A 20. század előtti történelmi korszakolások Ókori Egyiptom Már az ókori egyiptomiaknál is létezett a történelem szakaszokra osztása. A mai felosztás, amely Egyiptom történelmét úgynevezett birodalmakra (óbirodalom, középbirodalom, újbirodalom) és ezen belül dinasztiákra (összesen 30-ra) osztja fel, már az ókorban megjelent és a mai történészek csak keveset módosítottak rajta. A dinasztiák szerinti felosztás legkorábbi feljegyzése Manethóntól ered, bár az ő műve csak töredékekben, mások műveiben említve maradt fenn. A három nagy korszakra történő felosztás az újbirodalmi I. Széthi fáraó egy templomának faliképén is látható, ahol a három kor első fáraói, az Egyiptomot egyesítő Meni, az első átmeneti kor után újraegyesítő I. Montuhotep és a második átmeneti kor után ismét újraegyesítő I. Jahmesz látható.
A Biblia Az ember hármas viszonyrendszerben él. Ez az embernek Istenhez, a többi emberhez (társadalom), valamint a többi teremtményhez (természet) való viszonya. Az emberi történelem különböző korszakolásaiban ez a hármas viszonyrendszer fejeződik ki.
A keresztény hívők szerint ebben a viszonyrendszerben az Istenhez való viszony a meghatározó, a másik két viszony ennek a következménye. „Ne aggodalmaskodjatok hát, és ne kérdezgessétek: Mit eszünk, mit iszunk? Ezeket a pogányok keresik. Mennyei Atyátok tudja, hogy ezekre szükségetek van. Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá!” (Mt. 6, 31-33). Nyilvánvalóan e szemlélet tükröződik az Isten és ember közötti szövetség Isten részéről történő megerősítéseit történelmi korszakhatároknak tekintő bibliai korszakolásban.
A Bibliában is felismerhetjük annak igényét, hogy az emberi történelmet ne csupán nemzedékek egymásutánjának tekintsük, hanem ezen belül korfordulókat jelöljünk ki. Az Ószövetség szerint a tizedik nemzedék idején önti el az özönvíz a Földet, melyet csak Noé és családja él túl, egyúttal Isten szövetséget is köt Noéval, megígéri neki, hogy többé nem bocsát özönvizet a földre. A huszadik nemzedék Ábrahám nemzedéke, akivel Isten újra szövetséget köt. Máté evangéliuma az Ábrahám és Jézus Krisztus közötti kort három szakaszra osztja. Ábrahámtól Dávidig tizennégy nemzedék, Dávidtól a zsidók babiloni fogságáig tizennégy nemzedék és a babiloni fogságtól Krisztusig ismét tizennégy nemzedék. A megjelölt korszakfordulók mindegyikén megfigyelhető Isten és ember szövetségének a megerősítése, mely aztán Jézus Krisztusban, az Istenemberben éri el csúcspontját.
Reneszánsz A reneszánsszal elkezdődik a tudatos emberi tevékenység céljának szekularizálódása. A reneszánsz idején meghonosodnak a történelmi korszakolásra ma is használt ókor, középkor és újkor kategóriái. A felosztás a művészetek és a tudományok fejlődése szempontjából történik. A reneszánsz képviselői abban hittek, hogy a „sötét középkor” után új korszak kezdődik, amelyben az antikvitás hagyományaihoz visszanyúlva újjászületik a művészet és a tudomány.
Rousseau A 18. század közepén Jean-Jacques Rousseau-nál egyértelműen az ember–természet viszony válik meghatározóvá. A francia filozófus határozott nemmel felel a dijoni akadémia kérdésére, hogy vajon jutott-e előbbre az emberiség a művészetek és a tudományok fejlődése által. Ő az egyénnek mint individuumnak az ideológiáját képviseli kikristályosodott formában.
Szerinte a természeti állapotban sem az egyének születése, sem nevelésük nem feltételez sem családot, sem másfajta közösséget. „Valójában pedig az eredeti állapotban – írja Rousseau „Értekezések az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól” c. művében – senkinek nem volt se háza, se kunyhója, se bárminemű tulajdona, s így mindenki vaktában vert tanyát, gyakran egyetlen éjszakára csupán; a hímek és a nőstények véletlenszerűen társultak, az alkalom, találkozásaik és vágyaik szerint, s közlendőik tolmácsolásához nem volt különösebb szükség a szóra. Ugyanilyen könnyen meg is váltak egymástól. Az anyát kezdetben a saját szükséglete vitte rá, hogy megszoptassa gyermekeit; később a szokás folytán kedvessé váltak számára, s ekkor már az ő szükségleteik miatt táplálta őket. De mihelyt elegendő erőre kaptak, hogy táplálékukat megkeressék, haladéktalanul elhagyták anyjukat; s minthogy az emberek csak egyféleképpen találhatták meg újból, ha nem veszítették szem elől egymást, ezért csakhamar oda jutottak, hogy még csak fel sem ismerte egyik a másikát.”Jean-Jacques Rousseau: Értekezések az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól. Megjelent az Értekezések és filozófiai levelek c. kötetben (Magyar Helikon Kiadó. 1978.) 102. old.
Condorcet A 18. század végén az ugyancsak francia Condorcet márki foglalta össze „Az emberi szellem fejlődésének vázlatos történeté”-t. Condorcet szerint az emberi természettől joggal remélhető a haladás, ami nem más mint az igazság vagy a boldogság útján tett előrelépések. ”Marie Jean Antoine Nicolas de Condorcet: Az emberi szellem fejlődésének vázlatos története (Gondolat Kiadó. Budapest, 1986) 60-61. old. Szerinte „az erkölcs haladása mindenkor együtt járt az ismeretek gyarapodásával, mint ahogyan a közerkölcsök megromlása is mindenkor követte vagy előre jelezte a tudományok hanyatlását.Uo. 113. old.
Condorcet 9 korszakra osztja az addigi történelmet, alapvetően az emberi szellem, illetve tudományok fejlődése alapján. A betűírás feltalálása előtti első három korszaknál (1. törzsekbe tömörült emberek, 2. pásztornépek, 3. földművelő népek) még értelemszerűen nem a tudományos fejlődés a korszakolási kritérium, az ezt követő 4-9. korszakoknál, azonban már a korszak megnevezése is egyértelművé teszi a tudományos fejlődés szerepének kiemelését:
A negyedik korszak: az emberi szellem fejlődése Görögországban a tudományok Nagy Sándor százada körüli megoszlásáig. Az ötödik korszak: A tudományok fejlődése szakosodásuktól hanyatlásukig. A hatodik korszak: A tudományok hanyatlása a keresztes hadjáratok idején végbement megújulásukig. A hetedik korszak: A tudománynak Nyugaton való feltámadása felé tett első lépéseitől a könyvnyomtatás feltalálásáig. A nyolcadik korszak: A könyvnyomtatás feltalálásától addig a századig, amelyben a tudományok és a filozófia lerázták magukról a tekintély igáját. A kilencedik korszak: Descartes-tól a Francia Köztársaság megalakulásáig.
Az arisztokrata Condorcet azonban hiába tekintette a Francia Köztársaság megalakulását az emberi szellem jövőbeli fejlődése (10. korszak) kiindulópontjának, maga is a jakobinus terror áldozata lett.
Hegel Az egyén szabadságának ideológiáját önti aztán filozófiai remekműbe Hegel a 19. század elején, amikor a szabadság szükségszerűségét hirdeti a világtörténelmi mozgás céljaként. Hegelnél azonban – Rousseau-val ellentétben – az egyén szabadságát már korlátozza az, hogy a szabadság nem más, mint a felismert szükségszerűség, ami által megkülönbözteti a szabadságot a szabadosságtól.
Marx és Engels Karl Marx és Friedrich Engels az emberek egymás közötti viszonyait, illetve e viszonyokon belül is a termelési viszonyokat tekintik a történelmi fejlődés alapjának. Marx a magántulajdonon alapuló egyéni szabadsággal a szabad egyének társulásán alapuló közösséget állítja szembe a történelmi fejlődés céljaként, szerinte ugyanis az egyén csak ilyen közösségben lehet valóban szabad. Ennek történelmi megalapozásában nagy szerepet játszott az írott történelem előttről származó leletek megsokasodása, valamit azok a néprajzi felfedezések, amelyek – Rousseau természeti állapotával szemben – azt igazolták, hogy az írásos történelem előtt a közösségi társadalom volt a jellemző. A hegeli tézis, antitézis, szintézis „talpra állításával” kialakult a közösségi tulajdonon, magántulajdonon, majd ismét közösségi tulajdonon alapuló társadalmak fejlődésének képlete, amin belül a magántulajdon korszaka szintén három részre osztható, az antik, a germán és a tőkés társadalmi formákra.
A termelési viszonyokat a termelőerők (azon anyagi dolgok összessége, amely a termeléshez rendelkezésre áll) és a termelési mód (a társadalmi struktúrából adódó terményelőállítási mód) határozza meg. A termelőerők folytonosan, lineárisan fejlődnek, miközben a termelési mód hosszabb ideig változatlan. Ez társadalmi feszültségeket okoz és halmoz fel, amely időnként robbanásszerűen változtatja meg a társadalmat.
Engels „A család, a magántulajdon és az állam eredete” című művében, részben Morgan néprajzi kutatásai nyomán is, 1) a vadság, 2) a barbárság, 3) a civilizáció korszakára osztja az emberi történelmet, és mindhárom korszakon belül három-három fokot (alsó, középső és felső fok) jelöl meg.
Korai tudományos korszakolások
A filozófusok alkotta korszakolások mellett a régészeti leletanyagok megsokasodásával már a 19. század első évtizedeiben megjelent az őskornak kő-, bronz- és vaskorra (Thomsen), majd később a kőkorszaknak paleolitikumra (őskőkorszak) és neolitikumra (újkőkorszak) történő felosztása (Worsaae, Thomsen utódja a koppenhágai múzeum élén, más források szerint John Lubbock nevéhez kötődik a „újkőkorszak” fogalmának megalkotása).Colin Refrew: A civilizáció előtt (Osiris Kiadó, 2006) 21. old. Majd az 1870-es években Pulszky Ferenc, a Magyar Nemzeti Múzeum akkori igazgatója bizonyította be a neolitikum és a bronzkor közötti rézkor megkülönböztetésének jogosságát.Magyar régészet az ezredfordulón. (Főszerkesztő: Visy Zsolt, Felelős szerkesztő: Nagy Mihály) Budapest 2003. 124. oldal. http://www.regeszet.org.hu/images/regeszet2000/h_005.pdf
20. századi történelmi korszakolások
A 20. században, a köztudatban legelterjedtebb korszakolás az emberi történelmet őskorra, ókorra, középkorra és újkorra osztotta fel. A történelmi korszakok határait a különböző felfogásokat képviselő történészek különböző eseményekhez kötik. (bővebben lásd: korszakok) Így például az őskor és az ókor közötti váltást egyesek a városok forradalmához (a városok viszonylag nagyszámú megjelenése Mezopotámiában, Egyiptomban, az Indus völgyében), mások az első államok kialakulásához, megint mások az írás megjelenéséhez kötik. Az ókor és a középkor közötti korszakhatárt általában nem egy új korszak valamely jellemzőjének a megjelenésével, hanem a Nyugat-római Birodalom bukásával jelölik. Ugyancsak különböző eseményeket jelölnek meg a középkor és az újkor közötti korszakhatárként: a nagy földrajzi felfedezések, a holland polgári forradalom, az angol polgári forradalom vagy a nagy francia forradalom. A forradalmaknak a középkor és az újkor közötti korszakhatárként való felfogása különösen a marxista-leninista történelemfelfogásban volt jellemző, mely ezt a korszakváltó kritériumot tovább alkalmazva az újkortól is megkülönböztette legújabb korként az oroszországi nagy októberi szocialista forradalommal kezdődő évtizedeket.
A század folyamán egyre közismertebbé vált az őskornak paleolitikumra (őskőkorszak) és újkőkorszakra (új kőkorszak) való felosztása is. A paleolitikum és a neolitikum közötti váltást jelentő neolitikus forradalom lényegét Gordon Childe nyomán a történetírás egyre inkább az ún. zsákmányoló (gyűjtögető, vadász, halász) életmódról a mezőgazdaságra (állattenyésztés, földművelés) való áttérésben jelölte meg.
Oswald Spengler és Arnold Toynbee elméletei:
Ami azonban Arnold Toynbee-t illeti, meg kell említeni, hogy a II. világháború után „Toynbee módosította módszertani alapelvét, ekkor már nem a civilizációkat, hanem a magasabb rendű vallásokat tekintette a történelem legfontosabb jelenségeinek. Ennek indoka az a felismerés, hogy minden ma élő harmadik generációs civilizáció mögött valamilyen egyház áll, amelyen keresztül az adott civilizáció egy második generációs civilizációhoz kapcsolódik. Ezzel ellentétben a második generációs civilizációk más módon kapcsolódnak a saját elődjeikhez, ezért felül kell vizsgálni a történelem menetéről mind ez ideig elfogadott sémát.”Demeczky Jenő: Toynbee: Tanulmány a történelemről. (http://bocs.hu/eletharm/ev/ev02128.htm )