Bánság

bélyegkép|250px|A Bánság térképe

Bánság vagy Bánát (németül, románul, szerbhorvátul Banat, szerbül Банат) földrajzi és történelmi régió a Kárpát-medence délkeleti részén. Földrajzi és kulturális egységet képez Bácska és a történelmi Erdély között.

A területet végvidéknek, végvárnak és végvidéki bánságnak nevezték. A bánságok úgyszólván láncolatot alkottak a Száva és a Duna összefolyásától az Olt torkolatvidékéig. A végvidékek kapitányai, illetve bánjai országbárói rangot viseltek a Magyar Királyságban.

A mai magyar nyelv szerint a Bánát forma is helyes, ám ez a magyar Bánság szó tükörfordítása.

Földrajz bélyegkép|jobbra|250px|A Bánság elhelyezkedése A Bánság természetes földrajzi határai délen a Duna, nyugaton a Tisza, északon a Maros keleten pedig a Ruszka-havas, valamint a Temes és a Cserna folyók völgye a Déli-Kárpátok lábainál.

A Bánság nagyobb része, a Temesköz (más néven Bánsági-alföld) az Alföldhöz tartozó sík vidék, míg a terület délkeleti részét a Bánsági-hegyvidék foglalja el. Az utóbbi részei a Krassó-Szörényi-érchegység, Szemenik-hegység, Almás-hegység, Lokva-hegység és Orsovai-hegység (Szretinye-hegység). A Bánsági-hegyvidék legmagasabb csúcsa a Szemenik-hegységben emelkedő Gózna (Piatra Goznei, 1447 m.)

A régió három államhoz tartozik: a nagyobbik része (18 945 km²) a Kelet-Bánság, amely Románia területéhez tartozik, a kisebbik részét (9307 km²) kitevő Nyugat-Bánság a szerbiai Vajdaság területén helyezkedik el, illetve egy csekély része (217 km²) Magyarországon található, Csongrád-Csanád vármegye déli részén.

Történelem bélyegkép|balra|150px|A Temesi Bánság térképe (1718-39) bélyegkép|jobbra|250px|A temesvári vilajet térképe (1699–1718) bélyegkép|jobbra|250px|Bácska, Szerémség és a Temesi bánság vármegyéi (1881) A Bánság területe a középkori Magyarországon nem képezett külön területi egységet, Krassó, Keve, Temes, Csanád, Arad és Torontál vármegye osztozott területén. Védelmi szempontból a fogyatkozó Szörényi bánság is átnyúlt ide. Az ország három részre szakadása után egészen 1873-ig nem tartozott szorosabban Magyarország központi uralma alá: török, osztrák, erdélyi fennhatóság alatt állt. Területén bánságok, katonai és császári koronatartományok, nemzetiségi autonómia kezdeményezések alakultak. A Kiegyezéstől kezdve 1918-ig Magyarország szerves része, 1920-tól napjainkig Románia és Szerbia (Jugoszlávia) között oszlik meg.

Karánsebesi-Lugosi bánság Mohács után a törökök fokozatosan meghódították a Duna mentét és a Temesközt, a hódoltságba (Temesvári vilajet) benyúló erdélyi terület (Bánsági-hegyvidék) élén innentől kezdve fokozatosan a Karánsebesi és lugosi bánok álltak. Hivataluk nem vált külön, az egésznek élén mindig egy bán (főbán) állt, Karánsebes székhellyel. A bánok kormányozták a vidéket az erdélyi fejedelmek nevében egészen 1658-ig, amikor Köprülü Mehmed nagyvezír támadása miatt Barcsay Ákos (az utolsó Lugosi és Karánsebesi bán 1644-től) szeptember 14-én elfogadta a fejedelmi kinevezést és a béke érdekében beleegyezett abba is hogy átadja Lugos és Karánsebes várát. Többé nem szervezték újjá.

Temesvári vilajet A Temesvári vilajet Temesvár 1552-ben történt bevétele után a Partium, a Tisza és a Duna közötti török közigazgatási egység volt. Északon a Marosig vagy a Körösökig terjedt. 1658-tól kezdve Jenői vilajetként említették. Székhelye Jenő illetve Temesvár. 1716-ban a császári csapatok foglalták el.

Temesi Bánság

A Temesi Bánság (német nevén Grafschaft Bannat, Temescher Banat) a századfordulós Temes, Torontál, Krassó-Szörény vármegyék és környékük területét foglalta magába. A több mint másfél évszázados török fennhatóság végén az 1718-ban kötött pozsareváci békében a Porta lemondott a Temesköz birtoklásáról, ami a magyar király uralma alá került. III. Károly a visszaszerzett területet nem csatolta Magyarországhoz, hanem 11 vidékre osztotta fel, s Temesi bánság néven a bécsi kormányzatnak rendelte alá. A bánság a kormányzatnak alárendelt Bánsági Igazgatóság által katonailag kormányzott terület lett. Mária Terézia 1751-ben 8 vidéket kivett a katonai kormányzat fennhatósága alól, s azokat polgárilag abszolút módon kormányozta. A maradék 3 vidékből Bánsági katonai határőrvidéket szervezett. A magyar rendek az országgyűléseken többször tiltakoztak a bánsági területek ezen „alkotmányellenes” állapota ellen, s követelték a tartomány Magyarországhoz csatolását. Mária Terézia az 1778. évi királynői rendeletében teljesítette kérésüket és a polgári igazgatás alatt lévő területet Magyarország közigazgatási szervezetébe visszacsatolta. E területekből alakultak Torontál, Temes és Krassó vármegyék. A Bánsági határőrvidék továbbra is a bécsi Haditanács fennhatósága alatt maradt.

Szerb Vajdaság és Temesi Bánság bélyegkép|jobbra|250px|A Szerb Vajdaság és Temesi Bánság koronatartomány térképe

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc alatt a Bánság nyugati felén a Szerb Vajdaságot kiáltották ki szerb felkelők. A szabadságharc után (Bach-korszak) ismét elszakították a bánsági részeket Magyarországtól, és Szerb Vajdaság és Temesi Bánság néven Ausztria koronatartományává tették, bácskai és szerémségi területekkel egyesítve, kerületekre osztva azt. Azonban a szerbek nem voltak teljesen elégedettek az új vajdasággal, mivel bár nagy kiterjedésű volt, etnikailag vegyes (pl. román, német, magyar, horvát) nemzetiségű bánsági és szlavón területeket foglalta magába. Kizárt egyes szerb többségű területeket a Szerémségben, főleg a katonai határőrvidéken, amelyeket az önjelölt Szerb vajdaság-tervezetük magában foglalt.

Ferenc József 1860. évi októberi diplomájában újra elrendelte Magyarországhoz való csatolását,Farkas Ildikó: Az októberi diploma és a februári pátens így e területen a vármegyék ismét megalakultak. 1873-ban, a XXVI. tc. alapján a Bánsági határőrvidéket is polgári közigazgatás alá vonták. A bánsági ezredek legnagyobb része Torontál vármegyéhez, kisebb részük Temes illetve Szörény vármegyéhez került, ezzel a Bánság közigazgatási, jogi különállása megszűnt.

Bánsági Köztársaság

Az első világháború után mind az új délszláv állam, mind Románia igényt formált a régióra. A terület megtartása érdekében kikiáltották főleg a német vezetők a Bánsági Köztársaságot, de az csak három hétig, a szerb-francia erők bevonulásáig tartott.

Szerbia és Románia részeként jobbra|bélyegkép|250px|A hármashatárt jelző egyedi határjel (Triplex Confinium) a magyarországi Kübekháza határábanTriplex Confinium A trianoni békeszerződés 1920 háromfelé vágta a régiót: többsége Románia és Szerbia része lett, Magyarországhoz pedig csupán egy apró rész került. Ezután még voltak kisebb falucserék a két dél-európai ország között.

A második világháború idején a Nyugat-Bánság német katonai igazgatás alatt állott, ami oda vezetett, hogy a háború végén bosszúból a terület teljes német lakosságát elűzték illetve legyilkolták a győztes jugoszláv partizánok. Sok ember a kommunista koncentrációs táborokban halt éhen. A bánsági svábok a román kommunista diktatúra elől menekültek el, elsősorban Németországba. A régió etnikai sokszínűsége lassan megszűnt, a szórványos kisebbségek zöme beolvadt a román és szerb többségbe.

A tervezett Duna-Körös-Maros-Tisza Eurorégió célja lenne a terület újbóli integrálása, ehhez azonban még számos politikai akadályt kellene leküzdeni.

Népesség A terület etnikailag színes: a többséget a románok, magyarok és a szerbek alkotják, de kisebb számban élnek itt németek, romák, szlovákok, ukránok, horvátok, csehek, bánsági bolgárok is.Magyarország vármegyéi és városai - Alexics György, Czirbusz Géza: TEMES VÁRMEGYE NÉPE

Temesvár 1552-ben történt eleste után a lakosság többsége fokozatosan református lett.

1717-re az egykori gazdag és termékeny mezőgazdasági vidék fokozatosan benépesült. A hiteles bizonyíték a nyilvánosságra hozott 1769 évben készült katonai térkép pl. Tisza-Maros szögből. Régi birtokosainak jogigényét, a Csanádi püspök birtokjogát, sem és a magyar lakosság honosságát a bécsi kormány a törökök kiűzése után nem ismerte el.

Az első évtizedekben a bécsi kormányzat megtiltotta a magyarok betelepedését, csak német katolikus telepesek költözhettek be a Bánságba. Mercy tábornok, az első katonai parancsnok, nagyszabású mocsár-lecsapolási és folyamszabályozási munkákat indított meg. Először rokkant és kiszolgált katonákat telepítettek le, majd 1724-től toborzott német telepesekkel folytatta a betelepítést. A Bánság német lakossága szinte az egész német nyelvterületről gyűlt össze. Egy időben kényszertelepítés is folyt: Ausztriából kitoloncolt bűnözőket és nemkívánatos társadalmi elemeket költöztettek be a területre.

A második nagy telepes hullám az 1763. évi Mária Terézia-féle benépesítési törvénnyel kapcsolatos. II. József alatt is történt jelentős német bevándorlás, sőt 1799, 1802, 1808 és 1812-ben is érkeztek kevés számban németek. 1720-1740 között a németekkel együtt kisszámú olasz, spanyol és francia telepes is bevándorolt, akik hamarosan elnémetesedtek. Szerbek kevesen a török hódoltság alatt is laktak a vidéken, 1740 után pedig a Maros és Szeged vidékéről a Dél-Bánságba húzódtak le, illetőleg 1751-ben a tiszai határőrvidék feloszlatása miatt telepedtek le Kikinda környékén. 1737-ben kaptak engedélyt a bevándorlásra a törökök elől Olténiából menekült katolikus bolgárok. Románok már a 15. században is éltek a Temesközzel határos keleti hegyvidéken, a 18. század folyamán telepítés és önkéntes vándorlás következtében a Bánságban mindenütt falvakat alapítottak. A 18. század végétől Torontál és Temes vármegyék déli részén szlovák, a 19. második felében Krassó-Szörényben cseh falvak is keletkeztek. Különös színfolt a Karas folyó felső völgyében a szerb-bolgár határról származó délszláv népcsoport, a krassovánok. Ezek valószínűleg az 1740-es években vándoroltak mai lakóhelyükre.

bélyegkép|250px|A Bánság területének felosztása a trianoni békeszerződés után, a Magyar Királyság, a Jugoszláv Királyság és a Román Királyság között