabb, 706 km²-es tájlehatárolást alkalmazó országos feldolgozás műholdas felszínborítási adatok alapján 207 hektár nyílt vízfelszínt mutatott ki, ami a kistáj 0,3%-ának felel meg. Víztározókat többek között Pogányszentpéter és Csurgónagymarton térségében jelez. Ez az adat az eltérő lehatárolás és adatforrás miatt nem tekinthető a korábbi kataszteri adat közvetlen időbeli folytatásának.
A felszín alatti vízkészletek közül gazdasági és idegenforgalmi szempontból a Zalakaros térségében feltárt termál- és gyógyvíz a legismertebb.
Éghajlat
A kistáj hagyományos éghajlati besorolása szerint mérsékelten hűvös, viszonylag csapadékos dombvidéki terület. A 2010-es kistájkataszter évi 9,5–9,8 °C körüli középhőmérsékletet közöl, az északi részek valamivel hűvösebbek, a déli területek enyhébbek. A vegetációs időszak középhőmérséklete hozzávetőleg 16,0–16,5 °C, az éves napsütéses órák száma 1900–1950 körül alakul.
Az éves csapadékösszeg hosszú időszakra számított értéke általában 700–750 mm. A Remetekert térségére készült természetvédelmi háttérdokumentáció szerint a napi középhőmérséklet mintegy 183 napon át haladja meg a 10 °C-ot, míg a fagymentes időszak átlagos hossza 175–180 nap. A hótakarós napok száma átlagosan évi 36–38, az átlagos szélsebesség hozzávetőleg 2,5 m/s, a magasabb hátakon pedig megközelítheti a 3 m/s-ot.
Az újabb országos tájértékelés a kistájon belül további éghajlati különbségeket is elkülönít: északi részét mérsékelten meleg–mérsékelten száraz, középső részét mérsékelten hűvös–száraz, legdélebbi területeit pedig mérsékelten hűvös–mérsékelten száraz körzetbe sorolja.
A tagolt domborzat helyi mikroklimatikus különbségeket hoz létre. Az északi kitettségű és erdős völgyek hűvösebbek és párásabbak, a déli és délnyugati fekvésű nyílt lejtők ezzel szemben erősebben felmelegedhetnek. A mikroklimatikus változatosság a növényzet területi mintázatára is hatással van.
Talaj és növényzet
A Zalaapáti-hát talajtakaróját elsősorban barna erdőtalajok alkotják. A 2010-es kistájkataszter szerint az agyagbemosódásos barna erdőtalajok a terület mintegy 72%-át fedik. Kedvező vízgazdálkodásuk és termékenységük miatt szántóföldi művelésre, valamint helyenként szőlő- és gyümölcstermesztésre is alkalmasak.
A pszeudoglejes barna erdőtalajok részaránya körülbelül 22%. Ezek vízgazdálkodása és mezőgazdasági termőképessége általában kedvezőtlenebb, helyenként erősen savanyúak, ezért rajtuk magasabb lehet az erdőterületek aránya. Szórványosan barnaföldek, a patakvölgyekben pedig réti és lápos réti talajok is előfordulnak. A két legfontosabb barna erdőtalajtípus együttesen a kistáj talajterületének mintegy 94%-át képviseli.
A változatos lejtésviszonyok miatt a talajerózió jelentős. A 2010-es kataszter a kistáj mintegy 3%-án talajtakaróját nagyrészt elvesztett köves vagy földes kopárokat jelzett. A meredekebb művelt lejtőkön a talaj lemosódásának veszélye a mezőgazdasági tájhasználat egyik legfontosabb korlátozó tényezője.
A Zalaapáti-hát potenciálisan csaknem teljes egészében erdős táj. Természetes zonális növényzetét elsősorban bükkösök alkotják, amelyek az alacsonyabb vagy szárazabb térszíneken gyertyános-kocsánytalan tölgyesekbe, illetve helyenként cseres-kocsánytalan tölgyesekbe mennek át. A patakvölgyek természetes növénytársulásai között égerligetek találhatók.
A bükkösök flórájában több délnyugati és szubmediterrán elterjedésű elem is megtalálható, köztük a kakasmandikó, a pirítógyökér és a zalai bükköny. A fajok felsorolása a kistáj növényföldrajzi jellegének bemutatását szolgálja, pontos lelőhelyeik megadása nélkül.
Nagykanizsa tágabb környezetében kisebb kiterjedésű természetes gyepek és meszes homokpusztai élőhelyek is fennmaradtak. Jellegzetes növényeik közé tartozik a magyar csenkesz, a kék szamárkenyér és a homoki vértő. Az egykor nedvesebb homokmélyedések egy részén üde láprétek fordultak elő, amelyek közül több a vízháztartás megváltozása miatt kiszáradt vagy kékperjés rétté alakult.
A növényzet történeti átalakulása
A természetes erdőborítást az évszázados emberi tájhasználat jelentősen átalakította. A települések körül korábban kiterjedt irtásrétek és legelők alakultak ki. Ezeket kaszálták vagy állattartásra használták, később pedig számos helyen gyümölcsösök, szőlők és zártkertek foglalták el a helyüket.
A használat felhagyását követően az egykori nyílt területek egy része természetes úton cserjésedett és erdősült vissza, másutt mesterséges erdősítések történtek. A mai táj ezért nem egyszerűen az eredeti erdők és a mezőgazdasági területek kettősségét mutatja, hanem az erdőirtás, rét- és legelőhasználat, zártkertesedés, gyümölcstermesztés és újraerdősülés több évszázados egymásra rétegződését.
Tájhasználat
A kistáj mai tájhasználatában az erdő és a szántóföld meghatározó. A 2010-es lehatárolásban a szántóterület közel 40%, az erdőterület közel 38% volt. A kertek, szőlők, rétek és legelők szintén jelentős részét alkották a mozaikos kultúrtájnak.
Területhasznosítás Terület Területarány Lakott terület 3 378,5 ha 4,5% Szántó 30 042,7 ha 39,9% Kert 6 285,4 ha 8,4% Szőlő 1 868,7 ha 2,5% Rét, legelő 4 710,7 ha 6,3% Erdő 28 451,5 ha 37,8% Vízfelszín 465,9 ha 0,6%
Az újabb, 706 km²-es lehatárolást alkalmazó országos tájértékelés a szántók és az erdők részarányát egyaránt körülbelül 35%-ra, a kertek és gyümölcsösök részarányát pedig 8%-ra teszi. A szántók arányát mérsékelten csökkenőnek, a kertek és gyümölcsösökét erősen csökkenőnek, az erdőkét pedig lényegében változatlannak minősíti. A régi és az új adatsor eltérő tájhatárt és adatforrást használ, ezért közvetlen idősorként nem értelmezhető.
A mezőgazdasági művelést erősen meghatározza a domborzat. A lankásabb hátak és enyhébb lejtők kedveznek a szántóföldi gazdálkodásnak, a napsütötte domboldalakon hagyományosan szőlő- és gyümölcstermesztés is kialakult, a meredekebb és rosszabb vízgazdálkodású területeken pedig nagyobb az erdők aránya.
Erdők és erdőgazdálkodás