Rosa „Lee” Louise McCauley Parks (Tuskegee, Alabama, 1913. február 4. – Detroit, Michigan, 2005. október 24.) afroamerikai polgárjogi aktivista, az amerikai feketék polgárjogi mozgalmának egyik vezéralakja.
Parks arról lett híres, hogy 1955-ben a buszvezető utasítása ellenére nem volt hajlandó átadni helyét a buszon egy fehér bőrű utasnak. Letartóztatása váltotta ki a montgomery-i buszbojkottot, a történelem egyik legsikeresebb, faji megkülönböztetés elleni megmozdulását, ami a polgárjogi mozgalom vezetőjévé emelte Martin Luther Kinget. Parks az amerikai kultúra és a polgárjogi küzdelmek egyik legjelentősebb alakjává vált.
Fiatalkora Az Alabama állambeli Tuskagee-ben született Rosa Louise McCauley néven, James McCauley asztalos és Leona McCauley tanárnő lányaként. Kisgyermekként gyakran betegeskedett, krónikus mandulagyulladásban szenvedett. Mikor szülei elváltak, Rosa édesanyjával Pine Level-be költözött, Montgomery városa mellé, ahol anyjával, anyai nagyszüleivel és öccsével, Sylvesterrel együtt élt egy farmon, itt lett az afrikai metodista episzkopális egyház híve, melynél élete végéig kitartott. Édesanyja, Leona otthon tanította tizenegy éves koráig, ekkor beíratták az ipari lányiskolába Montgomeryben, ahol a nagynénje élt. Itt tudományos és szakmai tárgyakat egyaránt tanult. Ezután egy kísérleti középiskolába iratkozott be, melyet az Alabamai Néger Tanárképző Főiskola (ma Alabamai Állami Egyetem) indított, de abba kellett hagynia a tanulást, hogy gondoskodjon beteg nagyanyjáról, majd édesanyjáról.
A Jim Crow-törvények értelmében a feketéket és fehéreket a déli államokban az élet minden területén elszigetelték egymástól, így a tömegközlekedési eszközökön is. A busz- és vasúti társaságok nem biztosítottak külön járműveket a más bőrszínűek számára, de az egyes járműveken külön üléseket tartottak fenn fehéreknek és feketéknek. Iskolabuszokat a fekete gyerekek számára egyáltalán nem biztosítottak. Parks később így írt gyermekkori emlékeiről abból az időből, mikor a Pine Level-i általános iskolába járva gyalogolnia kellett: „Mindennap láttam, ahogy elmegy a busz… Nekem azonban ez volt a természetes; nem volt más választásunk, mint elfogadni a szokásokat. A busz volt az első dolog, ami rádöbbentett, hogy létezik egy fekete világ és egy fehér világ.”
Bár Parks emlékirataiból kitűnik, hogy legkorábbi emlékei közé tartozik, hogy ismeretlen fehérek kedvesen bántak vele, a rasszizmust nem hagyhatta figyelmen kívül. Emlékezett rá, hogy mikor a Ku Klux Klan végigvonult az utcán, ahol a házuk állt, nagyapja fegyverrel állt az ajtóban. A Montgomery-i Ipari Lányiskolát, amit az északi államokból származó fehérek alapítottak és tartottak fenn, kétszer felgyújtották, a tantestületet a helyi fehérek kiközösítették.
Rosa 1932-ben édesanyja házában feleségül ment Raymond Parks montgomery-i borbélyhoz. Raymond a NAACP fekete polgárjogi szervezet tagja volt, és ebben az időben épp pénzt gyűjtött a „scottsboro-i fiúk” (fehér nők megerőszakolásával hamisan megvádolt fekete férfiak) támogatására. Házassága után Rosa több különböző munkakörben is dolgozott, volt többek között házvezetőnő és kórházi segédnővér is. Férje sürgetésére 1933-ban befejezte középiskolai tanulmányait (ebben az időben az afroamerikaiak kevesebb mint 7%-a végezte el a középiskolát). Annak ellenére, hogy a Jim Crow-törvények megnehezítették a feketék politikai szerepvállalását, Parksnak harmadszori próbálkozásra sikerült elérnie, hogy felvegyék a szavazók jegyzékébe.
1943 decemberében Parks aktív szerepet vállalt a polgárjogi mozgalomban, csatlakozott a NAACP montgomeryi szervezetéhez, és a szervezet elnöke, Edgar Nixon titkárnője lett. Később így beszélt erről: „Én voltam ott az egyetlen nő, és kellett nekik egy titkárnő, én pedig túl félénk voltam ahhoz, hogy nemet mondjak.” 1957-ig dolgozott titkárnőként. Az 1940-es években férjével együtt tagja volt a Szavazók Ligájának is. Kicsivel 1944 után rövid ideig a szövetségi tulajdonú Maxwelli Légierőbázison dolgozott, ahol a faji megkülönböztetést tiltották, ő pedig a fehérekkel együtt utazhatott a trolibuszon. Életrajzírójának később azt mondta: „Mondhatjuk, hogy Maxwell nyitotta fel a szemem.” Parks egy fehér házaspárnál, Clifford és Virginia Durrnál is dolgozott, mint házvezetőnő és varrónő. A liberális politikai beállítottságú Durr házaspár, akikkel összebarátkozott, bátorították és támogatták, hogy vegyen részt a munkások jogaiért és a faji egyenlőségért küzdő Highlander Folk School munkásságában a tennessee-i Monteagle-ben, 1955 nyarán.
Polgárjogi aktivizmusa A bojkott előzményei 1944-ben Jackie Robinson hasonló összeütközésbe került a hadsereg egyik tisztjével a texasi Fort Hood-ban, és nem volt hajlandó a busz végébe ülni. Hadbíróság elé állították, majd felmentették.
A NAACP már korábban is vállalt ehhez hasonló ügyeket, mint például Irene Morgan ügyét tíz évvel korábban. Morgan ügye győzelemmel végződött az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága előtt, a faji elkülönítésre vonatkozó törvényeket azonban csak az államok közt közlekedő járműveken szüntették meg. A fekete polgárjogi aktivisták megpróbálták a tizenöt éves Claudette Colvin ügyét felhasználni céljaikra. Colvin a montgomeryi Booker T. Washington középiskola diákja volt, és 1955. március 2-án nem volt hajlandó átadni a helyét a buszon egy fehér férfinak. Colvint letartóztatták, megbilincselték és erőszakkal leszállították a buszról, miközben azt kiabálta, hogy alkotmányos jogaiban sértették meg. Colvin ebben az időben a NAACP ifjúsági tanácsának aktív tagja volt; Parks tanácsadóként dolgozott ennél a csoportnál.
bélyegkép|balra|200px|Rosa Parks busza a Henry Ford Múzeumban, a Detroit melletti Dearbornban
„Mrs. Parks azt mondta, mindig tegyük azt, ami helyes” – emlékezett vissza Colvin. Parks pénzt gyűjtött Colvin jogi védelmére, de mikor E. D. Nixon megtudta, hogy Colvint nem sokkal letartóztatása után teherbe ejtette egy nála jóval idősebb férfi (az eset nagy botrányt okozott a vallásos fekete közösségben), úgy döntött, Colvin nem megfelelő jelkép ügyüknek. Úgy gondolták, a faji elkülönítést pártoló sajtó Colvin terhességét a bojkott aláásására használja majd fel. Egyes történészek úgy tartják, hogy a polgárjogi aktivistákat, akik többnyire a középosztályhoz tartoztak, kényelmetlenül érintette Colvin szegény származása. A NAACP korábban már más tiltakozókat is alkalmatlannak talált arra, hogy kiállják az alapos vizsgálatot, aminek a faji megkülönböztetést előíró törvények megszüntetéséhez szükséges bírósági eljárás alávetné őket. Colvin arról is ismert volt, hogy gyakran vannak heves érzelmi kitörései és csúnyán beszél. A legtöbb ellene felhozott vádat ejtették, és a polgárjogi harcosok új okot kerestek a küzdelem megkezdéséhez.
bélyegkép|200px|Az ülések elhelyezkedése a buszon, Parks helyének jelölésével az incidenskor Az alabamai Montgomeryben a jogszabályok szerint volt kizárólag a fehéreknek fenntartott rész, amely a buszok első négy üléssora volt általában (10 ülés). A hátsó 26 ülésre ülhettek a feketék (72%), akik a busz utasainak több mint 75%-át alkották. Az elkülönített szakaszok mérete azonban aszerint változott, hogy mennyi fehér szeretett volna a buszon utazni. Egy mozgatható jel jelezte a határt a sorok között, és az volt a szokás, hogy a buszvezető a feketék helyeinek rovására bárhová áttehette a „színesek” ülőhelyeit jelző táblát, így a feketéknek fel kellett állniuk, hátraülniük, állniuk, vagy ha nem volt több hely, le kellett szállniuk a buszról. A feketék nem ülhettek fehérek mellett, csak másik sorban a jelzés túloldalán, így akár egy új fehér utas miatt is négy hellyel csökkent a feketék szakasza (9%-kal). Ha voltak fehérek a buszon, a feketék felszállhattak ugyan az első ajtón, hogy fizessenek a jegyért, de hátra nem mehettek a fehérek között, hanem le kellett szállniuk és a hátsó ajtón felszállniuk. Előfordult, hogy a busz elindult, mielőtt fel tudtak volna újra szállni a hátsó ajtón a jegyvásárlás után.
A fekete közösség éveken át panaszkodott az igazságtalanságok miatt, és ez alól Parks sem volt kivétel. „Nem a letartóztatásommal kezdődött az, hogy nem tetszett, ahogy a buszon bánnak velem… Nagyon sokat gyalogoltam Montgomeryben.” Parks először 1943-ban, egy esős napon került összeütközésbe egy buszvezetővel, James Blake-kel, aki ragaszkodott hozzá, hogy szálljon le és a hátsó ajtón szálljon fel. Siettette Parksot, aki direkt elejtette a táskáját, és kis időre leült egy, a fehérek számára fenntartott ülésre, hogy összeszedje a holmiját. A sofőrt ez feldühítette, és nem hagyta, hogy újra felszálljon: amint leszállt, elindult. Parks inkább több mint öt mérföldet gyalogolt hazáig az esőben, nem akart újra buszra szállni.
Rosa Parks letartóztatása 1955. december 1-jén, csütörtökön, este 6 órakor, miután egész nap a Montgomery Fair áruházban dolgozott, Parks felszállt a Cleveland Avenue-i buszra Montgomery belvárosában. Fizetett, majd leült egy üres helyre a feketéknek fenntartott rész első sorában, a busz közepén, közvetlenül a fehéreknek fenntartott tíz hely mögött. Először nem vette észre, hogy a buszsofőr ugyanaz a James Blake volt, aki 1943-ban otthagyta az esőben. Ahogy a busz haladt tovább, lassan megteltek a fehéreknek fenntartott helyek. A harmadik megállónál, az Empire színház előtt újabb fehérek szálltak fel. Blake szokása szerint körülnézett, látta, hogy a fehérek ülőhelyei megteltek, és két vagy három ember még áll, ezért Parks mögé tette az elválasztótáblát, és rászólt az ott ülő négy feketére, hogy álljanak fel és adják át a helyüket. Évekkel később, visszaemlékezve erre a napra Parks azt mondta, „Mikor a fehér sofőr felénk lépett, intett, és megparancsolta, hogy keljünk fel a helyünkről, éreztem, hogy úgy borít el az elszántság, mint a takaró egy téli éjszakán.”
Parks visszaemlékezése szerint Blake azt mondta, „Jobb, ha nem akadékoskodnak és átadják azokat a helyeket.” Hárman engedelmeskedtek. Parks így emlékszik: „A sofőr azt akarta, hogy álljunk fel mind a négyen. Először nem mozdultunk, de azt mondta, 'Adják át azokat a helyeket.' A másik három ember felkelt, de én nem.”
A mellette ülő fekete férfi felállt. Parks beljebb ült, az ablak mellé; nem kelt fel, hogy az áthelyezett elválasztó mögé üljön. Blake ekkor megszólította. „Miért nem kel fel?” „Azt mondtam, nem hiszem, hogy fel kellene kelnem” – felelte Parks. Blake ekkor hívta a rendőrséget. Parks így idézte fel a történteket az Eyes on the Prize című, a polgárjogi mozgalmat feldolgozó 1987-es tévésorozatban: „Mikor látta, hogy még mindig ülök, megkérdezte, felállok-e, én pedig nemmel feleltem. Ekkor azt mondta, 'Ha nem áll fel, hívom a rendőrséget és letartóztattatom.' Mire én: 'Rendben, tegye.'”
1956-ban egy Sydney Rogers készítette rádióinterjúban West Oaklandben, hónapokkal letartóztatása után Parks, mikor megkérdezték, miért döntött úgy, hogy nem adja át a helyét, azt mondta: „Egyszer s mindenkorra tudni akartam, mik a jogaim mint emberi lénynek és mint az Alabama állambeli Montgomery polgárának.”
Önéletrajzában („Rosa Parks: My Story”, magyarul a Én, Rosa Parks jelent meg) szintén részletezte indíttatását (116. o.):
Az emberek mindig azt mondják, azért nem adtam át a helyem, mert fáradt voltam, de ez nem igaz. Nem fizikailag voltam fáradt, nem voltam fáradtabb, mint bármelyik munkanap után. Nem voltam idős, bár sokan idős asszonynak képzelnek el. Negyvenkét éves voltam. Az egyetlen dolog, amibe belefáradtam, az az engedelmeskedés volt.
Mikor Parks nem volt hajlandó átadni a helyét, egy rendőrtiszt letartóztatta. Mikor elvezették, megkérdezte a tisztet: „Miért bánik így velünk?” A tiszt válasza Parks visszaemlékezése szerint így hangzott: „Nem tudom, de a törvény az törvény, és maga le van tartóztatva.” Parks később azt mondta, „Csak annyit tudtam, miközben letartóztattak, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy ilyen megaláztatásnak tettem ki magam.”