Az őskeresztények vagy első keresztények a kereszténység legkorábbi korszakának hívei, közösségei és vezetői voltak. A kifejezést többnyire a Jézus halála és feltámadása utáni első nemzedékre, vagy tágabb értelemben az apostoli korra és a 2. század elejéig terjedő időszakra alkalmazzák. A szakirodalomban a korszak határai nem teljesen egységesek: szűkebb értelemben az „őskereszténység” a Jézust követő első évtizedeket és az apostolok nemzedékét jelöli, tágabb értelemben pedig a kereszténység második templomi zsidóságból való kibontakozásának és önálló egyházi intézménnyé válásának folyamatát, nagyjából az 1. század végétől a 2. század közepéig.
Az őskereszténység története szorosan kapcsolódik az Újszövetség irataihoz, az apostoli atyák írásaihoz, valamint a korai keresztény, zsidó és római forrásokhoz. A keresztény hagyomány szerint az Egyház eredete Jézus személyéhez, tanításához, halálához, feltámadásához és apostolainak küldetéséhez kötődik. A történeti kutatás ezzel összefüggésben azt is vizsgálja, hogyan bontakozott ki a Jézusban mint Messiásban hívő zsidó közösségből az a vallási és intézményi forma, amelyet a 2. századtól már egyre világosabban kereszténységként különböztettek meg a rabbinikus zsidóságtól.
Az őskeresztény korszak értelmezése felekezeti és történetírói szempontból gyakran vitatott. Egyes restaurációs irányzatok az első keresztény nemzedékeket a későbbi egyházi fejlődéssel szembeállított „eredeti kereszténységként” értelmezik, míg a katolikus és ortodox hagyomány inkább a folytonosságot, az apostoli hagyomány továbbadását és a dogmafejlődést hangsúlyozza. A modern történettudomány általában nem „romlásként” vagy „hitehagyásként”, hanem összetett vallástörténeti folyamatként írja le a korai egyház intézményesedését, liturgikus fejlődését, tanbeli tisztázódását és a judaizmustól való fokozatos elkülönülését.
Elnevezés és korszakolás
A „keresztény” elnevezés a görög Χριστιανός (christianos) szóból származik, amelynek jelentése: Krisztushoz tartozó, Krisztus követője. Az Apostolok cselekedetei szerint a tanítványokat először Antiochiában nevezték keresztényeknek.ApCsel 11,26. A római forrásokban a Christiani elnevezés a 2. század elején már ismert volt, többek között Ifjabb Plinius és Tacitus írásaiban.
A korai zsidó és római környezetben Jézus követőit más néven is említették. Az Apostolok cselekedetei a „nazarénusok felekezete” kifejezést is használja, amely Jézus názáreti származására utal.ApCsel 24,5. A közösségek önmegnevezéseiben fontos szerepet játszott az ekklészia szó, amely gyűlést, közösséget, egyházat jelentett. A szó az Újszövetségben jelölhetett helyi gyülekezetet, például a korinthusi vagy antiochiai közösséget, de tágabb értelemben a Krisztusban hívők egész közösségét is.
Az „őskereszténység” és az „ókereszténység” fogalma nem minden szerzőnél azonos. Magyar egyháztörténeti használatban az őskereszténység többnyire az apostoli korra és az apostolok közvetlen utódainak idejére vonatkozik, míg az ókeresztény kor tágabb fogalom, amely általában az első századoktól a konstantini fordulatig, illetve olykor a khalkédóni zsinatig terjedő időszakot jelöli.
Történeti háttér
A második templomi zsidóság
Az őskereszténység a második templom korának zsidó világában keletkezett. Jézus, első tanítványai és a jeruzsálemi közösség tagjai zsidók voltak, akik Izrael Istenében, a Törvényben, a prófétákban, a templomi istentiszteletben és a messiási reményben éltek. A korszak zsidósága nem volt egységes: a források farizeusokról, szadduceusokról, esszénusokról, zelótákról, valamint más, kevésbé pontosan ismert csoportokról beszélnek. Ezek az irányzatok eltérően viszonyultak a Törvény magyarázatához, a templomi kultuszhoz, a feltámadás tanához, a római uralomhoz és a hellenisztikus kultúrához.
A zsidó messiásvárás sem volt egynemű. Egyes hagyományok királyi, dávidi Messiásról, mások mennyei Emberfiáról, szenvedő igazról, prófétai alakról vagy papi megújulásról beszéltek. A keresztény igehirdetés kezdettől azt állította, hogy Jézusban beteljesedtek Izrael ígéretei, ugyanakkor Jézus kereszthalála és feltámadásának hite új módon értelmezte a Messiásról, Isten országáról és a végidőről alkotott zsidó várakozásokat.
A római és hellenisztikus környezet
Az első keresztény közösségek a Római Birodalom keretei között terjedtek. A birodalom politikai egysége, a városi hálózat, a görög nyelv széles körű használata, a római utak és a diaszpóra-zsinagógák jelenléte elősegítette a keresztény misszió mozgását. A kereszténység első évtizedeiben a misszió gyakran zsinagógai környezetben indult, de hamarosan elérte azokat a nem zsidókat is, akik érdeklődtek a zsidó monoteizmus iránt vagy részben kapcsolódtak a zsinagógai közösségekhez.
A hellenisztikus világ vallási élete sokféle kultuszból, filozófiai iskolából és misztériumvallásból állt. A keresztények ebben a környezetben egyszerre örökölték a zsidó monoteizmus alapvető vallási nyelvét, és kerültek kapcsolatba a görög-római városi kultúrával. A keresztény apologéták a 2. században már görög filozófiai fogalmak segítségével is igyekeztek bemutatni hitüket, miközben elhatárolódtak a többistenhittől, a bálványkultusztól és a császárkultusz vallási követelményeitől.
Jézus és az első tanítványi közösség
A kereszténység eredete Jézus működéséhez kapcsolódik, aki a keresztény források szerint Galileában és Júdeában hirdette Isten országát, tanítványokat gyűjtött maga köré, gyógyításokat és jeleket vitt végbe, majd Jeruzsálemben keresztre feszítették. A történeti Jézus kutatásában széles körű egyetértés van abban, hogy Jézus zsidó tanító volt, akinek működését a korabeli zsidó vallási és társadalmi környezetben kell értelmezni; a részletek, Jézus önértelmezése és küldetésének pontos történeti rekonstrukciója azonban vitatott.
A keresztény hagyomány szerint Jézus nem csupán erkölcsi tanítóként lépett fel, hanem Isten országának meghirdetőjeként, Izrael megújulásának kezdeményezőjeként és az apostolok küldőjeként. A Tizenkettő kiválasztását a kutatás gyakran Izrael tizenkét törzsének szimbolikus megújításával hozza kapcsolatba. A keresztény teológia szerint Jézus tudatosan alapította meg Egyházát; a történeti kutatás ugyanakkor általában azt hangsúlyozza, hogy az önálló keresztény intézményes forma kialakulása a húsvéti hit, a misszió és a zsidóságtól való fokozatos elkülönülés eredménye volt.Mt 16,18; Mt 28,19–20.
A legkorábbi keresztény hit központi állítása az volt, hogy Isten feltámasztotta Jézust a halálból, és őt Messiásként és Úrként igazolta. Ez a meggyőződés az apostoli igehirdetés, a keresztség és az eucharisztikus emlékezés alapját alkotta. Pál levelei, amelyek a legkorábbi fennmaradt keresztény iratok közé tartoznak, már az 50-es években tanúsítják Jézus halálának, feltámadásának, Úrként való tiszteletének és második eljövetelének hitét.1Kor 15,3–8; Róm 1,3–4; 1Tessz 1,9–10.
A jeruzsálemi egyház
A legkorábbi ismert keresztény közösség Jeruzsálemben jött létre. Az Apostolok cselekedetei szerint a közösség az apostolok tanításában, a kenyértörésben, az imádságban és a közös életben élt; tagjai részt vettek a templomi imádságban, ugyanakkor sajátos Krisztus-központú istentiszteleti formákat is gyakoroltak.ApCsel 2,42–47; 3,1; 4,32–35.
A jeruzsálemi közösség vezetésében fontos szerepet játszott Péter apostol, János apostol és Jakab, az Úr testvére. Pál a Galatákhoz írt levélben „oszlopokként” említi Jakabot, Kéfást és Jánost, ami arra utal, hogy a jeruzsálemi közösségnek már korán elismert vezetői voltak.Gal 2,9.
A vagyonközösség az Apostolok cselekedeteinek jeruzsálemi leírásában jelentős szerepet kap, de a kutatás általában nem tekinti az egész ókeresztény világra kiterjedő, kötelező gazdasági rendszernek. Az ApCsel elbeszélése szerint a javak megosztása a szükséget szenvedők támogatását szolgálta, és önkéntes jellegű volt; ezt mutatja Ananiás és Szafira történetében Péter megjegyzése is, hogy a vagyon eladása előtt és után is a tulajdonos rendelkezése alatt állt.ApCsel 5,4.
A jeruzsálemi közösség növekedése konfliktusokat váltott ki a zsidó vallási vezetők egy részével. A keresztény hagyomány első vértanúként István diakónust tartja számon, akinek halálát az Apostolok cselekedetei a hellenista zsidó-keresztény körök és a jeruzsálemi hatóságok közti feszültséggel kapcsolja össze.ApCsel 6–7. István halála után a keresztények egy része Júdeán és Galileán kívülre menekült, ami a misszió terjedéséhez is hozzájárult.ApCsel 8,1–4.
A misszió kibontakozása
Samária, Damaszkusz és Antiochia
Az Apostolok cselekedetei szerint a keresztény igehirdetés először Jeruzsálemből Júdeába, Samáriába, majd Szíria és a Földközi-tenger keleti térsége felé terjedt. A samáriai misszió, Fülöp diakónus működése, Kornéliusz megtérése és az antiochiai közösség kialakulása mind azt mutatják, hogy a mozgalom viszonylag korán átlépte a szűk jeruzsálemi kereteket.ApCsel 8; 10–11.
Antiokheia különösen fontos központtá vált. A város a Római Birodalom egyik nagy keleti metropolisza volt, jelentős zsidó lakossággal és hellenisztikus kulturális környezettel. Az ApCsel szerint itt nevezték először keresztényeknek a tanítványokat, és innen indultak Pál és Barnabás missziós útjai.ApCsel 11,19–26; 13,1–3.
Pál apostol és a pogánymisszió
A kereszténység nem zsidók közötti terjedésében Pál apostolnak különleges szerepe volt. Pál farizeusi hátterű zsidóként üldözte a Jézusban hívőket, majd saját elbeszélése szerint Krisztus kinyilatkoztatása nyomán lett apostollá a nemzetek között.Gal 1,11–17; Fil 3,4–11. Missziói útjai során Kis-Ázsiában, Makedóniában és Görögországban alapított közösségeket, levelei pedig a legkorábbi fennmaradt keresztény teológiai iratok közé tartoznak.
Pál teológiájának egyik központi kérdése az volt, hogyan kapcsolódhatnak a nem zsidó hívők Izrael Istenének népéhez. Pál szerint a pogányoknak nem kellett előbb zsidóvá válniuk, vagyis nem volt szükséges a körülmetélkedés és a mózesi törvény egészének vállalása ahhoz, hogy Krisztusban részesedjenek az üdvösségben. Ez a kérdés komoly vitákat váltott ki, amelyeket az Apostolok cselekedetei a jeruzsálemi apostoli gyűlés elbeszélésében foglal össze.ApCsel 15; Gal 2.
Pál missziója nem a zsidó gyökerek tagadását jelentette, hanem annak állítását, hogy Krisztusban a nemzetek is részesednek Ábrahám ígéretében. Ezzel ugyanakkor a kereszténység fokozatosan olyan közösségi formává vált, amelyben a pogány származású hívők száma és jelentősége egyre növekedett.Gal 3,6–29; Róm 4; Róm 9–11.
A kereszténység és a judaizmus szétválása
A kereszténység és a judaizmus szétválása nem egyetlen esemény volt, hanem hosszú, régiónként eltérő folyamat. Az első keresztények zsidóként értelmezték önmagukat, és hitüket Izrael Istenének ígéreteihez kapcsolták. A pogánymisszió, a mózesi törvény megtartásáról szóló viták, a Jeruzsálemi templom 70-es pusztulása, a rabbinikus zsidóság kialakulása, valamint a Jézus messiási voltáról folytatott vita azonban fokozatosan elmélyítette a különbséget a zsinagóga és az egyház között.
A korábbi szakirodalom gyakran viszonylag korai, 1. század végi szakításról beszélt. Az újabb kutatás óvatosabb: hangsúlyozza, hogy a zsidó-keresztény közösségek, a zsinagógai kapcsolatok és az átmeneti identitásformák egyes régiókban még sokáig fennmaradhattak. A 2. század elején Antiochiai Szent Ignác levelei már határozottabban különbséget tesznek zsidó és keresztény vallási gyakorlat között, de ez nem jelenti azt, hogy a szétválás mindenhol ugyanabban az időben és ugyanolyan módon ment volna végbe.
A Bar Kohba-felkelés (132–135) tovább erősítette a két közösség elkülönülését. A Jézusban hívők nem azonosították Bar Kohbát Messiásként, míg a felkelés leverése és Jeruzsálem pogány várossá alakítása a palesztinai zsidó-keresztény közösségekre is hatással volt. A 2. század közepére a kereszténység a római világban már egyre inkább önálló vallási közösségként jelent meg, bár zsidó gyökereit teológiailag továbbra is alapvetőnek tartotta.
Hit és tanítás