A Bagratyion hadművelet () szovjet támadó hadművelet volt a második világháború idején, a belorussziai hadászati támadó hadművelet fedőneve. Névadója a grúz királyi családból származó Petre Bagrationi, a cári orosz hadsereg tábornoka, aki a borogyinói csata közben megsebesült, és később életét vesztette. Maga a hadművelet elsődleges célja a Wehrmacht kiűzése fehérorosz és kelet-lengyel területekről. Nem összetévesztendő a belorussziai hadászati offenzívával, ami közel egy évvel azelőtt, 1943. október 3. – december 31. között zajlott le. A Bagratyion összetettségét, szervezettségét jól mutatja, hogy több részműveletre bontották.
A Vörös Hadsereg főparancsnoksága négy front erőit csoportosította össze ebbe a hadműveletsorozatba: az 1. Balti Frontot Ivan Bagramjan hadseregtábornok vezetése alatt, az 1. Belarusz Frontot Konsztantyin Rokosszovszkij hadseregtábornok vezetése alatt, aki június 29-től marsali, tábornagyi rendfokozatot kapott, a 2. Belarusz Frontot G. Zaharov vezérezredes vezetése alatt, valamint a 3. Belarusz Frontot Ivan Csernyahovszkij vezérezredes vezetése alatt. A hadművelet végére a német Közép Hadseregcsoport majdnem teljesen megsemmisült, a hozzá rendelt három önálló hadsereg súlyos veszteségeket szenvedett. Ezek a 4. hadsereg, a 3. páncéloshadsereg és a 9. hadsereg volt, a 2. hadsereg veszteségei is jelentősek voltak. Steven Zaloga szakíró szerint „ez volt a legszerencsétlenebb veresége a német fegyveres erőknek a második világháborúban”.„It was the most calamitous defeat of all the German armed forces in World War II”, lásd Zaloga (1996) p. 7. A hadművelet befejeztével a korábban németek által a Barbarossában elfoglalt Nyugat-Szovjetunió területét visszavették és a Vörös Hadsereg Lengyelország és Románia területére is benyomult, valamint a Magyar Királyság Északkeleti-Kárpátok menti határszakaszaira is megkezdte a felzárkózást.
A hadművelet céljai összetettek. A Vörös Hadsereg a gyakorlatban is alkalmazni tudta a szovjet mélységi műveletek korábban kidolgozott elméleteit. Ez az innovatív szovjet elképzelés bevált, természetesen az USA-tól átvett több mint teherszállító jármű nélkül ezt nem lehetett volna megvalósítani, amely szó szerint motorizálttá tette a bevetett szovjet gyalogságot. A hadművelet, a tények alapján valószínűsíthető, elsődleges célja hídfőállás létesítése a Visztula folyón Közép-Lengyelországban, valamint a Fehéroroszországban tartózkodó mozgósítható német tartalékok jelentős rombolása és lekötése. Ezzel utat engedve a Lublin–Breszt és Lvov–Sandomierz térségekben megindítandó két támadó hadművelethez. A Visztula és Varsó elérése, mellyel a szovjet erőknek kedvező lehetőségük lett volna Berlin irányában előretörni, jól tükrözi a szovjet mélységi műveletek jelentőségét, az ellenségre való hadászati mélységű csapásmérést.
A kelet-európai német haderő védekezésének nyár végi hatékonyságát valószínűleg nagyban befolyásolta a Hitler elleni július 20-i sikertelen merénylet és katonai puccskísérlet nyomozati feltárása, mely során körülbelül hétezer főt tartóztattak le, közülük megközelítőleg 4980 főt kivégeztek a német belbiztonsági szervek.
Előzményei A német Közép Hadseregcsoport 1943 őszén szívósan kitartott, de jelentős veszteséget szenvedett a szovjet csapatoktól a Marsz hadműveletben végrehajtott támadássorozat végére. Azonban 1944 júniusára hasonló vereségeket szenvedett a Dél Hadseregcsoport is, a kurszki kiszögellés felszámolását, a második kijevi csatát, valamint a késő nyári krími offenzívát követően, 1943 őszén és 1944 kora telén, amelyet a szovjetek a második világháború harmadik szakaszának neveznek. A Szuvorov hadművelet alatt a Közép Hadseregcsoportot visszavetették Szmolenszktől nyugatra 1943 őszén. Noha a tengely által védett arcvonal jelentősen megrövidült, mégis Hitler Moszkva elleni remélt, ismételt támadása ekkor már nem bírt realitással.
1944 június közepén a nyugati szövetségesek partra szálltak Normandiában és „mindössze” 1046 km-re voltak Berlintől, a szovjet csapatok pedig a „vityebszki kaputól” mérve 1200 km-re. Ez a tény azonban a Harmadik Birodalomra nézve egy cseppet sem jelentett kisebb hadászati kockázatot. Hitler alábecsülte a Közép Hadseregcsoportra háruló szovjet nyomást és kivonta tüzérségének harmadát, páncéloselhárító alakulatainak felét és harckocsijainak 88%-át a hadseregcsoport kötelékéből. Ezeket a csapatokat a déli szovjet frontra vezényelték át, ahol a német vezérkar újabb nagy erejű szovjet támadásokat várt.
A Bagratyion, kombinálva a közelében egy héttel később indított ukrajnai Lvov–Sandomierz támadó hadművelettel, a Szovjetunió visszafoglalta Belorusszia és Ukrajna 1941-ben elvesztett területeit és behatolt a német Kelet-Poroszországba is, visszafoglalva annak keleti részét is. Azonban ennél még fontosabb, hogy a lvov–sandomierzi hadművelettel a Vörös Hadsereg elérte Varsó külvárosait, miután a Visztulától keletre eső kelet-lengyel területeket az ellenőrzése alá vonta. Ez a sikeresen végrehajtott hadművelet tette lehetővé a következő, Visztula–Odera hadművelet megkezdését, melynek során látótávolságon belülre érhettek a német fővároshoz. A szovjet hadvezetésnek eredetileg meglepetést okozott a fehérorosz hadművelet sikere, mellyel Varsó közelébe értek. A szovjet felfejlődés bátorította fel a lengyel ellenállást a varsói felkelés elindítására, amely azonban sikertelen maradt, a német csapatok leverték a felkelést és tervezetten lerombolták a város nagy részét.
A hadműveletet mint a szovjet hadművészet diadalaként írták le, mivel a hadászati Frontok összes hadmozdulatai folyamatos, tervezett irányítás alatt álltak, mellyel az ellenfél megtévesztése is sikeresen zajlott le a hadműveleti célok mibenléte felől. A Vörös Hadsereg harcászati műveleteiben teljesen elkerülte a Wehrmacht mozgósítható tartalékait és folyamatosan hibás döntésekre kényszerítette a szemben álló hadvezetést. Az összegyűjtött haderővel a frontparancsnokok az ellenfelet mindaddig tévedésben tartották a fő támadási irányokat illetően, amíg már túl késő volt annak a szükséges mozgósítások elvégzésére. Ezzel a kérdéses pontokon a szovjet csapatok rendre áttörtek és azokat ki tudták szélesíteni, az ellenfél műveleti mélységében területet tudtak nyerni.
A szovjet terv Hadászati cél és megtévesztés Az orosz maszkirovka álcázást jelent, de széles körben alkalmazzák katonai értelemben. A második világháború alatt ezt a kifejezést az ellenfelet megtévesztő manőverekre alkalmazták a szovjet hadvezetők, hogy meglepetést okozzanak a Wehrmacht csapatainak és a hadvezetésnek.
A német szárazföldi haderő főparancsnoksága (Oberkommando des Heeres) egy fő támadást várt 1944 nyarán a szovjet féltől. A Sztavka elemezte a lehetőségeit, miközben a nyáron végrehajtandó hadműveleteket már 1944. április 28-án elhatározták és tervbe vették. Elvetette a lvovi és a jászvásár–kisinyovi szektorok ellen indítandó közvetlen támadás lehetőségét, mivel tartott az ellenfél erős és mozgékony tartalékaitól, melyek egyenértékűeknek mutatkoztak a szovjet hadászati frontok haderejével. Összességében négy lehetőség közül választhattak: egy offenzíva Románia ellen a Kárpátokon keresztül; egy nagy erejű támadás az Ukrán SZSZK nyugati részén át a Balti-tenger partja ellen; egy közvetlen támadás a baltikumi illetve a belorussziai német csapatok elleni támadás. Az első két lehetőséget elvetették, mivel túl ambiciózus volt és több lehetőséget kínált fel az ellenfélnek az átkarolásra és csapatmegsemmisítésekre. A harmadikat szintén elvetették, mivel az ellenfél túl jól felkészült abban a térségben. Az egyetlen járható lehetőségnek a Belorusszia elleni támadást tartották, ahonnan a későbbiekben majd tudni fognak támadásokat vezetni Ukrajna ellen Lengyelországból és Romániából is.
A szovjet és német hadvezetés egyaránt észrevette, hogy Nyugat-Ukrajna fontos helyszíne lesz egy Lengyelország elleni offenzívának. A szovjet vezetés tisztában volt azzal, hogy a németek előre látják ezt, ezért megkezdték a maszkirovka kampányt, mellyel előbb-utóbb káoszt akartak okozni a német páncéloscsapatok belorussziai mozgatásában. Annál is inkább volt ez cél, mivel az 1944. április–június között lezajló első jászvásár–kisinyovi offenzívában a németek értek el sikereket a védelemben. Ezért páncéloscsoportjaik összpontosított erejét mindenképpen meg kellett törni, szét kellett aprózni a későbbi szovjet sikerek érdekében. Ez volt lényegében a Bagratyion elsődleges feladata.
A maximális siker érdekében a maszkirovka egy kettős blöff volt. A szovjetek a Lvov–Przemyśl térségben hagytak négy harckocsihadsereget és engedték, hogy a németek észrevegyék azt. A tavaszi támadás Románia ellen még jobban meggyőzte a szovjet vezetést, hogy a tengely erőit ki kell vonatni Romániából és hagyni a németeket megerősíteni abban a hitükben, hogy dél-lengyel és román védelmüket a lvovi szektorra kell összpontosítaniuk, mozgékony csapataik egy részét ide kell átcsoportosítaniuk. Amikor a Közép hadseregcsoport elleni támadás megkezdődik, mozgékony tartalék és ellátás hiánya krízishelyzetet fog teremteni a központi szektorban és emiatt fogja átcsoportosítani északi páncélos erőit, félve a nagy erejű szovjet csapatösszevonás jelenlététől, amely a német megszállta Lengyelországot fenyegeti.
A szovjetek Visztula felé irányuló fő csapásmérési irányát mutatja a Vörös Hadsereg erre összevont, részleges hadrendje is. A szovjet vezérkar tanulmányozta mind a belorussziai, mind a lvov–szandomierzi műveletek terveit, majd utóbbihoz rendelték a páncélos és gépesített hadtestek jelentős részét. Hat gárda-páncéloshadtest és hat harckocsihadtest lett kiutalva három gárda-gépesített és két gépesített hadtest kíséretében a lvovi hadműveletnek. Ezek együttesen tizenkét páncélos és öt gépesített hadtestnyi erőt képviseltek. Összehasonlításképpen a Bagratyion baltikumi és belarusz frontjaira összesen került nyolc páncélos és két gépesített hadtest kiutalva. Az 1. Belarusz Front, amely fontos eleme volt a lvov–przemyśl-i műveleteknek, nem lett megemlítve a hadművelet kezdeti hadrendjében. Hozzá később hat hadsereget rendeltek, célja pedig a Lublin–Breszt offenzíva alatti átkaroló műveletek lettek.
A harcászati tartalékok nagy részét, különösen a páncéltörő tüzérséget az 1. Ukrán Front alá rendelték a lvov–przemyśl-i művelet visztulai szektoraiba. Az ötvennégy páncéltörő ezredből harmincnyolcat rendeltek a Belarusz–Baltikum–Ukrán hadműveletekhez, melyek kivétel nélkül az 1. Ukrán Fronthoz kerültek. Ez jól mutatja, hogy a szovjet tervek a lvovi műveleteket tartották a legfontosabbnak és akárkik tervezték is a műveleteket, ide várták a legnagyobb számú német páncélos-összpontosítást, melyeket a páncéltörő alakulatokkal tervezték feltartóztatni. A fő cél egy masszív visztulai hídfő létrehozása volt, melynek augusztus és október között kellett fennmaradnia. A hídfőt egy kiterjedt csapatlégvédelmi rendszer támogatott volna a Luftwaffe ellentámadásaival szemben.
A legtöbb vadász- és támadórepülő alakulat szintén a lvovi térségbe lett vezényelve, ahol az 1. Ukrán Front műveleteit kellett támogatniuk. Összesen hetvennyolc vadász- és támadóreplülőgép-hadosztályt utaltak a Bagratyionba, majdnem felét az összes repülőállománynak, melyből harminckettő közvetlenül a lvovi műveleteket támogatta. A többi a belarusz térségbe lett beosztva. A repülőcsapatok ilyen mértékű koncentrációja majdan elegendőnek bizonyult a visztulai hídfő létrehozásához és fenntartásához, sikeresen hiúsították meg a német légierő támadó és vadászbevetéseinek jelentős részét.
A megtévesztés teljessé tétele