A kritikai retorika a kibővült retorikafogalom egyik fajtája. Szövegének megalkotásakor nincs szükség a többi retorikai ág kizárására, mivel azok nem zárják ki egymást.
Története A kritikai retorika az ideológiai kritikából nőtte ki magát, melynek fogalmát az 1970-es évek kommunikációtudományi fejlesztéseinek idején alkották meg. Míg az ideológiai kritika főként marxista elgondolásokon és a frankfurti iskola felfogásain alapul, a kritikai retorika inkább Michel Foucault munkáiban gyökerezik. A kritikai retorikusok Marx, a Frankfurti iskola és Foucault szellemében dolgoznak az uralom és a szabadság kritikáját szem előtt tartva. Az uralom kritikája a hatalom hegemón diskurzusainak kritikáját jelenti. A szabadság kritikája ezzel szemben a mindennapi társas kapcsolatok kritikáját jelenti, amely folytonosan önkritikus. A kritikai retorika lényegében a hatalom diskurzusát igyekszik leleplezni.
A kritikai retorika Raymie McKerrow irányadó esszéje szerint a kritikai retorika egy gyakorlati és elméleti megközelítése a szerteágazó kritikai munkáknak azok átfogó kritikai szellemében. Azt szolgálja, hogy a társadalomban összekapcsolja a tudás látszólag össze nem függő erőit annak érdekében, hogy felismerjék az elnyomás és a marginalizáció körülményeit. Társadalmi megítélést alkot arról, hogy mit tegyünk az elemzés eredménye után a résztvevők számára azonosítva a jövőbeni cselekvés lehetőségeit. A kritikus pártfogói állást foglal a felkínálkozó elemzésekben.
McKerrow nem előírt utópiák irányába mutat, nem előre determinált álláspontok felé, hanem felismeri a normatív konstrukciók függő jellegét. Nem részesít előnyben azzal, hogy az értelmezési lehetőségeket növeli a megfontolás érdekében. Esszéjében ugyanarra a kritikai szellemre utal, amelyről Horkheimer, Adorno, Habermas és Foucault is beszélt.
A kritikai tevékenység, csakúgy mint a szónoki beszéd, szintén művészi jellegű teljesítmény, és mint ilyen, túlmutat a hagyományos érvelés azon tézisén, hogy a kritika a racionalitás eszköze. A kritika olyan kulturális töredékek gyűjteménye, amely megtestesült módszerként értendő. A kritikai szubjektivitás a körülmények megalkotásának és azonosításának humánus társadalmi változásának lehetőségét mutatja.
A kritikai retorika eshetőségbe vetett bizalma jelentős. A kritikai rétor pedig komoly státusszal bír.
A kritikai retorika kritikája Barbara Biesecker McKerrow tézisét azzal bővíti és korrigálja, hogy a kritikai retorika a dialektikus kettősségbe esés veszélyével fenyeget az uralkodó és az elnyomott között. Dana Cloud szerint a kritikai retorika annak esélyét növeli, hogy az idealizmus és relativizmus kelepcéjébe essünk, ha posztmodern és posztstrukturalista elmélkedők marxista dialektusokat használnak fel újra a kritikai tevékenység alapjaként. Szerinte a diskurzusra történő koncentrálás mellőzi a valós, tárgyi feltételeket, melyek előidézik és amelyek eredménye ez a diskurzus.
Kitekintés Míg a korábbi felfogások a marxi téziseket a retorikai kritikához sorolták, a későbbi értelmezések – elsősorban McKerrow és Biesecker munkái – a francia elméletet tették uralkodó gondolatmenetté a kritikai retorikában. Mostanság a tudósok azt állítják, hogy a retorika mint tudomány elvesztette pszichoanalitikus örökségét, és talán vissza kellene térnie Freud tanaihoz annak érdekében, hogy jobban megértse a kortárs gondolkodókat.
A kritikai retorika jelentős tudósai Németország Karl Marx Friedrich Nietzsche Sigmund Freud Walter Benjamin Theodor Adorno Max Horkheimer Jürgen Habermas
Franciaország Jacques Lacan Louis Althusser Michel Foucault Luce Irigaray Julia Kristeva Jacques Derrida Gilles Deleuze
Olaszország Antonio Gramsci Giorgio Agamben Antonio Negri
Amerikai Egyesült Államok Judith Butler
Források Raymie McKerrow, Critical Rethoric: Theory and Praxis Cathy B. Glenn, Critical Rhetoric and Pedagogy: (Re)Considering Student-Centered Dialogue 1, Radical Pedagogy, 2002 Texas Theory, Critical Retoric
Kategória:Retorika