thumb|right|230px|A Nádasd nemzetség címere (Siebmacher féle könyvből) jobbra|bélyegkép|300px|Nádasdy Tamás tábornagy (1792-1860) koronázási öltözetben Az Árpád-kor homályából a 13. század elején előtűnt Nádasd nemzetség birtokai nagyrészt a Vasi-Hegyháton azonosíthatók be, a birtokok másik kisebb csoportja is határvidékre, a Mura mellékére esik. A nemzetség egyes ágai között ekkorra már az ősfoglalású földek felosztásra kerültek, így az egyes ágak lakóhely szerint is elkülönültek egymástól. Ez az elkülönülés jut kifejezésre a nemzetség négy ismert ágának nevében is, az egyes ágakat már a 13. században akkori lakóhelyükkel azonosították. De az összetartozás tudata – főként birtokügyekben – azonban továbbra is megfigyelhető, még a 16. században is fellelhető az ágak közötti rokonságra való hivatkozás. Ezt az összetartozást fejezik ki az egyes ágak 14. század végétől fennmaradt – kis eltérésektől eltekintve azonosnak tekinthető – heraldikai emlékei is, amelyek egy közös nemzetségi címer használatára utalnak. A kezdetben valószínűleg határvédelmi feladatot ellátó nem főrendű nemzetség későbbi, Nádasdy de Nádasd és Pethő de Gerse oldalágai jelentős befolyással bírtak nem csak a térség, hanem az egész ország történelmére is.
A magyar nemzetségekről A magyar nemzetségek kétségbevonhatatlan bizonyítékait krónikáink és okleveleink őrizték meg. Ezek a rokon családok szoros szövetségeként értelmezhető nemzetségek, az Árpád-kort követő oklevelekben is tanújelét adják létezésüknek, de a székelyeknél még a 16. század elején is kimutatható a nemzetségek és az azokon belüli ágak továbbélése. A keleti népek törzsszerkezete vérségi kapcsolatok rendszerére épült, a tisztségek és méltóságok örökség útján adódtak tovább és egyes előkelő családok birtokában voltak. Így e népeknél alapvető érdek volt a közös származás gyökereinek és a családok ezen az alapon álló szoros szövetségének megőrzése. A nemzetségek okleveleikben „kijelentik közjussaikat a közös jószágokban; osztoznak egymással ezekben és mag-szakadás esetében az ág (familia) jusait törvényesen keresik a bírák előtt”.
Az államiság korai időszakában a vérségi alapokon szerveződött nemzetségeknél további összetartó erőt jelentett a sérelmekkel szembeni közös fellépés lehetősége. A nemzetségi közös osztatlan birtok, majd az abból eredeztethető, a nemzetségi tagokat megillető elsőbbségi jog a birtok megvételére még hosszú ideig fennállt. Ez a jog még a 14. század elején is oly erős volt, hogy a nemzetségi birtokot a nemzetségbeliek hozzájárulása nélkül, nemzetségen kívüli személyek nem is merték megvásárolni. A férfiágon kihalt családok birtokai a legközelebb eső nemzetségi ágon belül öröklődtek, a szabad végrendelkezésre irányuló engedélyek csak a 13. században kezdenek megjelenni és még a 14. században is nagy ellenállással találkoznak. Az összetartozást fejezték ki és erősítették, a nagy számban építtetett „nemzetségi monostorok” is.
A honfoglalás időszakában az államszervezet törzsekből és nemzetségekből, a nemzetségek pedig ágakból és nagycsaládokból álltak. Honfoglalás kori művében Konstantin bizánci császár hét plusz egy törzset, krónikáinkban: Anonymus hét törzset, Kézai Simon hét törzset és száznyolc nemzetséget, a Pozsonyi-krónika – Konstantinnal egyezően – hét plusz egy törzset, Thuróczi János pedig száznyolc nemzetséget említ. A tribustribus: törzs - a nemzetségeket összefogó nagyobb rendszertani csoport illetve genusgenus: nem, nemzetség - a családok és a törzsek közötti rendszertani egység szóval jellemezhető honfoglaló nemzetségek számának alátámasztására a korabeli oklevelek átvizsgálása útján történtek próbálkozások. A 14. század közepéig megjelent oklevelek átvizsgálása a nemzetségek számát 180 körülire teszi – kiegészülve a mintegy 27-30 idegen eredetű (indigena) és a későbbi, már a kereszténység korában létrejött új nemzetségekkel. Az oklevelekből levont következtetések ellentmondásosak, a genus kifejezés keveredik a generatiogeneratio: nemzedék -val, a de generede genere: nemből, nemzetségből való jelzővel számos esetben nem nemeseket is illettek. A de genere és a de generationibusde generationibus: ágakból származó jelzők használatát a honfoglaló nemzetségeknél az ősfoglalású földdel való rendelkezés joga alapozta meg. Az ilyen nemzetségek a nemzetség közös telepét, az ország első felosztásakor elfoglalt – ősfoglalású – területét örökös joggal (jure haereditario) bírták. Az ilyen haereditashaereditas: örökség, hagyaték ellenben a donatiodonatio: nemesi birtok adományozása -val csak árulás miatt volt elvehető.
A magyar törzsi és nemzetségi rendszer a hadszervezésben és a közjogi élet többi ágaiban is alapul szolgált. A vármegye-rendszer bevezetésével a nemzetségek politikai érvénye elveszett, megszűntek azok közjogilag is alkotó elemei lenni az országnak. Az ősi jogot, ősi birtokot és ezekkel együtt a nemzetségi nevet és címet egyes ágak, vagy éppen csak egyes személyek örökölték. A nemzetségek megszűntek létezni, helyüket a kiváltságolt családok foglalták el.
Az első nyom amely a nemzetségi birtok ősi jellegének a megváltozására utal az 1222 évi aranybullában lelhető fel.
Ez a rendelkezés azonban csak átmeneti, az Anjou-kor elején teljes visszarendeződés figyelhető meg. A nemzetségi birtokok felosztása az 1231 évi első területosztállyalterületosztály: a nemzetségi birtok szétosztása területi elkülönítéssel indult, amely egyben a nemzetségekből történt családképződés kezdetének is tekinthető. 1343-ban a birtokosztályban megjelenik a telekosztály,telekosztály: a jobbágyporták szétosztása a nemzetségi birtokon belül ugyanekkor kerül bevezetésre egy privilégiális jellegű adományreform is. A nova donatio„nove nostre donationis titulo” – új királyi adományunk címén nem más mint az egyenesági öröklés bevezetése (exclusis omnibus fratribus et consanquineis – fivérek és atyafiak kizárásával) egyes kedvezményezett esetekben. De az aranybulla kritikus cikkelyének 1351 évi hatályon kívül helyezésesével a nemesi birtok ősi, nemzetségi patriarchális jellege általános érvénnyel visszaállításra került.
Az 1360 évi utolsó ismert területosztály a nemzetségekből történt családképződés végének tekinthető. Az ezt követő birtokosztályokban már kizárólag csak telekosztállyal találkozunk.
A családképződés során kialakult nemesi („ispáni”) családok lényegében ugyanúgy patriarchális nemzetségeknek tekinthetők. Míg a korábbi nemzetségeket a közös származás tudata, a nemesi családokat már inkább az egyazon birtok feletti közös rendelkezés kapcsolta össze.
A Nádasd nemzetség besorolása A honfoglaló törzsek és nemzetségek neveit a településnevek őrizték meg. A törzsneveket és nemzetségneveket tartalmazó településnevek földrajzi helyzetének vizsgálata a honfoglaló törzsek és segédnépeik letelepedéséről, az ország területének a honfoglalást követő felosztásáról ad tájékoztatást. bélyegkép|200px|jobbra|A „Nádas”- nevű települések elhelyezkedése Magyarország vármegye térképén.
A vizsgálatok szerint magyar és kabar törzsneveket tartalmazó települések heterogén csoportokat képeznek, törzsneveink mintegy kétharmada a legalább öt törzsi helynevet tartalmazó csoportokban található. Olyan csoport, amelyikben minden törzsnévhez köthető településnév előfordulna, nem található, a Nyék, Megyer és Keszi csak a kisebb csoportokból maradt ki. A csoportokban egyik törzsnév dominanciája sem mutatható ki, a törzsneveket tartalmazó helységek maximális távolsága 15 km. Ezekben a csoportokban a segédnépekhez köthető helynevek csak egyharmada található, kétharmad részük ezeken a csoportokon kívül helyezkedik el.
A Nádasd nemzetség (Nadasth) neve a nád növénynévből származik. A „Nádas”-on kívül, több növénynévből képzett nemzetségnév illetve helységnév – Almás, Diós, Egres – is kimutatható. Mivel növényekről általában lakatlan területeket – dűlőket, határrészeket – szoktak elnevezni, valószínű, hogy ezen helységeink neve az első megszálláskor lakatlan területekre telepített segédnépekkel van kapcsolatban. Így a növénynevekről elnevezett településeknek a törzsneveinkből képzett települések között kell lenniük.
A történelmi Magyarország területén 35 „Nádas”- nevű település mutatható ki. Az elnevezések nem a nádas helyekre utalnak: „Nádasd pl. épen a Sárréten nincs; ellenben a hegyek között, a hol a nád ritka, gyakran előfordul.” Elhelyezkedésüket tekintve – valószínűleg határvédelmi szerepük miatt – az ország peremkerületén találhatók. Ezen települések egyharmad része (12 település) olyan csoportba esik, amelyben 2-4 törzsi (Nyék, Gyarmat, Kér, Keszi, Jenő, Tarján) helynév is előfordul.
A segéd vagy csatlakozott népek közé sorolt – kíséreti nemzetségek – Nádasd nemzetség vezető rétege a Vasvár környéki Nádasd területén telepedett le. Ezen vas megyei településhez legközelebb eső (15 km) szomszédos törzsnevű település a Gyarmat törzsnévhez tartozik.
A nemzetség valamennyi, történeti forrásokból beazonosítható személyének származása ezen vas megyei településre vezethető vissza. A 13. század elejére a nemzetség közös birtoka az ágak között már felosztásra került.
A vas vármegyei Nádasd nemzetség ágai Darabosi ág Imre Itemér (1233-1288) Imre (1258-1293) Domonkos „Agyaras” (1291-1293)
A darabosi ág nevét a Körmend melletti Daraboshegyről vette. A darabosi ág ősei közül elsőként Itemér fia Imre tett szert nagyobb ismertségre. Aki mint V. István híve közvetített híreket „a fekete hegyek alatt csaknem fogolyként megbújva rejtőzködő" ifjabb királynak, az 1265-ben turóci fogságban lévő családjáról és közreműködött Erzsébet királyné kiszabadulásában. István udvarába IV. Béla udvarából került, ahol mint apród volt ismert, később újra Mária királyné udvarában találjuk. 1268-ban a szerb háborúban megsebesült, egyik lábát lándzsával megszúrták, a másik lábát pedig nyíllal átlőtték. 1273-ban már Erzsébet királyné udvari vitéze volt, még ez évben Kőszegi János is megjutalmazta. Fiától, Domonkostól származtathatók a nemzetség Darabos de Nádasd, Darabos de Nadasd et Dereske ágai. Az ág utolsóként hivatkozott tagja Mária (1664-1667) a galántai ágból származó báró Eszterházy Mihály felesége volt. bélyegkép|130px|jobbra|György szentgotthárdi apát sírköve Birtokaik A 14. század elejéig beazonosítható birtokok: Nádasd, Belmura, (a mai Muraszombat helyén) Sár, Karka, Mórácz, Himfalva, Dabron, Teskánd, Orbona, Hodász, Dereske, Piriti, Tótfalu, Halogy, Tótlak, Mogyorósd, Teskánd, Ivanócz, Dolina, Bokrács.
Az ág nevezetesebb leszármazottai Lukács vasi alispán (1413-1439) László vasi alispán (1430-1462) György szentgotthárdi apát (1432-1468) Jakab zalai és vasi alispán (1437-1457) Gergely vasi alispán (1566) István vasi alispán (1601)
Oszkói ág Az oszkói ág alapítója Itemér (1236), utolsóként hivatkozott tagja Klára (1355-1378) volt. Itemér leszármazottait egy 1344 évi oklevél kivonata mondja Nádasd nembelieknek. A nemzetség ezen ága, nevét a Vasvártól délkeletre eső Oszkóról vette. Egy 1355-ben történt testvérgyilkosság miatt az ág birtokai a zágrábi püspökhöz kerültek, az oszkói ág hat generáció után kihalt. Az ágon belüli viszályra a vasvári káptalanra hagyott oszkói jobbágytelkek miatt került sor. Miklós apjának az ág vagyonát érintő – unokaöccse Beke tudta nélkül tett – végrendelete miatt kialakult ellentét során Miklós megölte unokatestvérét Bekét. A birtokok egy részét – Ivanócz, Bokrács, Dolina – a nemzetség ekkor még meglévő három ága csak 1364-ben tudta visszaszerezni.
Birtokaik A 14. század elejéig beazonosítható birtokok: Oszkó, Sár-mellék, Halogy, Tótlak, Mákva, Drugune, Kis-Kócz, Ivanócz, Mihályfölde, Kitevölgy, Nagy-Mákva, Mihalócz, Dolina, Bokrács.
Gersei ág Csapó (1260 előtt) András (1260-1293) László (1292-1315) Margit (1316-1372) András (1292-1297) Dénes (1292-1315) Lőrinc (1260-1272) Márk (1293-1297) Pethő (1324-1376)
Andornak (1260-1272) Péter (1292-1297)