Nagyvárad magyar irodalmi élete – Az első írásos feljegyzésekben Varadinum néven említett város alapítási évének a kutatás 1083-at tekinti; Szent László hamvait 1096-ban a már felépült püspöki székesegyházba hozták. Középkori történetének emlékét a Váradi Regestrum, a káptalan jelenlétében lefolytatott peres ügyek és istenítéletek 1217–35 közötti évekből fennmaradt jegyzőkönyve és a tatárjárást megörökítő Rogerius Siralmas éneke (1244) őrzi.

14–17. század

A püspöki székhelyű város a 14. század második felében válik a magyar reneszánsz jelentős központjává. Irodalmi hírnevét Vitéz János püspök (1445-65) udvarának humanista köre alapozta meg, aki gazdag könyvtárat rendezett be, külföldi tudósokat és művészeket gyűjtött maga köré. Udvarában nevelkedett unokaöccse, Csezmiczei János (Janus Pannonius) is, aki váradi időzését Búcsú Váradtól c. latin nyelvű elégiájában örökítette meg. Vitéz János buzdítására készítette el Pauerbach György bécsi egyetemi tanár a nap- és holdfogyatkozásokat feltüntető "váradi tabellák"-at. Udvarának humanista szelleme utódaiban is tovább élt. Közülük Filipecz-Pruisz János püspök (1476-90) szintén pártolója volt a tudományoknak és a művészeteknek. Nyomdát alapított; neki tulajdonítják Thuróczi János krónikájának azt az utánnyomását, amelyet Rogerius Siralmas énekével toldott meg (1488). Váradi püspök volt Martinuzzi (Fráter) György is, aki megtalálta és Heltai Gáspár nyomdájában kiadta (1550) a Váradi regestrumot, a középkori magyar jogtörténet e fontos dokumentumát. Váradhoz egyébként két fontos törvénygyűjtemény is fűződik: az Ilosvay kanonok által megmentett és Ilosvay kanonok által kiadott magyar törvények gyűjteménye (Nagyszombat, 1584) és az Erdélyi Fejedelemség törvénykönyve (Approbatae Constitutiones Regni Transylvaniae et Partium Hungariae eidem annexarum. 1540-1653).

Várad a középkortól fogva jelentős iskolaközpont is volt. Káptalani iskolájában nevelkedett Oláh Miklós, a híres humanista, későbbi esztergomi érsek, aki emlékirataiban méltatja egykori iskolája magas színvonalát.

Az anyanyelvűség szellemi ébresztője a bihari tájakon a 16. század első felében hódító reformáció. Biharban a kálvini reformáció terjed el: Váradon zajlik le az 1559. évi zsinat, amelyen a debreceni és váradi prédikátorok az úrvacsora kérdésében a kálvini értelmezést fogadják el, s ugyancsak a városhoz kötődik az 1569. évi "váradi disputa" a reformátusok és az unitáriusok között, amelynek eredményeként a vitán jelen lévő János Zsigmond fejedelem megerősíti a tordai országgyűlésnek a vallásszabadságra vonatkozó végzését. Ezt követően költözik a városba Hoffhalter Rafael nyomdászmester, aki itt nyomtatja ki Méliusz Juhász Péter Jób könyve-fordítását (1565) és a Szentháromságról szóló vitairatát (1567), valamint a protestáns énekeskönyvet. Később az Angliából terjedő puritánus mozgalom is meghonosodott Váradon, s erős befolyást gyakorolt a város protestáns szellemi életére. A főiskola mellett nyomda is működött ebben az időben Szenczi Kertész Ábrahám vezetésével: termékei közül legjelentősebb a váradi biblia, amelynek nyomtatását Vég-Várad eleste miatt Kolozsváron fejezték be (1661). Ugyancsak Szenczi Kertész Ábrahám nyomdájában jelent meg Comenius több munkája, s Geleji Katona István kétkötetes imakönyve (1645-47) is.

A váradi katolicizmus újjáéledését a jezsuiták visszatérése jelentette (1585). Viták indultak a két felekezet papjai között. Ezek vezéralakja Szántó (Arator) István jezsuita hitszónok, aki 1582-86 között működött Váradon, s élénk hitvitát folytatott Beregszászi Péter prédikátorral, akinek Apológiája (1585) őrzi e vita emlékét. A bihari kálvinisták ellen irányult a Váradon még református iskolában nevelkedett Pázmány Péter Nagyszombatban kiadott munkája, Az nagy Kálvin Jánosnak hiszek egy Istene (1609). Pázmány Alvinczi Péterrel (egykori iskolatársával) szállt vitába öt híres levelében, s ugyancsak ellene irányult a bihari rendeknek ajánlott munkája, Az igazság győzelme, melyet az Alvinczi Péter tükrében megmutatott (1614).

1660 után

A 17. század közepéig virágzó város 1660-ban, a július-augusztusban 44 napig tartó ostrom után török kézre került: az eseményeket átélő Szalárdi János Siralmas krónikájában, Székelyhídi Paskó Kristóf, I. Rákóczi György bihari születésű diplomatája verses elbeszélésben (Siralom a nemes és régente híres Erdélyországnak keserves és szomorú pusztításáról), Evlija Cselebi török utazó pedig török részről, szintén szemtanúként örökítette meg magyarországi utazásaiban. Szalárditól tudjuk, hogy a várat végül is feladó maroknyi védősereg magával vihette a kollégium könyvtárát és levéltárát, sőt a félig kinyomott Biblia íveit is. Várad ezt követően 32 évre török végvárrá vált.

18-19. század

Az 1692-es felszabadulással kezdetét vette a mintegy 130 évig tartó "Pax Habsburgica". A császári hatalom a katolikus egyházat juttatta előnyökhöz; a reformátusok szinte teljesen kiszorultak a művelődési életből is. Az építés kezdetei Benkovich Ágoston püspök nevéhez fűződnek, aki felépítette a város katolikus templomát (1699), s megvetette egy papnevelde alapjait. 1717-ben hozzákezdtek a második székesegyház felépítéséhez, s az épülő rendházakba rendre visszatértek a szerzetesek: a jezsuiták, a ferencesek, a pálosok, az irgalmas-rendiek, az Orsolya-apácák, a kapucinusok, a premontreiek. A Benkovich püspök alapította papnövelde 1718-ban már jezsuita magistert kap, s az iskola 1735-től retorikai és poétikai osztályokkal működik. 1773-ban a premontreiek szervezik újjá a fiúgimnáziumi oktatást, 1780-ban pedig bölcsészeti, 1788-ban jogakadémiát alapítanak.

A város kulturális fejlődésének valóságos virágkora Patachich Ádám püspökségének bő másfél évtizede (1759-76). A püspököt latin nyelvű verseiért már korábban tagjává választotta a római Arcadia Academia; váradi udvara a szín- és zeneművészet központjává vált. Udvari zenésze rövid ideig Michael Haydn (1760), majd 1764-76 között Carl Ditters von Dittersdorf. Udvarához tartozik a tudós kanonok, Gánóczy Antal, Metastasio magyar fordítója, aki Bécsben megjelent munkájában feldolgozta a váradi püspökség történetét (Episcopia varadienses fide diplomatum concinnati, 1776). 1747-ben itt élt Pray György, a tudós jezsuita; a püspöki könyvtár jeles könyvtárnoka, az olasz költő, Marioso Jacob, és Molnár János jezsuita tanár, az Iliasz magyar fordítója. Három évig Váradon tanított Révai Miklós költő, nyelvtudós, a Magyar Alagyák (1778) szerzője, s Baróti Szabó Dávid, aki a váradi jezsuita rendháznak is krónikása, s akit 1775-ben itt ért a rend feloszlatása. Keresztury József jogakadémiai tanár 1806-ban itt írta meg a váradi püspökség és káptalan történetét; ugyancsak itt élt Lefkóczy Király László, aki 1817-ben krónikaszerűen örökítette meg "a város állapottyát", s Miller Jakab Ferdinánd jogakadémiai tanár, aki szintén foglalkozott a város történetével, és megírta a váradi nyomdászat történetét (1803).

A jakobinus eszmék is visszhangra találtak Biharban az értelmiség körében. A véresen megtorolt mozgalomhoz tartozott Balugyánszky Mihály jogakadémiai tanár, Dudek Jakab orvos és a korábban Váradon tanító, rövid ideig gróf Teleki Sámuel főispán mellett titoknokként működő Szentjóbi Szabó László. Váradon látott napvilágot Budai Ferenc református lelkész háromkötetes nagy műve: Magyarország polgári históriájára való lexikon a XVI. század végéig (1804-1805).

A szellemi törekvések célja ekkor már a magyar nemzeti irodalom és művelődés ápolása; ebben játszik fontos szerepet a váradi színjátszást is támogató gróf Rhédey Lajos főispáni helytartó. Az ő feleségének temetésén mondotta el búcsúztató bölcselő költeményét (A lélek halhatatlanságáról) Csokonai Vitéz Mihály, akinek Váradon több művét is kiadták: a Dorottyát (1804), a Lilla-dalokat (1805), az Ódákat (1805), Máramarosi Gottlib Antal, illetve második kiadásban (1808-1809) Tichy János nyomdájában.

A reformkor és az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, majd a Bach-korszak látszólag eseménytelenül múlt el Várad fölött, de a magyar színtársulatok sűrűn keresték fel a várost, 1829-ben terv készült egy állandó színház felépítésére. 1850-ben viszont egyesültek a város addig különálló részei, s ezzel megindult a rohamos polgári fejlődés: 1852-ben a központban már utcai világítás van; 1858-ban megnyílik a Püspökladányt Nagyváraddal összekötő vasútvonal, s ugyanabban az évben hozta létre nyomdáját Hügel Ottó, az 1862-ben megjelenő első váradi napilap, a Bihar kiadója. Ennek a lapnak, valamint az utána következő Nagyváradnak (1870), Szabadságnak (1875), Nagyváradi Naplónak (1878) az alapjait már egy radikálisabb reformokért lelkesedő értelmiség vetette meg. A konzervatív katolikus irányzatnak majd csak a század végére születik meg a saját orgánuma, a Tiszántúl (1894), amelynek létrehozásában Schlauch Lőrinc kanonoknak van meghatározó szerepe. 1880 óta már Váradon jelent meg a Pesten alapított Familia, amely nemcsak a vidék, de egész Erdély, sőt a Kárpátokon túli román nyelvterület egyik fontos irodalmi lapjává vált Iosif Vulcan szerkesztésében.

A 20. század eleje

A lapok megjelenése serkentő hatással volt a gyorsan fejlődő város szellemi életére, ugyanakkor a 19-20. század fordulójának magyar irodalmi forradalma számára is értő közönséget nevelt. Jeles újságírók a Nagyváradnál Bodor Károly, Dús László, Ember György, Gyalokay Lajos, Mezei Mihály, Rádl Ödön, Ritoók Zsigmond, Váradi Mór, Iványi Ödön, Thury Zoltán, Hegyesi Márton, Böszörményi Géza, Winkler Ödön; a Szabadságnál Márkus László, Hlatky Endre, Lovassy Andor, Szirmay Ödön; a Nagyváradi Naplónál Dési Géza, Fehér Dezső, Adorján Emil, Dénes Sándor, Várady Zsigmond; a Tiszántúlnál Krüger Aladár.

A sajtóval párhuzamosan, sőt azt még meg is előzve, létrejöttek Váradon is a polgárosodás igényeinek megfelelő társadalmi, szakmai és tudományos testületek. Legrégibb közülük a Polgári Lövészegylet (1837) és az Önkéntes Tűzoltó Egylet (1846), amelyek persze nevüknél jóval tágabb tevékenységi kört takarnak. De 1868-ban Mezei Mihály elnökletével már megalakult a Polgári Kör, s ugyanabban az Évben az Orvos, Gyógyszerész és Természettudományi Egylet, 1872-ben a Bihar megyei Régészeti és Történelmi Egylet (amely 1875-től szakközlönyt is kiadott, benne sok értékes helytörténeti tanulmánnyal, miközben mindjárt megalakulása évében létrehozta a Nagyváradi Múzeumot is). 1885-ben Tanítókör alakult, majd Zenekedvelők Egyesülete, 1892-ben pedig megszületett a Szigligeti Társaság. Ennek egyik alapítója Endrődi Sándor költő, akkortájt a főreáliskola tanára (1880-91), aki a Társaság 1895-ös felolvasóülésén mutatta be híres kuruc verseit. A Társaság különben hatékony támogatója volt az irodalomnak, s külön figyelmet fordított a fiatalokra, akiknek útját pályázatok kiírásával egyengette. Elnöke 1896-1916 között Rádl Ödön volt; könyvtárbizottsága a város négy különböző részében létesített népkönyvtárat. Tevékeny tagjai közé tartozott Gyalokay Lajos egykori 48-as honvédtiszt, a szabadságharc történetének kutatója, Kecskeméti Lipót főrabbi, arab és jiddis nyelvű költemények fordítója, Váradi Zsigmond közíró, Sas Ede újságíró.