Bresciai Arnold (, , Arnoldus vagy Ernaldus; 1090 körül vagy a 11. század végén – 1155 júniusa) itáliai reguláris kanonok, hitszónok és egyházi reformer volt. Tanításának középpontjában az apostoli szegénység követelménye, az egyházi vagyon bírálata, valamint a klérus és a pápaság világi hatalmának elutasítása állt. Fellépése az észak-itáliai városkommunák, a gregorián reform utóhatásai és a pápai világi hatalomról folytatott 12. századi viták összefüggésében értelmezhető.
Arnoldot az 1139-es második lateráni zsinat hallgatásra és száműzetésre ítélte. Később Párizsban, majd a Német-római Birodalom területén és Rómában működött, ahol a római kommuna pápai világi hatalommal szembeni törekvéseihez kapcsolódott. 1155-ben, I. Frigyes Barbarossa itáliai hadjárata idején elfogták, majd egyházi elítélést követően világi hatóság kivégeztette; testét elégették, hamvait pedig a Tiberisbe szórták.
Saját írásai nem maradtak fenn, ezért tanítását elsősorban ellenfelei beszámolóiból, későbbi eretnekséglistákból és egyházi-politikai vitairatokból lehet rekonstruálni. Emiatt a modern történetírás különbséget tesz Arnold személyes reformprogramja, a kortárs egyházi források vádjai és a későbbi arnoldistáknak tulajdonított tanok között.
Neve és forrásai
Arnold neve a latin forrásokban több alakban fordul elő: Arnaldus, Arnoldus és Ernaldus. Az olasz Arnaldo da Brescia névalak nem eredeti személynév, hanem az itáliai névhasználatban kialakult forma, amely származási helyére, Bresciára utal. Magyarul a „Bresciai Arnold” névalak használatos.
Születési ideje bizonytalan. A szakirodalom többnyire 1090 körülre vagy a 11. század végére teszi születését, más összefoglalók inkább 1100 körüli dátummal számolnak. Halálának pontos napja sem állapítható meg teljes bizonyossággal; általában 1155 júniusára teszik. A régebbi lexikonokban előforduló pontos napi dátumokat ezért óvatosan kell kezelni.
Arnold életéről nem maradt fenn saját műve vagy önéletrajzi jellegű vallomása. A legfontosabb kortárs vagy közel kortárs források közé tartoznak Clairvaux-i Szent Bernát levelei, Otto von Freising történeti művei, John of Salisbury beszámolói, valamint a pápai és zsinati elítélésekhez kapcsolódó források. Ezek nagy része Arnold ellenfeleinek nézőpontját tükrözi, ezért a modern kutatás forráskritikával használja őket.
A róla szóló újabb kutatásban Arsenio Frugoni munkája alapvető jelentőségű. Frugoni különösen arra hívta fel a figyelmet, hogy Arnold alakját nem lehet a későbbi felekezeti, politikai vagy ideológiai értelmezések alapján egyszerűen rekonstruálni; a kevés és részrehajló 12. századi forrást külön-külön kell mérlegelni.
Élete
Bresciai eredete és kanonoki pályája
Arnold Bresciából származott, amely a 12. században az észak-itáliai városi kommunális mozgalmak világához tartozott. A városban a püspök nemcsak egyházi vezető volt, hanem jelentős birtokokkal és politikai befolyással rendelkező szereplő is. Arnold korai fellépése ebben a közegben értelmezhető: a városi önkormányzati törekvések, a püspöki világi hatalom és az egyházi vagyon kérdései szorosan összekapcsolódtak.
A hagyomány szerint Arnold reguláris kanonok volt. Ez azt jelenti, hogy olyan klerikusi közösséghez tartozott, amely közös életet élt és a Szent Ágoston regulájához kapcsolódó kanonoki hagyományban állt. Ez nem azonos a későbbi értelemben vett ágostonos remeték rendjével, ezért Arnoldot pontosabban reguláris kanonokként, nem pedig későbbi rendi értelemben vett ágostonos szerzetesként célszerű leírni.
Bresciában Arnold a klérus gazdagságát, a püspöki világi hatalmat és az egyházi birtoklást bírálta. Fellépése rokon vonásokat mutatott az észak-itáliai reformmozgalmak, köztük a korábbi pataria egyes törekvéseivel, de programja radikálisabban kapcsolta össze az apostoli szegénység eszményét az egyházi birtokhatalom elutasításával.
Tanulmányai és kapcsolata Abélarddal
A hagyomány szerint Arnold Párizsban Pierre Abélard tanítványa volt. Ezt az állítást Otto von Freising közvetíti, és sok későbbi összefoglaló átvette. A modern kutatás azonban óvatosan kezeli, mert közvetlen bizonyítékai korlátozottak. Valószínű, hogy Arnold kapcsolatba került a franciaországi iskolai és teológiai viták világával, de Abélardhoz fűződő tanítványi viszonyának pontos jellege nem tisztázható teljes bizonyossággal.
Párizsi tartózkodásának hagyománya azért vált fontossá, mert Arnoldot később több forrás Abélard környezetéhez kapcsolta. Abélardot a 12. századi teológiai viták egyik legjelentősebb alakjaként tartják számon, Arnold pedig a források szerint a sensi eljárás idején is az ő oldalán állt. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy Arnold tanítása egyszerűen Abélard filozófiai vagy teológiai álláspontjából vezethető le.
Fellépése Bresciában
Arnold bresciai tevékenységének középpontjában az a meggyőződés állt, hogy a klérusnak apostoli szegénységben kell élnie, és az egyházi hivatal viselői nem birtokolhatnak világi hatalmat és jövedelmező földbirtokokat. A püspöki vagyon és a város fölötti püspöki befolyás bírálata miatt hamar konfliktusba került a helyi egyházi vezetéssel.
Bresciában Arnold tanítása nem pusztán erkölcsi feddésként hatott. A városi kommunális törekvések és a püspöki hatalom közötti konfliktusban politikai jelentőséget is kapott. Arnold azt állította vagy legalábbis következetesen sugallta, hogy a lelki hatalom tisztaságát veszélyezteti, ha a püspökök és papok világi birtokok, regáliák és politikai jogok birtokosai. Ez a gondolat a korabeli egyházi rend számára nem egyszerű reformjavaslatnak, hanem a kialakult egyházkormányzati és társadalmi szerkezet radikális megtámadásának tűnt.
Fellépése miatt el kellett hagynia Bresciát. A források nem minden részletben egyeznek meg abban, pontosan mikor és milyen körülmények között távozott, de a bresciai konfliktus volt az a kiindulópont, amely Arnoldot szélesebb európai egyházi-politikai viták szereplőjévé tette.
Elítélése a második lateráni zsinaton
Az 1139-es második lateráni zsinat Arnoldot hallgatásra és száműzetésre kötelezte. A zsinat elsősorban az 1130-as pápai szakadás lezárásával, II. Ince pápa tekintélyének megerősítésével és a latin egyház fegyelmi reformjával foglalkozott, de az eretneknek vagy egyházfegyelmet veszélyeztetőnek minősített mozgalmakat is elítélte. Arnold ügye ebbe a tágabb reform- és fegyelmi keretbe illeszkedett.
Az elítélés nem pusztán egyetlen dogmatikai tétel miatt történt. Arnold fellépését a korabeli egyházi vezetés azért tartotta veszélyesnek, mert az apostoli szegénységre hivatkozva megkérdőjelezte az egyházi birtoklást, a püspöki világi hatalmat és később a pápaság római politikai uralmát is. A zsinat tehát nem modern értelemben vett társadalompolitikai vitát folytatott Arnolddal, hanem a 12. századi keresztény társadalom egyházi rendjét fenyegető tanítást látott benne.
Sens, Párizs és száműzetése
1140 vagy 1141 körül a sensi zsinat Abélard ügyével kapcsolatban ismét Arnold ellen fordult. A hagyomány szerint Arnold Abélard oldalán állt Clairvaux-i Bernáttal szemben. Bernát Arnoldot veszélyes szakadárnak és a közösségi béke megbontójának tekintette. Levelei fontos források Arnold recepciójához, de polemikus szövegek, ezért nem adnak semleges képet Arnold tanításáról.
A sensi eljárás után Arnoldra monostori elzárást vagy hallgatási kötelezettséget róttak, de ennek végrehajtása nem volt következetes. A források szerint Párizsban egy ideig tovább tanított vagy prédikált, majd Franciaországból távozott. Később Svájcban és a birodalom területén is megfordult; különösen Zürich és Konstanz környezetével kapcsolatban említik.
Ezek az évek Arnold életének nehezebben rekonstruálható szakaszához tartoznak. A források elsősorban ellenfelei nézőpontjából őrizték meg mozgását, ezért a pontos időrend több ponton bizonytalan. Annyi azonban világos, hogy Arnold nem maradt meg helyi bresciai reformernek: tanítása és személye a nyugat-európai egyházi reformviták szélesebb hálózatába került.
Visszatérése Itáliába és a római kommuna
1145 körül Arnold visszatért Itáliába. A források szerint III. Jenő pápa előtt Viterbóban bűnbánatot tartott vagy formálisan kibékült az egyházzal. Ezután Rómába ment, ahol bekapcsolódott abba a kommunális mozgalomba, amely az antik római szenátus eszméjére hivatkozva korlátozni kívánta a pápa világi hatalmát.
A római kommuna kialakulása nem Arnold személyes alkotása volt, és nem modern értelemben vett demokratikus köztársaságként értelmezendő. A mozgalom a középkori városi önkormányzatiság és a római antik hagyomány politikai képzeletvilágából merített. Arnold azonban fontos szellemi és prédikátori szereplője lett annak a törekvésnek, amely a pápát lelki vezetőként kívánta elismerni, de világi uralmát elutasította.
Arnold római tanítása szerint a klérusnak és különösen a pápának le kell mondania a világi hatalomról és birtokról. Ez a nézet a korabeli római politikai helyzetben közvetlenül érintette a pápaság városi uralmát és a pápai állam kialakuló intézményeit. Emiatt Arnold nem csupán teológiai vitapartnerként, hanem politikai veszélyforrásként is megjelent a pápai kúria szemében.
Elfogása és kivégzése
IV. Adorján pápa pontifikátusa idején a római kommuna és a pápaság közötti konfliktus kiéleződött. A pápa Rómát interdiktum alá helyezte, miután a városi zavargások során egy bíboros vagy egyházi személy ellen erőszak történt. A nyomás hatására a rómaiak elfordultak Arnoldtól, vagy legalábbis nem tudták tovább megvédeni őt.
1155-ben, I. Frigyes Barbarossa itáliai hadjárata idején Arnoldot elfogták és átadták a római hatóságoknak. Perének pontos menete a fennmaradt forrásokból nem rekonstruálható teljes bizonyossággal. Valószínű, hogy egyházi elítélés és lefokozás után világi hatóság hajtotta végre az ítéletet. Arnoldot felakasztották, testét elégették, hamvait pedig a Tiberisbe szórták, hogy ne válhassanak tisztelet tárgyává.
A kivégzés körülményeinek leírásakor különbséget kell tenni az egyházi elítélés, a pápai politika, a császári hadjárat és a világi végrehajtás között. A források nem támasztják alá egyszerűen azt a leegyszerűsítő megfogalmazást, hogy Arnoldot „a pápa kivégeztette”; ugyanakkor az is világos, hogy elítélése és halála szorosan kapcsolódott a pápaság világi hatalmával szembeni római politikai konfliktushoz.
Tanítása
Apostoli szegénység
Arnold tanításának középpontjában az apostoli szegénység állt. Úgy vélte, hogy a klérus lelki tekintélye összeegyeztethetetlen a világi gazdagsággal, a birtokhatalommal és a politikai uralommal. A források szerint különösen élesen bírálta azokat a püspököket és papokat, akik földbirtokokkal, regáliákkal és világi hatalmi jogokkal rendelkeztek.
A 12. századi kontextusban ez a tanítás nem pusztán személyes aszketikus eszmény volt. A püspökök és apátok sok helyen jelentős birtokosok és politikai szereplők voltak, ezért az egyházi vagyon elutasítása a kor társadalmi és politikai rendjét is érintette. Arnold programja így egyszerre volt vallási reformkövetelés és a fennálló egyházi-világi hatalmi szerkezet radikális kritikája.
Egyházi vagyon és világi hatalom
Arnold legvitatottabb állítása az volt, hogy a klérusnak nem kellene világi birtokokat és hatalmi jogokat birtokolnia. Egyes források szerint azt tanította, hogy a birtokkal rendelkező klerikusok, regáliákat birtokló püspökök és vagyonnal rendelkező szerzetesek nem tölthetik be hitelesen lelki szolgálatukat. A későbbi források ezt olykor úgy fogalmazták meg, hogy az ilyen klerikusok nem üdvözülhetnek; e vád pontos tartalma azonban forráskritikai óvatosságot igényel.