jobbra|300px|bélyegkép|Karikatúra a Magyar Elektronikus Könyvtárból
A ponyvairodalom (a hazai könyvforgalmazók megnevezésében: szórakoztató irodalom) olcsó írói eszközökkel, hatásra törekvő, selejtes értékű, általában durva papírra nyomott prózai vagy verses mű, szemben az igényesebb, úgynevezett szépirodalommal.
Jellemzője a könnyen követhető történet, az egyszerű megfogalmazás, szegényesebb nyelvezet, emiatt széles néprétegek olvassák. A modern, 20. századtól jelenlévő ponyvairodalmat ritkán kommersz irodalom, populáris irodalom néven is említik.
„A nemessé felmagasztalás és a kiirtás szándéka között itt is a józan mérlegelés vezethet el az igazsághoz. A ponyva az ókori és középkori szórakoztatásnak is, hírközlésnek is újkori utódja. Igricek, hegedősök, mesemondók és kengyelfutók dédunokája.”Pogány Péter: A magyar ponyva tüköre, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1978, 12. p.
A „ponyva” elnevezés háttere A ponyvairodalommal régóta foglalkoznak, jó példa erre Gergő Endre A ponyvairodalom kritikájáhozGergő Endre: A ponyvairodalom kritikájához in Nyugat 1930/17. http://epa.oszk.hu/00000/00022/00497/15461.htm címet viselő, a Nyugatban megjelent írása. Ahogyan ebben a cikkben is kritikus hangot ütnek meg a ponyvairodalommal szemben, úgy a legtöbb helyen, illetve magában a közízlésben is mindenképpen egy negatív jelentés társul a fogalomhoz. Azonban aki föltekintett már valaha a nemzeti könyvtárak féltve őrzött aprónyomtatványos állványzatára, annak számára fölösleges védőbeszédet tartani a ponyva történelmi becsületéről. A laikusok körében azonban teljesen más kép él az irodalom e szegmenséről.Pogány Péter: A magyar ponyva tüköre, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1978, 9. p.
Mind a latinban (purgamentum, quisquiliae), mind az angolban (trash) a ponyva szó jelentése szoros rokonságot mutat a szemét, hulladék, limlom, giccs, ostoba beszéd, söpredék, vacak szavakkal. Ha így nézzük, akkor a magyar nyelvben még szerencséje van szegény ponyvának. Teljesen érthető tehát, hogy a mai átlagolvasót félrevezetheti a negatív csengésű „ponyva” elnevezés, azonban nem ilyen egyszerű a történet.
Története A Magyar néprajzi lexikon szerint a ponyva általában a szélesebb társadalmi rétegek számára művészi igénytelenséggel írt irodalom, kalendáriumok, vőfélykönyvek és a szorosabb értelemben vett ponyvafüzetek elnevezése. Magyarországon a könyvnyomtatás megindulásával terjedt el. Vásárokon, földre kiterített ponyvákon vagy ponyvasátor alatt árulták, erről kapta nevét. A ponyvafüzetekben vallásos és világi tárgyú elbeszélések, dalszövegek, imák, versek, ritkán verses levelek olvashatók. A nyomdatechnika a XVIII. század végén kezdetleges, de nem minden művészi ízlés nélküli. Előállítói kezdetben a jelentős nyomdák, majd a XIX. század közepén a kisebb, helyi nyomdák. A század második felében néhány országos vállalat foglalkozik a ponyva előállításával. Adataink szerint először a XVIII. század utolsó harmadában jelent meg a magyar ponyva Pozsony, Pest, Vác, majd Nagyvárad, Veszprém és Debrecen nyomdáiban.Magyar néprajzi lexikon, IV. kötet, Né-Sz, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981, 260-264. p.
A ponyva csak a XIX. századtól az aljirodalom neve. Eredeti művelődéstörténeti szerepe a XVI. századtól jóval kedvezőbb. Egész Európában a nyomdászdinasztiák anyagi érdekeltségétől ösztönözve ez teremtette meg a polgári, majd paraszti rétegek olvasmányvilágát, merítve a világirodalomból, történelemből, a mondai közkincsből, a folklórból. Vásárokon földre terített ponyván árusították e néhány lapnyi, garasért, krajcárért kapható, zsebbe férő füzeteket. Vándorárusok házaltak is velük. Címlapjukon gyakori a fametszet. Az impresszumok, szerzőnevek hiányának oka a cenzúra kijátszása, illetve hogy sokáig újként lehessen őket eladni. Gátlástalanul ollóznak össze legkülönbözőbb tárgyakat, motívumokat az értelmiség pereméről való (tanító, színész, jogász, altiszt, az alsópapság tagja, deák, kántor, kalendarista, komédiás, nótárius, iparos, nyomdász, kiskereskedő, bazáros, históriás, vőfély stb.) szerzők, fordítók, akik többnyire a nyomda- és a kiadótulajdonos alkalmazottjai, megbízottjai. Nevük után néha ez állt: vándorlantos, dalnok, versíró, versfaragó és hasonlók.
Ismertebb ponyvaszerző és históriás volt Herskovits Miksa, Oláj István, Szedlák Károly, Szilvásy Károly, Szücs György, elvétve nők is akadtak: a csongrádi vak énekes koldusasszony (Lóczi Franciska). Az értelmiségiek közül legtermékenyebb volt a pesti Tatár Péter (Medve Imre) ügyvéd. A szerzői jog a ponyvairodalomban nem érvényesült, a visszaélés minden lehetséges módjával találkozunk (címváltoztatás, átírás, fordítás, összeolvasztás stb.). Igaz, a szerzők neve előtt inkább ez állt: szerezte, szerkesztette, összeszerkesztette, összeírta, mint a rangosabb, egyértelműbb írta kitétel.
jobbra|150px|bélyegkép|Népies ponyva: címlap a Magyar Elektronikus Könyvtárból A magyar ponyvairodalom előzménye a népkönyv, amely főként német és cseh közvetítéssel már a XV. században eljutott Magyarországra és egészen a XVIII. századig a népi olvasmányok túlnyomó többségét adta. A ponyvairodalom és a folklór kapcsolata kettős. Mesék, fabulák, nemzetközi vándormondák hazai feldolgozásai, lakodalmi dalok, balladák vehetők számba. A XVIII. század végétől váltak mind népszerűbbekké a világi tárgyú népdalok és balladák, bár a régi stílusú balladákból viszonylag kevés jelent meg ponyván (Szálláskereső Jézus, Három árva, Fehér László). Néhány félnépi műfaj (fabulák, tanmesék, maximák és szentenciák, időjósló szabályok, praktikus mezőgazdasági tanácsok stb.) is megtalálható a ponyvairodalomban. Szintén a ponyvairodalomból terjedt el a betyárköltészet tetemes anyaga, néhány helyi monda, novellamese, tanmese, a vőfélykönyvek anyagából egész sor lakodalmi dal és rigmus, az egyházi népének számottevő része, és általában a helyi eseményekkel foglalkozó szerencsétlenség-, gyilkosságtörténet és a dalok (kórházballada, városi ballada) túlnyomó többsége. Újabb balladáink részben ponyvairodalmi eredetűek (Bogár Imre, Pápainé stb.), részben pedig kölcsönhatás eredményei, különösen szoros az összefonódás a betyárdalok és a betyárballadák esetében.
A ponyvairodalom első termékei hazánkban is az Apolloniusról, Stilfridről, Bruntzvikról, Szép Magelónáról szóló népkönyvek. A széphistóriák mellett gyakoriak a bibliai tárgyú, a búcsújáróhelyek csodás eseteit, a népi liturgia szövegeit közvetítő füzetek. Kivégzések alkalmával a nép között szétosztott moralizáló bűnhistóriák a XVII-XVIII. században a nyugati országok bestsellerei, nálunk néhány hasonló csak a XVIII. század végéről, illetve a XIX. század elejéről maradt fenn (Angyal Bandi, Zöld Marci, Sallai Pista históriája).
A ponyvairodalom termékeinek fele vers, fele próza. A beszámolók a törökellenes harcokról (Vitéz Kádár István históriája, 1658), a francia háborúkról, a politikai pamfletek, paszkvillusok, lázadásokról (Péróról, 1735-1736), a természeti katasztrófákról, rémséges bűntettekről szóló tudósítások az újságírás kezdetleges előzményei. A ponyvairodalom a színjátszás kezdeteivel is kapcsolatban van, de főképp a folklórral. A lakodalmi, farsangi dalolást serkentő szerelmi líra füzetkéi (Két… Három… Tíz szép újdonatúj világi énekek, nóták), anekdoták, tréfabeszédek, münchauseniádák (Suszter Lipi, Bohó Misi, Csalóka Péter, Ugri Matyi-szerű Eulenspiegel utánzatok), paródiák, álomfejtő, lottótanácsadó Sybilla-könyvek a folklór sok elemét őrizték meg az utókornak. A legnevezetesebb magyar ponyvaközpontok a XIX. században az alapítás körülbelüli sorrendjében: Landerer, Paczko, Streibig, Ambró, Gottlieb, Weber, Bucsánszky, Grünn, Bagó, Czéh, Wajdits, Bertalanffy, Bartalits, Méhner nyomdái. Ezek a folklór és az irodalom kölcsönhatásának előmozdításában elévülhetetlen érdemeket szereztek (nemzetiségi nyelvű kiadványaikkal, kalendáriumaikkal is). Füzeteiket sokszor sorozatokba rendezték. A hazai ponyvairodalom fő lelőhelyei: OSZK, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Országos Néprajzi Múzeum, szegedi Somogyi Könyvtár.Új magyar irodalmi lexikon, P-ZS, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2000, 1778. p.
A magyar ponyva A magyar ponyva valószínűleg a magyar irodalomnak azokból a népszerű, bár vegyes érzelmeket kiváltó rétegéből születhetett, melyet reneszánsz prédikátorköltőnk, Sylvester János „cantilenák”, „fajtalan énekek”, „lator dúdolások”, „csúfos gajdok” neveken említ. A másik, szokásban lévő elnevezés, a közköltészet találóbb. Általában a kéziratos énekköltészetet, a XVIII. századi kollégiumi diákköltészetet, a kéziratos verses műveket, a magas irodalomtól jól elkülöníthető, de a népköltészet kategóriájába besorolhatatlan félirodalmat (semi littérature) nevezik közköltészetnek. Hogyan alakult végül a közköltészet ponyvává? Az átalakulás a XVIII. század végén következik be, a kis nyomdák, kis kiadók addig nem látott mértékű elszaporodásával. A nyomdásznak munka, a kiadónak haszon kell, kapva kapnak hát az eladható közköltészeten, s az egyre nagyobb tömegben, egyre kevesebb műgonddal megformázott, legyártott közköltészet lassan ponyvává olvad.
Az első tisztán ponyvai műfajok vallási, moralizáló, bibliai indítékú írások, mivel a cenzúra figyelmen kívül hagyta az ájtatos szövegeket, ugyanakkor meglehetős kereslet mutatkozott irántuk, főleg búcsúk, egyházi ünnepek alkalmával. Nem túl nagy, de biztos üzletet jelentettek kiadónak, nyomdásznak egyaránt. Találunk közöttük szenténekeket (Öt szép istenes énekek), mai szemmel talán túl praktikusnak ható fohászmintákat (Szent Vendelhöz könyörgés marhavész idején), szenthimnuszokat (Énekek a szentséges Szűz Máriához), sőt verses drámaszövegeket (Kristus Jésusnak kínszenvedése előtt az ő Szüz Annyával való szomorú beszélgetése és vég bútsú vétele). A vallásos témák között előkelő helyet foglalnak el az apokrif (Bibliába be nem került, de közismert) evangéliumi történetek, főleg a bolygó zsidó históriája, és Mária mennybemenetelének története. Névtelen ponyvaként jelentek meg társadalmi igazságtalanságokra figyelmeztető állatmesék (A nyúl éneke), amelyek később legnagyobb romantikus költőink figyelmét is felkeltették (lásd: Petőfi Sándor: A farkasok dala), illetve tréfás mesterség és egyéb dicséretek. Kedvelt volt a különféle betegségeket, nyavalyákat feldicsérni. Ilyen például a Köszvény dicsérete, melynek egyetlen nyomtatott példánya maradt csak ránk, Ráth-Végh István tesz róla említést.Galuska László Pál: Üzletszerű népművelés vagy butítás? – Ponyva az egykori Magyarországon, http://www.gmconsulting.hu/inf/cikkek/236/index.php
balra|150px|bélyegkép|Az Argirus királyfi címlapja, 1879 (a Magyar Elektronikus Könyvtárból)