Lwoff-Parlaghy Vilma (született Brachfeld Vilma Erzsébet, Hajdúdorog, 1863. április 15. – New York, 1923. augusztus 28.) magyar festő, aki Németországban és az Amerikai Egyesült Államokban élt és alkotott. A 19. század végének, valamint a 20. század elejének ismert portréfestőnője volt. Több mint 120 híres közéleti személyiség arcképét festette meg. Két legismertebb alkotása Kossuth 1885-ben készült öregkori arcképe, és Tesla úgynevezett kék portréja.
Lwoff-Parlaghy Vilma hercegnő a művészet mellett a társasági élet egyik különös színfoltja is volt mind Berlinben mind pedig New Yorkban. Egy orosz herceggel kötött, rövid életű házasságából őrizte meg a hercegnői rangot, amelyet fényűző, arisztokratikus allűrjeivel még jobban kidomborított a sajtóban. Korának igazi hírességeként gyakran emelte fel hangját az állatvédelem fontossága mellett.
A festő hercegnő élete 1863-ban látta meg a napvilágot Hajdúdorogon eredetileg Brachfeld Vilma Erzsébet néven, apai ágon zsidó , anyai ágon osztrák családban. Apját a források Brachfeld állami hivatalnok úrként említik, akinek nemesi származására is több utalást találunk. Anyját Wilhelmine von Zollerndorfnak hívták. Feltehetőleg tehetős polgári családban nőhetett fel. Apja állami hivatalnokként sokat utazott családjával együtt, és feltehetőleg éppen Hajdúdorogra rendelték huzamosabb ideig, amikor felesége világra hozta leányukat. A család otthona A Pallas nagy lexikona szerint viszont Budapesten volt.Parlaghi Vilma a Pallas nagy lexikonában Vilma saját bevallása szerint már gyermekkorától kezdve szeretett rajzolni. A családi háznál sajátította el a festés és a rajzolás alapjait, majd Pesten szülei beíratták a római születésű Rostagni Lajos mintarajztanodájába. Tehetségét első tanítómestere is elismerte, és szüleit arra biztatta, hogy küldjék külföldre, nevesebb művészeti iskolákba. Szülei komolyan vették lányuk művészeti taníttatását, ezért 17 évesen, 1879 végén Münchenbe költöztek. Vilma ekkor a magyar mellett már tökéletesen beszélte a németet és a franciát is.
A müncheni tanulóévek és pályája kezdete A Münchenben töltött tanulóévek alatt igyekezett kialakítani saját művészeti stílusát. Ebben vitathatatlanul nagy szerepet játszottak mesterei is, akiknek kilétéről a források eltérően írnak. Leggyakrabban Franz Quaglio és Franz von Lenbach tanítványaként utalnak Vilmára, de felmerült az ifjabb Wilhelm Dürr, Philipp Röth, Hermann von Kaulbach, Hans Makart és Hans Canon neve is a tanítómesterek sorában. Van olyan leírás is, amely szerint Von Lenbach nem volt hivatalosan mestere, mégis pályája kezdetén sok segítséget és támogatást kapott tőle. Az 1880-as évek eleje leginkább régi mesterek műveinek elemzésével és másolásával telt. Ebben az időben Vilma sokat utazott, igyekezett minél alaposabban megismerni a holland mesterműveket, és Firenzében, Velencében valamint Rómában az olasz stílusjegyeket is alaposabban tanulmányozta.
Münchenben már a tanulóévek alatt is rendezett kisebb kiállításokat, viszont az 1883-as év ebből a szempontból áttörést jelentett. A Müncheni Nemzetközi Kiállításon egyik képe elnyerte a kiállítás nagy aranyérmét. Ekkor alig töltötte be huszadik életévét. A következő évben Budapesten vívta ki a közönség elismerését első, egész alakos önarcképével. A képen a művésznő saját magát fehér szatén ruhában ábrázolta, kezében ecsettel és festőpalettával. Első nagy hatású portréját 1885-ben festette meg. Apja unszolásával rávette, hogy Torinóba utazzon, és megkérje az agg Kossuth Lajost, álljon modellt neki egy portréhoz. Vilma 1885 márciusában kopogtatott első híres arcképalanya ajtaján. Kossuth eleinte nem akart festményt magáról, de a 22 éves, barna hajú, szép leány kitartásának köszönhetően a „turini remete” végül mégis leült festőállványa elé. Végül három olajfestmény készült el, amelyek közül kettő ülő pozícióban ábrázolja Kossuthot, egy pedig állóban. Ez utóbbi maradt Kossuth egyetlen hiteles öregkori képmása. A képet Vilma benevezte a budapesti nemzeti kiállításra. A pályázatot először elfogadták, de politikai okokból végül mégsem állították ki. A Kossuth-kép körüli botrány sajtóvisszhangja Európa-szerte ismertséget szerzett az ifjú művésznőnek. A festményekkel országos körútra indult, és az ország több nagyvárosában is kiállította a híres portrékat. A belépőjegyek és a megrendelt replikák bőségesen fedezték az utazás kiadásait.
Berlin ünnepelt portréfestője thumb|250px|Helmuth von Moltke botrányt kavaró festménye 1887 telén Parlaghy úgy döntött, hogy Berlinbe költözik, és ott próbál szerencsét. Egyrészt a Kossuth-képekből összegyűjtött pénzből telt rá, másrészt a festmény a nevét is ismertebbé tette. A Német Császárság fővárosában gazdagabb patrónusokra és megrendelőkre is számíthatott. Első kiállítását 1889-ben rendezte Berlinben. Ez a nevét ismertebbé tette a berlini művészvilágban, de nem hozott neki kiemelkedő sikert.
1890-ben feleségül ment dr. Karl Krüger ügyvédhez, akiben inkább biztos megélhetést, és a berlini társasági életbe való meghívót látta, mint szerető férjet. Nem sokkal házasságkötése után a bécsi kiállításon anyjáról festett portréja elnyerte az osztrák császár nagy aranyérmét, és ugyanabban az évben a berlini kiállításon kis aranyérmet is szerzett. A kép végre nagyobb hírnevet hozott neki, így anyja képmásával 1891-ben a Párizsi Szalonban is bemutatkozott. A francia főváros is nagy érdeklődéssel fogadta az ifjú festőnő alkotását, és a kiváló francia kritikák a berlini társasági élet figyelmét is felhívták rá. A párizsi kiállításnak köszönhette első megrendelőit a német arisztokrácia köréből. 1891-ben Helmuth von Moltke tábornagy is rendelt Parlaghytól arcképet, amelyet a festőnő még ugyanabban az évben benevezett a berlini művészeti akadémia kiállítására. Az akadémia bizottsága azonban elutasította a pályázatot, aminek a híre Von Moltke grófon keresztül gyorsan II. Vilmos császár fülébe jutott. A császár szerette a művészetet, és ugyan nem vallotta magát műértőnek, mégis szeretett beleszólni országa művészetének alakulásába. Ezért Vilmos megvásárolta Vilma festményét, és így a császári kollekció részeként Von Moltke festménye mégiscsak ott lehetett a kiállításon. A festmény története, a császár diktatórikus közbeszólása sokáig maradt beszédtéma Berlin társasági köreiben. A botrány viszont garantáltan ismertté tette Parlaghy nevét Berlinben, így senki sem csodálkozott, hogy 1892-ben Vilma második párizsi kiállítását követően, a festőnő megjelent Joseph Meyer Konversations-Lexikonjában, amely a kor arisztokráciájának az érdeklődésébe eső címszavakat taglalta. Ezzel Vilmának sikerült beférkőznie a leghatalmasabb megrendelőkhöz, és 1893-ban maga II. Vilmos császár rendelt tőle egy portrét. thumb|bal|250px|II. Vilmos császár portréja Vilmos előszeretettel járt művészeti műhelyekbe, ahol rendszerint beleszólt a munkába is. Gyakran ő határozta meg, hogy milyen pózban és hogyan fessék meg. Nem volt ez másként Parlaghy Vilma esetében sem. A császár többször is felkereste a festőnő műtermét, aki az elkészült képpel újra pályázott a berlini akadémia kiállítására 1894-ben. A festmény a korabeli kritika szerint nem sikerült túl jól, amit alátámaszt az is, hogy az akadémia döntőbizottsága annak ellenére is el merte utasítani, hogy az a császárt ábrázolta. Egy Rosenberg nevű kortárs kritikus azt írta a portréról, hogy az hanyagul lett megrajzolva és beállítva, a koszos-szürke színvilága pedig lehangoló és egyszerűen befogadhatatlan a néző számára. Mindennek ellenére Vilmos személyesen utasította az akadémiát a festmény kiállítására. A Von Moltke gróf festménye körüli botrány újra kezdett a társasági élet központi témájává válni, pedig az igazi pletykák csak a kiállítás utolsó napját követően indultak útnak igazán. Az akadémia a kiállítás végén elküldte a császárnak a díjazottak listáját, hogy aláírásával hitelesítse a névsort. Ez általában csak jelképes aktus volt, de II. Vilmos ezúttal kihúzta a lista éléről a birodalom kiváló építészének, Paul Wallotnak a nevét, és helyette a berlini akadémia nagy aranyérmét Parlaghy Vilmának ítélte oda.
Hónapok múltán a botrányból csak annyi maradt meg, hogy Parlaghy Vilma a császár kedvenc portréfestője, aki 1894-ben elnyerte Berlin nagy aranyérmét is. Ez pedig a német arisztokrácia és az udvar köréből nagy számú és jelentős megrendelést hozott Vilmának. Pár éven belül Európa egyik legjobban fizetett portréfestője lett. Többek között megfestette Vilmos császár ceremóniamesterét, Eulenburg grófját, Oldenburg hercegi párját, Schaumburg-Lippe hercegnőjét, Arnim-Muskau grófnőjét, Stumm bárót, Zicky grófnőt, Rothschild bárónőt, Bismarckot, Leyden professzort, Moltke grófnőt, II. Vilmos württembergi királyt és feleségét, Charlotte-ot, aki állítólag olyan fényűző gyöngynyakláncot adott Vilmának ajándékba, hogy az elhomályosította a korábbi ajándékokat. Pedig a festmény kifizetése mellett a német arisztokrácia nem fukarkodott az ajándékokkal. Parlaghy gyakran kapott ékszereket, és mivel szerette az állatokat, ezért többször kutyát vagy lovat kapott megrendelőitől. A berlini udvar kapcsolatai miatt Ausztriában és Angliában is keresett festőnő lett. A londoni udvar után maga Ferenc József császár is rendelt egy portrét nála.
1894-ben a Párizsi Művészeti Akadémia tagjává választották. A következő évben Berlinben önálló kiállítást rendezett, amelyet a német császári pár nyitott meg. A kiállításon 104 festményét láthatta a közönség, és a befolyt összeget a Vilmos császár emléktemplom építésére ajánlotta föl. A siker, a busás jövedelem és a társasági élet lassan teherré változtatta első házasságát, ezért Vilma 1895-ben elvált férjétől. Egyre több megrendelése volt, és a folyamatos munkától egyre kimerültebbé vált. 1896-ban úgy döntött, hogy elszökik a munka elől, és a tengerentúlra látogat. 1896-ban járt először az Egyesült Államokban, ahol barátai társaságában hat hetet pihenéssel töltött. Az angol királyi udvar megrendelése miatt kellett megszakítania New York-i pihenését. Londonban a későbbi VII. Edvárd portréját készítette el. Visszatérte után új műterem után nézett, amelyet 1897-ben nyitott meg az előkelő Unter den Linden út 12-es szám alatt. A tágas műterem egyben otthonaként is szolgált. A korabeli leírások szerint fényűző módon rendezte be új lakását. Három egymásba nyíló szobája közül az egyik maga a műterem volt, amelynek falát drága gobelinek díszítették, és ritka, faragott bútorokkal volt berendezve. Ebből nyílt egy gótikus stílusú szoba, amely műgyűjteményének adott otthont. A szoba ablakait egy 14. századi tiroli gótikus templom ólomüvege adta, bent pedig több drága bútor, szőnyeg, festmény és vallásos értéktárgy kapott helyet, köztük egy Albrecht Dürer által készített oltár is. 1898-tól kezdve ezt a lakást is a berlini szalonok közé sorolták, ami egyúttal azt is jelentette, hogy otthona a berlini arisztokrácia és társasági élet egyik kedvelt helyszínévé vált. A gyakran Prominentenmalerinnek nevezett festőnő ekkor kezdett estélyeket adni az állatok megsegítéséért.