Marie Jean Antoine Nicolas Caritat, Condorcet márkija (Ribemont, 1743. szeptember 17. – Bourg-la-Reine, 1794. március 28.) francia matematikus és filozófus.
Élete
Fényes tudományos tehetsége oly korán megnyilvánult, hogy családja akarata ellenére – mert a katonai pályára szánták – a tudománynak szentelte életét. Első művei matematikaiak voltak. A Sur le calcul intégral és a Sur le problème des trois corps című értekezései, melyek később együtt is Essais d'analyse cím alatt jelentek meg. Lagrange elismerését vívták ki számára és 1769-ben helyét az akadémiában (ac. des sciences), emlékbeszédei pedig (Eloges de quelques académiciens morts depuis 1666 jusqu'á 1699, Párizs, 1773) őt jelölték az akadémia örökös titkárának, aminek 1777-ben meg is választották. Ugyanezen évben az üstökösök elméletével megnyerte a berlini akadémia pályadíját. Turgot és Voltaire befolyása alatt nemzetgazdasági és filozófiai kérdésekkel kezdett foglalkozni.
Már 1772-ben jelent meg egy ilyen irodalmi műve: Lettre d'un théologien á l'auteur du Dictionnaire des trois siècles, 1773-ban pedig Emlékbeszéde Pascal fölött. Midőn 1782-ben a Francia Akadémia megválasztotta tagjának, székfoglalójának címe volt: A haszon, melyet a társadalom a fizikai és szellemi (morales) tudományok egyesüléséből húzhat. 1785-ben megírta ama művét, mely magvát képezte a később bővítve kiadott nagy munkának: A valószínűségi számítás elemei s alkalmazása a szerencsejátékokra, lutrira s az emberek ítéletére.
1786-ban megjelent tőle: Turgot élete, 1787-ben Voltaire élete. Tagja volt a berlini, szentpétervári, torinói és bolognai akadémiáknak, melyeknek értékes dolgozatokat is küldött. A forradalom kitörésekor ennek híveként lépett föl. Midőn XVI. Lajos megszökött Párizsból, a királyi méltóság mint antiszociális intézmény ellen híres beszédet mondott. A törvényhozó testületnek először tagja, csakhamar titkára, majd pedig 1792 február havában elnöke lett. Ő szerkesztette a nyilatkozatot a franciákhoz és Európához a királyi méltóság megszüntetéséről. A girondisták bukása után, akikhez ő is tartozott, mint Brissot bűntársa vád alá helyezték, de Vernet asszonynál, a híres festő közeli rokonánál menedéket talált. Itt írta meg híres művét: Az emberi elme haladásának históriai vázlata (Esquisse d'un tableau historique des progrès de L'esprit humain) nyolc hónap alatt, irodalmi segédeszközök nélkül, soha át nem olvasván a lapokat, melyeket megírt, és Vernet asszonynak átadott. Nem akarván veszélybe dönteni e nemes hölgyet, akit elrejtésével a halál büntetése fenyegetett, 1794. április 5-én megszökött házából és néhány napig bolyongván, Clamartban, egy vendéglőben elfogták, ahova az éhség kergette. Azonnal a Bourg-la-Reine-i börtönbe hurcolták, de másnap reggel halva találták. Mérget vett be. Munkái 1864-ben összegyűjtve jelentek meg 21 kötetben; a matematikai művek külön jelentek meg.
A társadalmi változás elméleti megközelítései és dinamikája A társadalmi változás a szociológiai gondolkodás egyik alapvető kategóriája, amely a társadalmi struktúrák, intézmények és kulturális minták időbeli átalakulását jelenti. A társadalom nem tekinthető statikus rendszernek, hanem folyamatosan változó viszonyok összessége, amelyben a gazdasági, politikai és kulturális folyamatok egymással kölcsönhatásban alakulnak. A társadalmi változás megértése ezért kulcsfontosságú a társadalomtudomány számára, hiszen lehetővé teszi a múlt folyamatainak értelmezését és a jelen dinamikáinak megértését is. A változás értelmezése azonban történetileg változott, és különböző elméleti irányzatok eltérő módon ragadták meg annak természetét, irányát és mechanizmusait. A felvilágosodás korában a társadalmi változást alapvetően optimista, lineáris fejlődési folyamatként értelmezték. Condorcet és kortársai úgy vélték, hogy az emberi történelem az ész folyamatos kibontakozásának története, amely végső soron az egyenlőség és a racionalitás kiteljesedéséhez vezet (Condorcet, 1795/1986). Ebben a felfogásban a haladás univerzális és szükségszerű, minden társadalom ugyanazon fejlődési pályát követi, legfeljebb eltérő ütemben. A történelemnek ebben az értelmezésben célja és értelme van, és a múlt tapasztalatai alapján akár a jövő is előre jelezhető. Ez az optimista és determinisztikus szemlélet hosszú időn keresztül meghatározta a társadalomról való gondolkodásst, és a 19. századi klasszikus szociológia alapját is képezte. A klasszikus szociológusok, mint Comte, Marx vagy Durkheim, különböző módon, de mind a fejlődés és változás kérdését állították középpontba. A társadalmi változást gyakran stádiumok egymásutánjaként írták le, amelyben az egyes szakaszok szükségszerűen követik egymást (Comte, 1830/2003; Marx, 1867/1978; Durkheim, 1893/2001). Ez a gondolkodásmód szorosan kapcsolódott az evolucionizmushoz, amely a biológiai evolúció mintájára próbálta megérteni a társadalmi fejlődést. Az evolucionista szemlélet egyik legfontosabb képviselője Herbert Spencer volt, aki a társadalmat az élő szervezetekhez hasonlította. Spencer szerint a társadalmi fejlődés a kezdeti homogén állapotból a differenciált és komplex struktúrák felé halad, ahol az egyes részek specializálódnak, miközben egymással egyre szorosabb kapcsolatba kerülnek (Spencer, 1876/1995). Spencer elméletében kiemelt szerepet kap a munkamegosztás, amely a társadalmi fejlődés egyik alapvető motorja. A társadalom különböző részei eltérő funkciókat látnak el, és ezek a funkciók egymást feltételezik, ami kölcsönös függőséget hoz létre. Ez a folyamat hasonló ahhoz, ahogyan az élő szervezetekben a különböző szervek együttműködnek. A társadalom komplexitásának növekedése tehát nemcsak differenciálódást, hanem integrációt is jelent. Spencer hangsúlyozza azt is, hogy a fejlődés nem minden esetben egyenletes, hanem különböző alrendszerek eltérő ütemben változnak, ami heterokrón jellegű fejlődést eredményez. Emellett fontosnak tartja az alkalmazkodás szerepét is, hiszen a társadalmaknak reagálniuk kell a környezeti kihívásokra a fennmaradás érdekében. A 20. századi társadalomtudomány azonban egyre kritikusabban viszonyult a klasszikus evolucionista elméletekhez. A lineáris és univerzális fejlődés gondolatát sokan túlzottan leegyszerűsítőnek tartották, mivel figyelmen kívül hagyja a társadalmak közötti különbségeket és a történelmi sajátosságokat. A társadalmi változás ugyanis nem mindig halad egyetlen irányba, hanem lehet ciklikus, stagnáló vagy akár regresszív jellegű is (Sztompka, 1993). A különböző társadalmi szférák – például a gazdaság, a politika vagy a kultúra – eltérő ütemben változnak, és ezek a változások egymásra is hatnak. A társadalmi folyamatok így komplex hálózatot alkotnak, amelyben nehéz egyetlen meghatározó irányt vagy okot kijelölni. A modern megközelítések ezért inkább a változás sokféleségét hangsúlyozzák. Megkülönböztethetünk irányított és nem irányított folyamatokat, progresszív és regresszív változásokat, valamint lineáris és nem-lineáris átalakulásokat (Sztompka, 1993). A nem-lineáris változások különösen fontosak, mivel ezek magukban foglalják a forradalmi átalakulásokat és töréseket, amelyek radikálisan átalakítják a társadalmi struktúrákat. Emellett a változások okai is sokfélék lehetnek: származhatnak belső tényezőkből, például gazdasági vagy intézményi folyamatokból, de külső hatások, például természeti katasztrófák vagy globális folyamatok is kiválthatják őket. A társadalmi változás modern értelmezésében fontos szerepet játszik Niklas Luhmann rendszerszintű elmélete, amely szakít a klasszikus oksági magyarázatokkal. Luhmann szerint az evolúció nem tekinthető egyszerű ok-okozati folyamatnak, hanem a társadalmi rendszerek strukturális változásának formája, amely három alapvető mechanizmus – a variáció, a szelekció és a stabilizáció – kölcsönhatásán alapul (Luhmann, 1997). A variáció új lehetőségeket hoz létre, a szelekció kiválasztja a működőképes megoldásokat, míg a stabilizáció biztosítja azok fennmaradását. E mechanizmusok differenciálódása a modern társadalmakban felgyorsítja a változást, különösen a funkcionálisan differenciált rendszerek kialakulásával. A kulturális evolúció szintén alapvető szerepet játszik a társadalmi változásban. A kultúra nem statikus jelenség, hanem folyamatosan változó ideák és jelentések rendszere, amely tanulás és utánzás révén öröklődik. A kulturális elemek – gyakran mémekként értelmezve – versengenek egymással, módosulnak és terjednek, így alakítják a társadalmi viselkedést és normákat (Dawkins, 1976). Ez a folyamat különösen fontos az együttműködés és a társadalmi rend kialakulásában, hiszen a szabályok és intézmények gyakran nem tudatos tervezés eredményei, hanem spontán módon jönnek létre. A modern társadalmak egyik legfontosabb jellemzője a változás felgyorsulása. A technológiai fejlődés, a globalizáció és a társadalmi struktúrák átalakulása együttesen hozzájárulnak ahhoz, hogy a változás egyre intenzívebbé válik. Ez azonban paradox helyzetet teremt, hiszen miközben a társadalom egyre komplexebb, egyre kevesebb idő áll rendelkezésre a változások feldolgozására és szabályozására (Rosa, 2013). A modernitás így egyszerre jelent fejlődést és bizonytalanságot, amely új kihívások elé állítja az egyéneket és a társadalmi intézményeket egyaránt. Összességében elmondható, hogy a társadalmi változás nem írható le egyetlen elméleti keret segítségével. A klasszikus evolucionista modellek fontos alapot nyújtanak, de a modern megközelítések rámutatnak a változás komplex, sokdimenziós jellegére. A társadalmi folyamatok megértése megköveteli a különböző elméleti perspektívák együttes alkalmazását, valamint annak felismerését, hogy a változás nemcsak szükségszerű, hanem sokszor kiszámíthatatlan is. A társadalmi változás elemzése ezért nem csupán tudományos feladat, hanem a társadalmi valóság mélyebb megértésének eszköze is, amely hozzájárulhat ahhoz, hogy tudatosabban alakítsuk saját társadalmi környezetünket.
Magyarul
Az emberi szellem fejlődésének vázlatos története; előszó, jegyz. Ludassy Mária, ford. Pődör László; Gondolat, Bp., 1986 (Politikai gondolkodók)
Jegyzetek
Források
Kategória:Francia matematikusok Kategória:Francia filozófusok Kategória:1743-ban született személyek Kategória:1794-ben elhunyt személyek Kategória:A Nemzeti Konvent tagjai Kategória:A Francia Természettudományi Akadémia tagjai Kategória:A párizsi Panthéonban eltemetett személyek Kategória:Öngyilkos tudósok Kategória:Őrizetben elhunyt személyek