Arius

Arius vagy görögösen Areiosz (görögül: Ἄρειος; kb. 256/260 – 336) alexandriai presbiter, a 4. századi krisztológiai és szentháromságtani viták egyik központi alakja, az arianizmus névadója. Tanítása szerint a Fiú vagy Logosz nem öröktől fogva létezik ugyanabban az isteni létben, mint az Atya, hanem az Atya akarata által lett: minden teremtménynél magasabb, a világ teremtése előtt létrejött, egyedülálló közvetítő, de nem az Atyával egylényegű örök Isten. Arius leghíresebb formulája ellenfelei közvetítésében maradt fenn: „volt, amikor nem volt” (görögül: ἦν ποτε ὅτε οὐκ ἦν), vagyis a Fiú nem öröktől való.Rowan Williams: Arius: Heresy and Tradition. 2. kiadás, Eerdmans, Grand Rapids, 2001.R. P. C. Hanson: The Search for the Christian Doctrine of God: The Arian Controversy, 318–381. T&T Clark, Edinburgh, 1988.

Arius tanítása Alexandriában került nyílt konfliktusba Alexandriai Sándor püspök tanításával. A vita hamar túlnőtt a helyi egyházon: keleti püspökök, császári tanácsadók és végül Nagy Konstantin is beavatkoztak. Az első nikaiai zsinat (325) elítélte Arius tanait, és a Fiúról kimondta, hogy az Atyával homoousziosz, azaz „egylényegű”. Ariust száműzték, majd később visszafogadását megkísérelték; 336-ban Konstantinápolyban, közvetlenül egy tervezett egyházi rehabilitáció előtt váratlanul meghalt.Lewis Ayres: Nicaea and Its Legacy: An Approach to Fourth-Century Trinitarian Theology. Oxford University Press, Oxford, 2004.

A modern kutatás különbséget tesz Arius személyes tanítása és a később „ariánusnak” nevezett, egymástól is eltérő 4. századi nem-nikaiai irányzatok között. Sok olyan püspököt és teológust, akit Atanáz vagy más nikaiai szerző „ariánusnak” nevezett, nem lehet egyszerűen Arius követőjének tekinteni. A kifejezés már az ókorban is gyakran polemikus gyűjtőnév volt, amelyet a nikaiai formula ellenzőire, a homoiánusokra, a homoiusziánusokra vagy akár a radikális anomoiánusokra is alkalmaztak.Joseph T. Lienhard: „The ‘Arian’ Controversy: Some Categories Reconsidered”, Theological Studies, 48, 1987, 415–437.

A kortársak számára a vita nem puszta filozófiai szócsata volt. A nikaiai teológusok szerint ha Krisztus nem valóban Isten, akkor nem tudja közvetíteni az embernek az isteni életet és a megváltást. Arius és támogatói viszont attól tartottak, hogy ellenfeleik nyelve elhomályosítja az Atya egyedülállóságát, és a korábban elítélt szabellianizmus vagy modalizmus irányába sodorja a keresztény hitet. Arius ezért egyszerre volt teológiai vitapartner, egyházi fegyelmi ügy szereplője és egy olyan késő antik konfliktus katalizátora, amely a keresztény Szentháromság-tan megfogalmazását döntően alakította.Khaled Anatolios: Retrieving Nicaea: The Development and Meaning of Trinitarian Doctrine. Baker Academic, Grand Rapids, 2011.

Neve és forrásainak problémája

Arius nevének görög alakja Ἄρειος (Areiosz), latin alakja Arius. Magyarul mindkét névalak előfordul, de a szakirodalomban és a lexikonokban az Arius forma a gyakoribb. A nevéről alkotott „arianizmus” kifejezés azonban óvatosan kezelendő. Nem minden későbbi „ariánus” volt Arius közvetlen tanítványa, és nem minden nem-nikaiai püspök vallotta Arius sajátos tételeit.

Arius gondolatainak rekonstruálását megnehezíti, hogy írásai csak töredékesen maradtak fenn. Három forráscsoport különösen fontos: levele Nikomédiai Euszebioszhoz, levele Alexandriai Sándorhoz, valamint Thaleia című művének részletei. A Thaleia töredékei főként Alexandriai Szent Atanáz idézeteiből ismertek, aki Arius egyik legélesebb ellenfele volt.Athanasius Alexandrinus: Orationes contra Arianos; De synodis; De decretis Nicaenae synodi. A vonatkozó ariusi töredékekhez lásd még: Rowan Williams: Arius: Heresy and Tradition, 2. kiadás, 2001.

Ez a forráshelyzet kettős óvatosságot kíván. Egyrészt Arius tanításának fő vonalai elég világosan kirajzolódnak: a Fiú nem öröktől fogva való, az Atya akarata által lett, és nem azonos lényegű az Atyával. Másrészt a róla kialakult kép jelentős részben ellenfelei polemikus irodalmán keresztül hagyományozódott. A modern patrisztikai kutatás ezért nem egyszerűen átveszi Atanáz minősítéseit, hanem megpróbálja elkülöníteni Arius tényleges állításait a későbbi nikaiai vitairodalom retorikájától.

Élete

Származása és képzése

Arius születésének pontos ideje és helye nem biztos. A legtöbb összefoglaló kb. 256 és 260 közé teszi születését, és líbiai vagy kürénaikai eredetet valószínűsít. Életének ismert szakasza Alexandriához kötődik, amely a késő antik kereszténység egyik legfontosabb teológiai és kulturális központja volt. Alexandria egyszerre volt görög nyelvű, bibliaértelmezésben gazdag, filozófiailag művelt és egyházi szempontból rendkívül tekintélyes város.

Ariust a források az antiokheiai Lukianosz köréhez kapcsolják. Saját levelében Nikomédiai Euszebioszt „társ-lukianistának” nevezte, ami arra utal, hogy ő és több keleti püspök valamilyen módon Lukianosz teológiai örökségére hivatkozott.Lewis Ayres: Nicaea and Its Legacy, 2004, különösen a Lukianoszhoz és az eusebiánus körhöz kapcsolódó fejezetek. Ezt nem szabad modern értelemben vett iskolai tagságként elképzelni. Lukianosz tanításából kevés maradt fenn, ezért bizonytalan, pontosan mit vett át tőle Arius. Valószínű azonban, hogy a bibliai szöveg szorosabb, történeti-grammatikai értelmezése, az Atya egyedülállóságának hangsúlyozása és a Fiú megkülönböztetett, de alárendelt szerepének gondolata fontos háttérelemek voltak.

A régebbi egyháztörténeti hagyomány Ariust olykor a meletiánus szakadással is kapcsolatba hozta. A modern kutatás ennél óvatosabb: bizonyos alexandriai egyházkormányzati feszültségek, a püspöki tekintély megerősödése és az önálló presbiteri tanítók szerepe valóban fontos háttér, de Arius közvetlen meletiánus kapcsolata nem bizonyítható egyértelműen.Lewis Ayres: Nicaea and Its Legacy, 2004, 16–18. A Melétioszhoz fűződő kapcsolat bizonytalanságáról és az alexandriai egyházkormányzati háttérről.

Alexandriai presbiter

Arius Alexandriában presbiter volt. A presbiter a korai egyházban a püspök munkatársaként működő felszentelt egyházi vezetőt jelentette; mai szóval közelítően papnak vagy áldozárnak nevezhető, de nem volt püspök. Arius a Baukalisz nevű alexandriai templom vagy egyházi közösség vezetőjeként működött. Ez a kikötői környezetben fekvő városrész magyarázhatja, hogy tanítása gyorsan terjedhetett kereskedők, tengerészek és városi hívek között.

Arius műveltsége, szónoki képessége és aszketikus életmódja miatt tekintélyt szerzett. Kortárs ellenfelei is elismerték, hogy nem jelentéktelen egyházi személy volt. Ugyanakkor az ókori polemikus források jellemrajzait – például a hiúságra, becsvágyra vagy fondorlatosságra vonatkozó állításokat – a mai történetírás nem kezeli ellenőrizhető pszichológiai tényként. Ezek inkább a korabeli vitairodalom szokásos személyeskedő eszközei voltak.

Konfliktusa Alexandriai Sándorral

A vita kirobbanását a források eltérően adják elő, de a konfliktus lényege világos: Arius úgy vélte, hogy Sándor püspök tanítása az Atya és a Fiú egységéről túlságosan közel kerül a szabellianizmushoz. A szabellianizmus szerint az Atya, a Fiú és a Szentlélek nem valódi személyes különbségek az egyetlen Istenen belül, hanem ugyanazon isteni személy különböző megjelenési módjai. A keleti teológusok jelentős része ettől tartott, mert szerintük ez elnyelné a Fiú valóságos különbségét az Atyától.

Arius ezzel szemben az Atya abszolút egyedülállóságát és eredetnélküliségét hangsúlyozta. Ha az Atya valóban egyetlen kezdet nélküli Isten, érvelt Arius, akkor a Fiú nem lehet ugyanabban az értelemben öröktől fogva való. A Fiú „születését” Arius nem örök isteni nemzésként, hanem az Atya akarata által végbemenő létrehozásként értelmezte. Sándor és köre ezt a Fiú istenségének tagadásaként fogta fel.

A helyi alexandriai vita 318 és 321 között bontakozott ki. Sándor püspök zsinati úton elítélte Arius tanítását, Ariust és támogatóit pedig kiközösítették. Az anathéma itt egyházi átokkal, vagyis a közösségből való kizárással járó legsúlyosabb fegyelmi intézkedést jelentette. Arius nem fogadta el a döntést, hanem támogatást keresett más keleti püspököknél.

Keleti támogatói

Arius legfontosabb támogatója Nikomédiai Euszebiosz volt, aki a császári udvar közelében működő, jelentős politikai befolyással bíró püspök volt. Fontos megkülönböztetni őt Caesareai Euszebiosztól, a híres egyháztörténésztől. Nikomédiai Euszebiosz Arius ügyének egyik fő pártfogója lett; Caesareai Euszebiosz viszont inkább köztes, saját teológiai hagyományából kiinduló álláspontot képviselt, és a nikaiai zsinat után magyarázó levelet írt saját egyházának arról, miként tudta elfogadni a homoousziosz kifejezést.Eusebius Caesariensis: Epistula ad ecclesiam suam; vö. J. N. D. Kelly: Early Christian Creeds. 3. kiadás, Longman, London, 1972.

Arius támogatói között voltak olyan püspökök is, akik nem feltétlenül osztották minden tételét, de Sándor püspök nyelvezetét veszélyesnek tartották. A számukra fő veszély nem Arius tanítása, hanem az volt, hogy a Fiú Atyával való egységét olyan módon fejezzék ki, amely szerintük megszünteti a személyi különbséget. Ez a háttér magyarázza, miért terjedt a vita gyorsan Palesztinába, Szíriába, Kis-Ázsiába és a császári udvar közelébe.

Tanítása

Alapelvei

Arius tanításának középpontjában az Atya egyedülálló eredetnélkülisége állt. Szerinte csak az Atya agennétosz, vagyis kezdet nélküli, nem-nemzett és teremtetlen. A Fiú ezzel szemben gennétosz, vagyis született vagy létrejött. Arius ebből arra következtetett, hogy a Fiú nem lehet ugyanabban az értelemben örök és isteni, mint az Atya.

A fennmaradt ariusi töredékek alapján Arius a Fiút nem egyszerű embernek és nem közönséges teremtménynek tartotta. A Fiú a világ teremtése előtt jött létre, az Atya legfőbb műve, „tökéletes teremtmény, de nem úgy, mint egy a teremtmények közül”, és rajta keresztül alkotta Isten a világot.Khaled Anatolios: Retrieving Nicaea, 2011, az Arius leveleire és a Thaleia töredékeire vonatkozó részek. Ezért Arius tanítását nem szabad egyszerű adopcionizmusnak tekinteni. Nem azt állította, hogy Jézus pusztán ember volt, akit Isten később fiává fogadott, hanem azt, hogy a megtestesült Krisztusban a világ előtt létrejött Logosz működött.

Ugyanakkor Arius szerint a Fiú nem az Atya saját lényegéből való. Nem örök isteni nemzés révén származik az Atyától, hanem az Atya szabad akarata hozta létre. Emiatt a Fiú nem ismerheti kimerítően az Atyát, és nem azonos módon birtokolja az isteni változhatatlanságot. A fennmaradt töredékek azt is sugallják, hogy Arius a Fiút potenciálisan változékony lénynek tartotta, még ha ténylegesen hűséges és dicsőséges közvetítőként beszélt is róla.Lewis Ayres: Nicaea and Its Legacy, 2004, 53–57.

Teremtés és nemzés

A vita egyik kulcsa a „teremtés” és a „nemzés” megkülönböztetése volt. A nikaiai teológusok szerint ha valaki fiút nemz, akkor a fiú ugyanahhoz a természethez tartozik, mint az apa: emberi apától emberi fiú születik. Ha viszont valaki tárgyat készít, a készített dolog nem osztozik a készítő természetében. Arius a Fiú létét inkább a teremtés logikája szerint gondolta el: a Fiú az Atya akarata által jött létre. A nikaiai álláspont ezzel szemben azt vallotta, hogy a Fiú „született, de nem teremtmény”, vagyis az Atyától ered, de nem tartozik a teremtett dolgok közé.