Az M109 önjáró tarack az Amerikai Egyesült Államok hadseregének egyik fontos típusa, mely már több mint 40 éve áll aktív szolgálatban. Ez idő alatt több háborús konfliktusban is részt vett, és még ma is számos ország tartja hadrendben. A típus több korszerűsítésen esett át, ma a legfejlettebb változata az M109A6 Paladin. Valószínűleg az M109 még hadrendben marad egy ideig és a közeljövő meghatározó tüzérségi eszköze lehet.

Az első tervek Az amerikai haderő által a második világháború alatt szerzett tapasztalatok azt mutatták, hogy a hadsereg tűzeszközei közül hiányoznak az olyan önjáró tarackok, melyek képesek a harckocsikkal megegyező sebességgel mozogni, ami révén támadás és védekezés során is képesek az ellenséget tűz alatt tartani. A II. világháború alatt ezt a feladatot a 105 mm-es löveggel rendelkező páncélosok kapták, de az elemzők úgy gondolták, hogy szükséges egy 155 mm-es fő fegyverzettel rendelkező mobil eszköz rendszeresítése is. Az eddigi önjáró tarackokat az M41 Walker Bulldog harckocsi páncéltestére építették, de ezek nem bizonyultak igazán megfelelőnek. A páncéltestek erősen behatárolták a tervezők lehetőségeit, hiszen például a toronygyűrű átmérőjét nem tudták a lehető legoptimálisabbra módosítani. Végül döntés született, hogy egy teljesen új önjáró tarackot kell kifejleszteni.

1953-ban az Ordnance Tank-Automotive Command (OTAC) pályázatot írt ki két önjáró tarack terveinek kifejlesztésére: a T195-re, mely 110 mm-es löveggel és a T196-ra, mely 156 mm-essel rendelkezett volna. Hamarosan azonban az elsődleges fegyverzetek űrmértékét a szabványosított 105 és 155 mm-re változtatták. 1956-ban megkezdték mindkét harcjármű előkészületi munkálatait, melyek során előbb két, majd később újabb két prototípus épült. A T195 megjelölésű 1957 tavaszára, a T196-os fél évvel később készült el. Ez utóbbi jóval bonyolultabb konstrukció volt. A prototípusokon elvégzett tesztek kimutatták, hogy mindkét konstrukcióval problémák voltak. Ebben az időben döntöttek arról katonai körökben, hogy szakítanak az eddigi szokással, és az új harcjárművekbe dízelmotort szerelnek. Az OTAC dízelmotoros példányok építésére adott megrendelést. Két, már meglévő prototípust építettek át, jelzésük T195E1 és T196E1. Újabb tesztek következtek, melyek majd három évig eltartottak. Ezek során minden eddigi problémát kiküszöböltek. Az új verziókat végül még egy tesztsorozatra vezényelték, amelyek jól sikerültek. 1961-ben utasítást adtak a két önjáró tarack kisszériás gyártására. 1963-ban pedig az amerikai hadsereg az M108 105 mm és M109 155 mm önjáró tarackokat felvette az állományába.

Konstrukció

bélyegkép|M109

bélyegkép|M548 lőszerszállító jármű

A belső elrendezés, személyzet Az M109 egy teljesen újonnan tervezett harcjármű, nem használták fel korábbi páncélosok egyetlen elemét sem. Ez rendkívül előnyös, mert így nem kellett kompromisszumot kötni a fegyver tervezése miatt, és sokkal hatékonyabb a harci alkalmazása. A páncéltest lehetőséget adott a toronygyűrű átmérőjének növelésére, ez sokat javított az elsődleges fegyverzet kezelhetőségén. A páncéltesten egy nagy méretű tágas torony található, melyet úgy alakítottak ki, hogy a további korszerűsítések elvégezhetőek legyenek. A személyzet 10 főből állt, ebből hatan az M109-ben, a fennmaradó négy fő az M548 lőszerszállító tüzérségi járműben foglalt helyet. A vezetőtér a harcjármű bal első részén található. A személyzet többi tagja a küzdőtérben végezte feladatát. A töltőkezelő posztja a torony bal első részén van, ide telepítették a tarack ellenőrző rendszereit is. A töltőkezelő segédje a torony jobb oldalán foglalta el a helyét, mögöttük pedig a két tüzérsegítő. A torony jobb oldalának hátsó részében volt a parancsnok ülése, tűzvezetés során ő irányította az M548 lőszerszállító személyzetét is, hogy a megfelelő típusú lőszereket rakodják át a tarackba.

A külső jellemzők

bélyegkép|Két korai M109, jól megfigyelhető a kezdetben alkalmazott rövidebb csövű tarack

Az M109 páncéljának számos adata hadititok, de az ismert, hogy a torony páncélzata alumíniumból készült, hegesztéses eljárással. A torony hátul helyezkedik el, melynek oldalai és hátsó része függőleges páncéllemezekből áll, azonban az elejét döntött páncélzat alkotja. A páncéltest oldalait függőleges lemezek határolják, elöl azonban erősen döntött lemezek találhatóak. A páncéltest hátulján kialakított ajtónyílás két oldalára két zárólemezt helyeztek. Tüzelés alkalmával ezt a nyílást nyitva tartják, mert így könnyebben megoldható a lőszer utánpótlása és a harcjármű belseje is jobban kiszellőzik a lövések után. Az M109 hét pár futógörgővel rendelkezik. A futómű láncmeghajtó kereke elől, míg a láncfeszítő kereke hátul található. Az önjáró tarackot úszóképesnek tervezték, hogy az képes legyen a vízi akadályokon önállóan is átkelni. A torony tetején található a 12,7 mm-es légvédelmi géppuska. Az M109 megjelenését alapvetően megváltoztatta, amikor lecserélték a főfegyverzetet (jelzése M185), amely jóval hosszabb elődjénél.

Fegyverzet, lőszerek Fegyverzet Az M109 szolgálatba állásának idején egy 14,6 km-es hatótávolságú 155 mm-es főfegyverzettel rendelkezett, de már az 1960-as évek közepén az amerikai hadsereg túl rövidnek ítélte ezt a távolságot, az M108 önjáró tarack 105 mm-es űrmérete pedig nem felelt meg az elvárásoknak, ezért hamar leállították a gyártását. Vizsgálni kezdték, hogyan lehetne megnövelni a lőtávolságot. Ezt elsőként a lőszerek indítótöltetének megnövelésével akarták elérni, de bebizonyosodott, hogy ebben az esetben megnő a löveg hátrasiklási ereje, ami károsíthatja a harcjármű konstrukcióját. Végül megtalálták a megoldást, jelentősen megnövelték a főfegyverzet csőhosszúságát. E löveg jelzése M185. Ezek eredményeképp a lőtávolság 18 km-re növekedett, amellyel az amerikai hadsereg meg volt elégedve. A löveg jellegzetes ismertetőjegye a hatékony füstgázelszívó, mely a csőhossz első harmadánál található. A módosított tarack az M109A1 megnevezést kapta, és 1970 közepén vette át a hadsereg. A másodlagos fegyverzetet egy 12,7 mm-es légvédelmi géppuska alkotja.

Lőszerek A tüzérségi rendszerek eléggé ellenállóak a műszaki elöregedéssel szemben, ezért képességeik nagy mértékben megnövelhetőek az irányzó berendezések újra cserélésével vagy a javadalmazás megváltoztatásával. A továbbfejlesztés egyik állomása az új, hatékonyabb lőszerek kialakítása volt. A kezdeti rendszeresített lőszer az M107 repesz-romboló gránát volt, melyet az 1970-es években korszerűsítettek (például megnövelték a hatótávját), ezzel létre jött az M594 HERA. Ez egy nagy erejű és rakéta póthajtású repesz-romboló gránát volt. A 60-as években bevezették az ICM (Improved Commercional Ammunition) lőszert, mely a célpont felett 60 repesz-romboló gránátot szórt szét. A lövedék jelzése M449 ICM-AP. Később rendszeresítették az M483 DPICM típust is. Ez a lövedék egy nagyobb és egy kisebb repeszekre szétrobbanó gránátot tartalmazott. A típust nagy sikerrel alkalmazták a „Sivatagi Vihar“ hadműveletben. Az USA hadserege tovább bővítette a kínálatot az M864 DPICM nevű, szintén rakéta póthajtással rendelkező gránáttal. Miután az ICM lőszerekkel értékes tapasztalatokat szereztek, kidolgozták az M692, M731 ADAM, M718 és M741 RAAM típusokat. Az ADAM (Area Denial Artillery Munition, azaz területlefogó tüzérségi lőszer) 36 db gyalogság elleni aknát, a RAAM (Remote Anti-Armor Mine, azaz harckocsielhárító aknaszóró) 9 db páncéltörő aknát tartalmaz. Ezek kazettákban helyezkednek el, és a célterület felett szóródnak szét, ahol földet érve élessé válnak. Ez jelentős méretű terület elaknásítását jelenti. Amennyiben nem robbannak fel adott időben, beindul az önmegsemmisítő folyamat. Egyetlen tarack képes egy óra alatt 2400 db ADAM aknát tartalmazó aknamezőt kialakítani. Egy aknamező mérete 400x400 méter, melyet egy üteg (6 db M109) kb két perc alatt telepít. Az M109 javadalmazása intelligens lőszereket is tartalmaz, melyek nagy pontosságúak. Az első közülük az M712 Copperhead. Ezt az 1980-as években került az amerikai hadsereg készletébe. A Copperhead számára egy helikopter, a tűzvezető jármű vagy egy gyalogos jelöli ki lézerrel a célt. Azonban a lőszer kevéssé volt hatékony, ezért hamar leállították a gyártását. Az első öbölháború során élesben is bevetették ezeket a lőszereket. hasonló lőszer az M898 SADARM, mely egy végső fázisban önirányított gránát volt. A lövedéket az ellenséges páncélosokra lőtték ki, és a célt radar segítségével találta meg. De a technikai nehézségek és a változó politikai helyzet miatt csak körülbelül 2000 darabot készítettek el. Harci bevetésére 2003-ban Irakban került sor. A legújabban kifejlesztett lőszer az M982 Excalibur ERAP (Extended Range Artillery Projectile). Ez már nem rendelkezik önirányító rendszerrel, helyette a GPS adatait használja fel. Ezáltal sokkal pontosabb a szabványosított lőszereknél.

Speciális lőszerek Az amerikai hadsereg az 50-es években kidolgozta a nukleáris robbanófejjel ellátott lövedékeket. A legelterjedtebb verzió az M54 AFAP (Artillery-Fired Atomic Projectile) volt, melyből körülbelül 300 darab készült. A robbanófej hatóereje mintegy 100 tonna trotil robbanóerejének felelt meg. Azonban a 90-es években kivonták a használatból. De más jellegű típusokat is kifejlesztettek. Az M110 mustárgázt tartalmazó lövedék, az M121A1 pedig egy GB vagy VX vegyi hajtóanyagot tartalmazó lőszer volt, de ezeket a 70-es években kivonták a rendszerből. Azonban az 1980-as években rendszeresítették a bináris kémiai töltetű M687 típust, melynek 1997-ben szüntették meg az alkalmazását.

Változatai M109 Az M109 alapváltozatát 1963-ban állították szolgálatba a korábbi 155 mm-es löveggel. Később a löveget kicserélték egy nagyobb hatótávolságúra. A harcjárműből az USA szövetségesei is nagy számban vásároltak, például a Német Szövetségi Köztársaság.

M109A1 és M109A1B Az M109A1 az alapváltozat lövegcseréjével jött létre. Ezáltal a tarack lőtávolsága 18 km-re növekedett. De emellett új, erősebb csőmozgató hidraulikus berendezést szereltek be, megváltoztatták a stabilizátort és megnövelték a futómű elejének teherbírását. 1981-re az összes alapváltozatú M109-t az A1 mintájára alakítottak át. Ebből a verzióból is számos NATO tagállam és más szövetséges ország vásárolt. Az A1-t 1979-ben újra gyártani kezdték, de csak exportra, ennek a változatnak a megjelölése M109A1B.

M109A2 Az M109A2 legnagyobb eltérése az A1-től az M178 típusú lövegbölcső alkalmazása. De megnövekedett a javadalmazás is (36 lövedék), ezért a torony hátsó részében egy tárolófülkét alakítottak ki ezek számára. Az eddig használt motor javított típusát építették az új harcjárműbe. Ezeken kívül kicserélték a célmegjelölő berendezés külső részét, változtattak a lövegcső tartószerkezetén és lemondtak az úszókészlet használatáról.

M109A3 és M109A3B Az A3 változat a korábbi harcjárművek modernizálásával és átépítésével jött létre, hogy azok elérjék az A2 színvonalát. A korszerűsített A1B-k kapták az M109A3B megjelölést.

M109A4 Az amerikai hadvezetés az 1980-as évek elején az M109 önjáró tarackok korszerűsítéséről döntött. Ennek keretében három modernizációs programról határoztak. Az első a HELP (Howitzer Extended Life Program) volt, mely a vegyi és nukleáris szennyeződésektől védte a járművet és személyzetét. További kisebb változtatások a hidraulikus rendszert és a motorelektronikát érintették. Ezt a korszerűsítési programot csak a Nemzeti Gárdához tartozó és a bevetésre zárolt harcjárműveken végezték el.

M109A5 Az A5 változat az A2 és A3 típus korszerűsítése révén jött létre. Ez a verzió ugyanazzal a főfegyverzettel és lövegbölcsővel rendelkezik, mint az A6 Paladin. Ezek miatt a lőtávolság jelentősen megnőtt. A harcjárműben GPS is található, megkönnyítve a helyzetmeghatározást. A tarack védett a nukleáris, biológiai és vegyi szennyeződésektől.

M109A6 Paladin

bélyegkép|Utah állam Nemzeti Gárdájának egyik M109A6 Paladin önjáró tarackja lőgyakorlat közben