bélyegkép|200px|A bhuvanesvari Rádzsaráni-templom sikharája bélyegkép|200px|A puri (Orisza) Dzsagannáth-templom környékén évente rendezett szekérfesztivál (Ratha-játra). A templom faragott isteneit (Dzsagannáth, Balabhadra és Szubhadra) nagyszabású ünnepség keretében egy másik templomba szállítják. bélyegkép|200px|A hindu templomépítészet fontosabb történelmi helyszínei a mai Indiában
A hindu templomépítészet teológiai hagyományok által szabályozott, szigorú geometriai formák rejtett jelentésein alapuló építészeti stílus, amely az 5. századtól kezdve mind a mai napig meghatározza a hindu vallás legszentebb kegyhelyeinek kialakítását és azok építési munkálatait szerte a világon, elsősorban az indiai építészetben.
A buddhista, hindu és dzsain tradíciók már évszázadok óta együtt élnek az indiai szubkontinensen. A különböző vallások követői között a legváltozatosabb hiedelmek, ezzel együtt a templomok formáinak bizonyos keveredése figyelhető meg. A buddhisták építették a legkorábbi fennmaradt szentélyeket Indiában, egyúttal létrehozták azt a modellt is, amelyen az 5. századtól kezdve a korai hindu építészet alapult, amikor már a hinduizmus lett az uralkodó vallás a szubkontinensen. A hindu építészet máig erőteljesen támaszkodik bizonyos ősi bennszülött hagyományokra, ezzel együtt az évszázadok folyamán fokozatosan kifejlesztett egy különleges építészeti önkifejezési stílust, amelyet a hindu befolyás alatt álló dél-ázsiai térség számos vidékén átvettek és a helyi jellegzetességekkel vegyítve továbbfejlesztettek. A hindu építészet erősen befolyásolta a ma viszonylag kis számú dzsaina közösség vallási építészetét is.
Az ősi tanok, az úgynevezett ágamák és sásztrák rögzítik az istentiszteletek rituális formáit a templomon belül. A szövegek előírják a templom (hindi: mandir) építésének módját, valamint azt is, hogyan imádják (aradhana) bennük az istenségeket. Az istentisztelet módja összhangban van az irányzat jellegével, azaz saiva, vaisnava vagy sakti (ezekben Siva, Visnu vagy Sakti ősereje, energiája a legfőbb tisztelet tárgya). Jelenleg több mint 500 szanszkrit kézikönyvet ismerünk, amelyek a hindu templomok minden építéshez szükséges adatát – a tervezés, felavatás, karbantartás, javítás különböző szempontjait figyelembe véve – tartalmazzák.
A sásztrák, az ősi hindu szövegek pontosan meghatározzák a templomok elhelyezésének, szerkezetének szabályait. Teológiai hagyományok írják elő a teljes kompozíció összképét, de ezeken a struktúrákon belül bizonyos egyedi stílusok is felfedezhetők.
A nyugati művészet- és építészettörténet a hagyományos felosztás szerint három meghatározó építészeti stílust különít el a hindu templomépítészetben: az északi, vagy nágara (városi); déli, vagy dravida; illetve vészara (dekkáni) formákat.
A hinduizmus jelenleg az elsődleges vallás Indiában. Történelme során többször háttérbe szorult, különösen a 11. századtól kezdve, amikor a muszlim hódítók elfoglalták az ország északi részét, tönkretéve számos hindu építészeti emléket. Az iszlám vallási építészet alapvetően különbözik mind térbeli, mind építészeti koncepciójában a buddhista vagy hindu épületektől, így kezdetben a delhi szultánok, majd később a mogul hódítók kevéssé becsülték meg India ősi vallásainak korai alkotásait. A brit fennhatóság alatt, a 19. század közepétől jelentős kulturális értékmegőrzés vette kezdetét, amelynek következtében fokozatosan váltak a Nyugat számára is ismertté az elfeledett, kimagasló művészettörténeti emlékek.
Szent szövegek A szentírások gyűjteményei, az ágamák és ennek speciális részei, a sásztrák részletekbe menő pontossággal határozzák meg a hindu vallási élet szinte minden mozzanatát. A leírások kiterjednek a templom építésére, az istenszobrok (múrtik) kialakítására és azok imádására, különböző filozófiai tanok ismertetésére, meditatív gyakorlatokra.Grimes, John A. (1996). A Concise Dictionary of Indian Philosophy: Sanskrit Terms Defined in English. State University of New York Press. . LCCN 96012383.
A silpa-sásztrák elsősorban a manuális művészetek hindu szövegeit tartalmazzák, így a vallásos hindu ikonográfiát érintő szabványokat, többek között a faragott alakok arányait, illetve a hindu építészet szabályait. Hatvannégy ilyen művészeti vagy kézműves művészetet ismertet, köztük a „külső vagy gyakorlati művészet” tárgyköreit, például az asztalos, építészeti, ékszerekkel kapcsolatos művészeteket, de szerepel itt a patkolókovács-műhely, színjátszás, tánc, zene, orvosságok, sőt a költészet szabályrendszere is. Kiterjed az úgynevezett „titkos művészetek”-re, ami magában foglalja az erotikus művészetek, a szexuális élet módozatait.
Míg a silpa-sásztrák kifejezetten a faragásokkal, szobrok kialakításával, az ikonok, falfestmények kivitelezésével foglalkoznak, a Vásztu-sásztrában elsősorban az épületek, templomok, várak, lakóterek építésének vallási előírásoknak megfelelő szabályrendszere szerepel. A Vásztu-sásztra „Az építés tudománya”, a Védák egyikének, a Sthapatja-védának a része, amely az építés módozatait írja le.
A hindu templomok jellege bélyegkép|200px|Sivalinga és jóni az egyik khadzsuráhói szentély belsejében bélyegkép|200px|A Siva keleti arcának szentelt khadzsuráhói Kandarija Mahadéva-templom. Jól látható, hogy a sikharás szentély előtt a mandapák (csarnokok) úgy sorakoznak, mint a hegyláncok.
Ahogy a buddhista kegyhely, úgy a hindu templom is szakrális térbe foglalja az istenek és a hívő kapcsolatát, azonban ellentétben a buddhistákkal, akik elsősorban Buddha életére és tanításaira összpontosítanak, a hinduk számos istenséget, és azok különféle alakjait, megjelenési formáit tisztelik. A templom szimbolikája sokrétű. Egyszerre Isten lakhelyének jelképe – az északi hívők számára a mondabeli Meru-hegy, délen a valóságos Kailásza-hegy –, istentiszteleti hely és istentiszteleti tárgyak önmagukban, az istenek égi szekerének (rátha) másai. Ez utóbbi szimbolikát a templomok díszítésénél egészen konkrét formában is megörökítették, Konárak templomának oldalába tizenkét hatalmas kereket vájtak, elé kőből faragott lovakat fogtak. Mivel nincs kötelező gyülekezeti istentisztelet, kezdetben nem volt különösebb igény a nagy, zárt térben való közös imádságokra sem, mint az a nyugati vallásoknál, vagy akár az iszlámnál megszokott. Ennek ellenére a templom és környéke mint a táj egy háromdimenziós formája válik a közösségi élet középpontjává, mint ahogy a zsidó, keresztény, iszlám vallások épületei is társadalmi, kulturális centrumok, valamint a valláshoz kapcsolódó tevékenységek legfőbb szimbólumai.
Az ima általában mantra, amit a hívők a templom környezetében mondanak el. Prédikáció a templom környékén van ugyan, de akár egyszerre több is, és a hívő az őt leginkább érdeklő mellé telepszik, annak tanításait hallgatja. A papok rendszeres időközönként szigorúan előírt szertartásokat végeznek az egész közösség javára, de egyéni imákat is fel lehet ajánlani a nap bármely szakában. A szentély és környéke rendkívül mozgalmas, emberek, állatok kavalkádja, szent tehenek, áldást osztó elefántok, szegények számára épített adományosztó helyek, koldusok és artisták mozgalmas összessége. Ezekhez járulnak a brahmanák lakhelyei, a táncosok (dévadászik, „az istenek szolgálóleányai”) számára emelt épületek, bazársorok és kegyszerárusok bódéi. A működő templomok területére a kaszton kívüliek nem léphetnek be, a legalacsonyabb kaszt tagjai (a tisztátalanok) viszont igen, bár ők is csak a komplexum nekik kijelölt helyeire. Az aszkéták (szádhuk) mozgását a templomon belül nem korlátozzák.
A szentély általában elég kicsi. A templomok az isteneknek, nem az embereknek épültek. Kezdetben, a brahmanizmus korában az isteneknek szánt áldozatok bemutatásának színtere volt, ahova a papokon (brahmanák vagy brahminok) kívül magát a szertartást kérők sem léphettek be. Átadták az áldozatra szánt állatot a papoknak, kérve, hogy járjon közbe kívánságaik teljesüléséért. A szentély központi magja úgy is ismert mint „magház” vagy „anyaméhkamra” (garbhagriha), amely egy szent képét, faragott szobrát tartalmazza, vagy annak az istennek valamely szimbólumát, amelynek szentelték. A tömegek igényeinek kielégítésére (általában oszlopos) csarnokokat illesztettek a szentély köré, az úgynevezett mandapákat, amelyek egy része az áldozati ajándékok fogadására szolgál, más részük az ünnepek színtere.
Ha az ősi előírásokat és az alkalomnak megfelelő rituálékat nem tartják be, az Isten úgy is dönthet, hogy elköltözik egy másik helyre, ezért az istentisztelet és papi szertartások mellett a hívők igyekeznek kifejezni, hogy jelenléte örvendetes, és gondoskodnak szórakoztatásáról zenével, étellel, tánccal, a vallási szövegek preambulumával és himnuszénekléssel. Ezekhez a szertartásokhoz külön megfelelő építészeti formákat, csarnokokat, fülkéket hoznak létre.
A hindu isteneknek különleges affinitásuk van a hegyekhez és barlangokhoz. A legtöbb hindu templom tervezésében szimbolikus formában jelen van a szent hegy, a szent barlang, valamint egyféle kozmikus tengely. A hegy a Meru-hegy, az istenek lakhelye, ezt hatalmas toronyszerű építményekkel, a sikharákkal modellezik. A barlang maga a belső szentély (garbhagriha), az istenség képmásával, faragott alakjával, vagy a férfi és női polaritás egyesülését jelképező tárggyal, a lingajónival. A linga Siva fallikus, nem antropomorf ábrázolása, lekerekített formáját folyamatosan olajokkal, olvasztott vajjal kenik, és sokak szerint a kozmikus tengelyt szimbolizálja. A lingát egy edény fölé helyezik, ami Siva női energiáját, a saktit jelképezi, ez a jóni. E kettő egyesülése biztosítja a világegyetem fennmaradását és egyensúlyát.
A hindu templom építése bélyegkép|200px|Vásztu Purusa-mandala bélyegkép|200px|A hindu templom tájolása a szentély (garbagriha) körüljárását (pradaksina) mutató iránnyal bélyegkép|200px|A szentély (garbagriha) alapjainak szerkesztése a nágari templomoknál bélyegkép|200px|A templomok szimbolikája
Szigorú törvények szabályozzák a templom építésrendjét, amelyeket a különböző ágamákban, a Silpa-sásztrákban, Vásztu-sásztrában fektettek le. A brahmin (a legfelsőbb, papi kaszt) származású tervezők, építők (szthapatik) és kivitelezők (silpinek) titkos tudásként adták tovább utódaiknak a templomépítés tudományát.
A kozmikus, és így az isteni szemléletet beépítették a templom egyedi formáiba, a szentnek tartott geometria, a körültekintő tájolás és az axiális elrendezés által. A tervezés alapja egy négyzetrács, vagy általánosan használt hindu kifejezéssel mandala, amely eredetileg az ősi, védikus áldozati hely egyfajta leképezése. A legenda szerint Brahma az ősi embert, az óriás Purusát a földre kényszerítette és feláldozta. A hindu mitológia szerint darabjaiból keletkezett a világegyetem és a kasztokba szervezett emberiség. Az építész küzdelme arra irányul, hogy legyőzze a fennmaradt rendezetlenség (aszura) démonát, aki emberi alakban, föld felé néző arccal jelenik meg a mandalában, és akinek kiszabadulását istenek vigyázzák. A templomi építészet számára kialakított négyzetrács a Vásztu Purusa-mandala, a hindu templomok alapja.
A kisebb négyzetek (padák) az istenek lakhelyei, akik szigorú kozmogóniai rendben, az égtájak figyelembevételével foglalják el helyeiket, ezzel jelképezik a világegyetem rendjét és törvényeit. Keleten Szúrja a Nap, nyugaton Varuna az ég, délen Jama az alvilág, északon Szóma a szent ital istene helyezkedik el. Az általános építészeti törvények, a vásztu-sásztrák leírják, hogy a mandalákat a padák felosztásával milyen módon lehet megtervezni, hány különböző lehetőség adódik a szerkezet kialakítására. Maguk a leírások a 8. század körül keletkeztek, addig titkos tudásként apáról fiúra szállt a templomok építésének minden mozzanata, az anyagok kiválasztásától a tervezésen keresztül, a szentelés végső fázisáig. Az építmények várható élettartamát is kiszámították, szélességét megszorozták hosszúságának huszonhétszeresével, majd százzal elosztották, a maradék adta azt az időszakot, ameddig az építmény az istenek akaratából fennmarad.