A jumièges-i apátság egy romokban álló épületegyüttes Észak-Franciaországban, Normandia területén. Az apátságot Szent Filibert alapította a 7. században. A 9. században, a viking támadások során az épület súlyosan megrongálódott, az itt lakó szerzetesek elmenekültek és csak a 10. század közepén települtek vissza. A 11. században újjáépített Notre-Dame templomból napjainkra két rész maradt meg: a váltakozó támaszokkal elválasztott három hajó és a nyugati homlokzat, ahol magas, nyolcszögletű tornyok szegélyezik a portikuszt. Az épületre jellemzők a magasba törő struktúrák, különösen a vékony falakkal szegélyezett főhajóban. A fennmaradt épületrészletek a középkori apátság gazdasági erejének bizonyítékai. A 18. század elején az épületegyüttes magánkézbe került, és olyan súlyos károkat szenvedett, hogy csak a romjai maradtak meg. Az apátság népszerű turisztikai célpont.

Története

Kezdetek A Szent Benedek reguláját követő kolostort Szent Filibert alapította 654-ben. A kolostor alapításához jelentős anyagi segítséget kapott II. Klodvig király feleségétől, az eredetileg rabszolgaként a királyi udvarba kerülő Bathildétől. A királyné Szent Filibert rendelkezésére bocsátott egy nagyméretű királyi birtokot ahol jelenleg a kolostor romjai állnak, a szerzeteseknek halászati jogot adott a Szajna folyóban és nekik adományozott számos, a környékbeli erdőben elszórtan elhelyezkedő melléképületet is.

Szent Filibert a területen négy templomot építtetett, amelyek közül a legjelentősebbet Szent Péternek, a másik hármat Szűz Máriának (Notre-Dame), Szent Dénesnek és Szent Germanusznak szentelték. Szent Filibertnek a kolostorban végzett tevékenységéről nem maradtak fenn részletes leírások, csak annyi tűnik biztosnak, hogy szorosabbra fűzte a kereskedelmi kapcsolatokat az angliai területekkel. Névtelen életrajzírója munkájából kiderül, hogy utasítást adott a kereskedőknek a kolostor áruinak a lehető legmagasabb áron való értékesítésére, a haszonból pedig rabszolgákat vásároltak akiket francia területre szállítottak és felszabadítottak. Ez az intézkedés Bathilde királyné rabszolga származásával lehetett összefüggésben. Ahogy a kolostor hírneve egyre nőtt, újabb szerzetesek érkeztek, és számuk hamarosan jelentőssé vált. A férfiak számára épült kolostorhoz közel, Amalbert herceg birtokán Szent Filibert egy női kolostort alapított, majd később az apácák Abbeville közelébe költöztek és Austreberthe apátnő irányítása alá kerültek.

A királyi udvarhoz fűződő szoros kapcsolat a meroving uralkodók hatalmának meggyengülésekor komoly hátrányt jelentett a kolostor számára. III. Chlothar, Bathilde fiának halála után a hatalmukat folyamatosan egyre jobban elvesztő királyok és a majordomusok között folyó harc során Szent Filibertet Szent Ouen, Rouen püspöke parancsára börtönbe vetették. Rövid raboskodás után szabadon engedték, ezután száműzetésbe vonult és felajánlotta szolgálatait Ansoald-nak Poitiers püspökének. 683-ban, miután kibékült Szent Ouen-nel visszatért Jumiéges-be és egy újabb női kolostort alapított Montivilliers közelében. Szent Filibert 685-ben halt meg Noirmoutier kolostorában, és ott is temették el. Halála után azonnal szentté avatták. Jumièges utolsó jelentős meroving-kori apátja Hugues volt (733 körül), Párizs és Bayeux püspöke, akit kívánsága szerint a Notre-Dame-templomban temettek el. Síremlékéről a 9. századig találunk utalásokat, a leírások szerint az emlékművet egy kőberakásokkal díszített baldachin borította.

A 8. századtól a 10. századig A 8. vagy 9. században keletkezett Vie de saint Philibert (Szent Filibert élete) részletes leírást tartalmaz a kolostor Karoling-kori állapotáról. A leírás szerint a négyzet alaprajzú területet tornyokkal tagolt fal vette körül. A falakon belül számos helyiséget alakítottak ki a kolostorba látogatók számára. A szerzetesek közös helyiségei a kor viszonyaihoz képest kényelmesek és díszesek voltak. Az épületegyüttes keleti részén emelkedő kereszt alaprajzú Notre-Dame-templomot a Madonna képével díszítették, oltárait Szent Filibertnek, Keresztelő Szent Jánosnak és Szent Kolumbánnak szentelték. Az oltárokat arannyal, ezüsttel és értékes kövekkel borították be. A templom északi oldalán helyezkedett el Szent Dénes és Szent Germanusz kápolnája. Tőle jobbra emelték a Saint Pierre-templomot, a mellette álló Szent Márton-kápolnával. A terület déli oldalán egy kétszintes, tizennyolc méter széles és kilencvenhárom méter hosszú épületet emeltek. Ennek felső szintjén volt a szerzetesek hálóterme. Az összes fekvőhely fölött egy-egy ablakot vágtak a falba, így a szerzetesek a nappali fény mellett a halóteremben is olvashattak. A földszinten található két helyiség közül az egyiket éléskamrának, a másikat konyhának használták. A krónikában említett épületekből a Saint Pierre-templom egyik részletétől eltekintve semmi sem maradt fenn, és az is elképzelhető, hogy ez az épületrészlet is valamivel későbbi, mint a szöveg. A következő évszázadok során az épületegyüttes többszöri átépítésekor is megtartották a kolostor eredeti szerkezetét, a nyugati főbejáratot, a déli konyhát, éléskamrát és hálótermet (dormitórium), és egy kisméretű alagsor-szerű helyiséget Szent Filibert cellájának feltételezett helyén a Saint Pierre-templom délkeleti részén.

A kolostor jelentős méretei, a templomok gazdag berendezése felkeltette a rablóhadjáraton lévő vikingek érdeklődését és komoly veszélyt jelentett a szerzetesekre. Az első viking támadásra 841 májusában került sor, amikor a támadók a dán Ragnar vezetésével a Szajnán egészen Rouen-ig hajóztak, két napig fosztogatták a várost, majd visszafelé kirabolták és felgyújtották a kolostort. Az apátság olyan súlyos károkat szenvedett, hogy évtizedekre elvesztette jelentőségét. A 9. század közepére a viking támadások olyan sűrűn követték egymást, hogy a kolostor folyamatos veszélynek volt kitéve és az uralkodó sem volt képes fellépni a betolakodók ellen. 962-ben például a vikingek Jumiéges kikötőjében javították hajóikat mielőtt kihajóztak a nyílt tengerre. 885-re a helyzet tarthatatlanná vált így a szerzetesek elhagyták a kolostor területét.

A körülmények csak 911 után javultak, amikor III. (Együgyű) Károly a Nyugati Frank királyság uralkodója Rouen grófjává nevezett ki egy Rollo nevű viking hadurat és neki adományozta a Szajna alsó folyása körüli területeket. Rollo keresztény hitre tért és többek között támogatta a korábban elpusztított kolostorok újjáépítését. Jumiéges esetében csak 940 körül kezdődtek el a komolyabb építkezések, Rollo fia Hosszúkardú Vilmos uralkodása alatt. A Saint Pierre templomot nem eredeti helyén, hanem a folyótól távolabb építették újjá, kijavították a többi épület sérüléseit, majd Vilmos parancsára a kolostor Márton, a poitiersi Saint-Cyprien-kolostor apátjának irányítása alá került, aki tizenkét szerzetessel érkezett a kolostorba. Vilmost 942-ben meggyilkolták és ez véget vetett az épületegyüttes fejlődésének. Három éven keresztül Rouen IV. Lajos király uralma alatt állt, aki a Saint Ouen apátságot támogatta. Az uralkodó parancsot adott még újjá nem épített Notre-Dame-templom maradványainak lebontására. Az épületből a szerzetesek csak a főhajó két végében álló tornyokat tudták megmenteni, így az apátságot ismét az elnéptelenedés fenyegette.

11. századi újjászületés 1017-ben a II. Richárd Normandia hercege egy bizonyos Thierry nevű szerzetest nevezett ki a kolostor élére és megerősítette a kolostor javainak tulajdonjogát. Thierry, aki a híres reformer Guillaume de Volpiano tanítványa volt szigorúan betartatta a kolostori élet szabályait és nagyszabású építkezésekbe kezdett. Rendbe hozatta a Notre-Dame-templom nyugati tornyát és egy a Megváltónak szentelt kápolnát alakíttatott ki benne. Fellendítette a kolostor scriptóriumát is, a másolók számos kézirattal gazdagították a könyvtárat.

1037-ben, amikor az apátság Robert Champart irányítása alá került a Notre-Dame-templom még mindig két egymástól független részből állt a két megmaradt toronyban, amelyek elkerülték a 10. századi lebontást. Az apát utasítására elkezdték a Notre-Dame-templom újjáépítését a két különálló rész összekapcsolásával. A munkálatokat 1040 körül kezdték el, a templom keleti végében és fokozatosan haladtak nyugat felé. Robert apát 1055-ben halt meg, és a főoltár közelében temették el. Ekkor a kórus valószínűleg már készen állt. Az épületet Maurille, Rouen érseke 1067 július 1-jén szentelte fel Hódító Vilmos, számos báró, és Coutances, Lisieux és Avranches püspökeinek jelenlétében. Kevesebb mint egy évvel a Hastingsi csata után az uralkodó ekkor állt hatalma csúcsán.

A kolostor számos értékes adományt kapott, és ennek következtében a 18. század végéig jelentős vagyont halmozott fel. Ezeket birtokokat és más értékeket általában bűnbánó nemesek ajánlották fel az egyháznak. Az adományok között voltak malmok, szántóföldek, vagy lakott területek a rajtuk élő lakosokkal együtt. Ezek a földek a Szajna alsó folyásánál nagy területen szóródtak szét. A kolostor másik jelentős bevétele a Jumièges-ben és a kolostor birtokában lévő helyeken tartott vásárok után fizetett összegből származott. A kolostor bevételei bőven meghaladták a szerzetesek szükségleteit, így a megmaradt összeget az épületegyüttes bővítésére és újjáépítésére fordíthatták. A 11. századtól egészen a 14. század elejéig az apátság szinte folyamatosan építési terület volt. Az ebből a korszakból fennmaradt épületrészletek a középkori apátság gazdasági erejének bizonyítékai.

A 14. századtól a 17. századig A százéves háború alatt az épületegyüttes először 1358-ban károsodott, amikor Gonosz Károly navarrai uralkodó nyolcszáz zsoldosa elfoglalta a kolostort. Hogy elkerüljék a további pusztítást a későbbi V. Károly 1359-ben leromboltatta a templomtornyok lépcsőit. 1415 után a terület angol fennhatóság alá került. Hogy a templomot megvédje a további károktól Nicolas le Roux apát kénytelen volt hűségesküt tenni V. Henrik angol királynak. 1434-ben egy parasztlázadás miatt a szerzeteseknek el kellett hagyniuk a kolostort. Amikor a terület 1450-ben újra francia kézbe került az apátság anyagi helyzete aggasztó volt, és bevételeik csak arra voltak elegendőek, hogy a legszükségesebb javításokat elvégezzék. 1450 elején VII. Károly öt hétig Jumiéges-hez tartozó La Vigne majorságban lakott szeretője, Agnès Sorel társaságában aki miután egy kislányt hozott a világra február 9-én elhunyt. Szívét a Notre-Dame-templom északi kereszthajójának egyik kápolnájában temették el.

1464-től az apátságot a király által kinevezett vezetők irányították. A kolostori élet szabályait már kevésbé vették szigorúan, a fegyelem fellazult, így a 16. század elején szükségessé vált a kolostor reformja. 1516-ban Philippe de Luxembourg húsz szerzetest hívott Jumièges-be a Chézal-Benoît-kolostorból, a Benedek rendi kolostorok 1488-ban alapított központjából. Bár 1526-ban a Jumiéges-i apátságot hivatalosan is a chézal-benoît-i egyházközség irányítása alá rendelték, komoly reformokat nem hajtottak végre. Jumièges az ezt követő időszakban a papnövendékek központi lakhelyévé vált, akik egész Normandia területéről érkeztek a kolostorba. A változások nyomot hagytak az épületegyüttes egyes elemein is. 1557-ben Gábriel Le Veneur apát nem vállalta a főhajó és a kereszthajó találkozásánál emelkedő torony helyreállításának költségeit, ehelyett lebontatta és a rajta lévő ólomborítást értékesítette.

1616-ban Dom Langois, az apátság volt priorja utasítására Jumièges csatlakozott a Sainte Vaunne egyházközséghez. Utóbbiból két évvel később vált ki a Saint Maur gyülekezet, a mauristák. Amikor a mauristák megérkeztek a kolostorba szükségessé vált az apátság felosztása az újonnan jövők és a régebben ott lakók között, akik nem voltak hajlandóak változtatni korábbi életmódjukon. Így a mauristák irányítása alá kerültek a kolostor főépületei és a Notre-Dame-templom, a többieknek, az úgynevezett „Öregeknek” a Saint Pierre-templom és azok a melléképületek jutottak, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy egyszemélyes lakhelyeket alakítsanak ki bennük.