Az olasz fasizmus Benito Mussolini vezette szélsőjobboldali politikai mozgalom volt, amely 1922-ben megszerezte a hatalmat Olaszországban, amelyet mintegy húsz évig (Ventennio), a második világháború végéig meg is tartott. A szövetségesek itáliai partraszállása után, 1943-tól befolyása a német katonai uralom alatt álló észak-olaszországi Olasz Szociális Köztársaságra korlátozódott.
Az olasz fasizmus számos hasonló mozgalom és párt példaképe lett Európa különböző államaiban, köztük a német nemzetiszocializmusé is.
Etimológiája Az olasz eredeti fascismo szó a latin fasces egy fejsze köré kötött vesszőnyaláb, amely az ókori római magisztrátus jelképe volt, és tulajdonképpen az „egységben az erő” elvét szimbolizálta: egyetlen vesszőt könnyű eltörni, de egy vesszőnyalábot már szinte lehetetlen. A vesszőnyalábra tűzött harci bárd egyszerre volt vallási és politikai szimbólum, mert nemcsak az áldozati állatok leölésére, hanem elítéltek, államellenes felforgatók vagy hadifoglyok kivégzésére is használhatták a magisztrátus parancsára.
Az olasz nyelvben a fasci szó szövetséget jelent. Mussolini először 1915-ben használta, amikor „Fasci d'azione rivoluzionari” (Forradalmi akciószövetségek) néven megalapította első saját szervezetét. Ezt követte 1919-ben a hazatérő frontharcosokból megalakított Fasci di combattimento (Harci szövetség), majd az 1921-ben létrehozott Partito Nazionale Fascista (tulajdonképpen „Nemzeti Szövetségi Párt”). A fasizmus egyik korai kommentátora már rámutatott: „A fasizmus neve önmagában semmit nem mond a mozgalom szelleméről és céljairól. A fascio azt jelenti, egyesület vagy szövetség, a fasiszták egylettagok, a fasizmus pedig egyletesdi”.
Lényeges megkülönböztető jegyei bélyegkép|Benito Mussolini ábrázolása korabeli propagandaplakáton Az olasz fasizmus ideológiájának lényegi elemei a következők voltak: Szélsőséges nacionalizmus, populizmus, vezérkultuszClemens Zimmermann: Das Bild Mussolinis. Dokumentarische Formungen und die Brechungen medialer Wirksamkeit. In: Gerhard Paul: Visual History. Ein Studienbuch, 225. o. („Mussolinis Selbstdarstellung und die mit ihr verbundene Ästhetisierung, Spektualisierung und Personalisierung von Politik (in einer spezifischen Form von Versammlungsöffentlichkeit) stellten wesentliche Kennzeichen politischer Kultur des Faschismus dar. […] Der ‚Mussoliniismus‘ wurde schrittweise zum Charakteristikum der Selbstdarstellung des Systems, zur Hauptbedingung seines Zusammenhalts.“) Radikális, erőszakos antikommunizmus.Ernst Nolte: Der Faschismus in seiner Epoche. Action française – Italienischer Faschismus – Nationalsozialismus, Taschenbuchausgabe, Piper, München, 1984, 253. o. uö. Irredentizmus: többek között az Adriai-tenger horvátországi partjának annektálására irányuló törekvés Voluntarista kultúr- és gazdaságpolitika, a politikai akarat jelentőségének és lehetőségeinek végletes eltúlzása.Manfred Hinz: Die Zukunft der Katastrophe. Mythische und rationalistische Geschichtstheorie im italienischen Futurismus, 1–18. és 89–111. o. Tömegmegmozdulások rituális megjelenítése, felvonulások, zászlók, jelvények és egyenruhák széles körű alkalmazása Az ókori Római Birodalom mint „előd” kultuszának végletekig eltúlzott ápolása, együtt egy „forradalmian” dinamikus aktuálpolitikávalBenito Mussolini: La Dottrina del Fascismso, 1933 („Lo Stato fascista è una volontà di potenza e d'imperio. La tradizione romana è qui un'idea di forza. Nella dottrina del fascismo l'impero non è soltanto un'espressione territoriale o militare o mercantile, ma spirituale o morale. […] Per il fascismo la tendenza all'impero, cioè all'espansione delle nazioni, è una manifestazione di vitalità; il suo contrario, o il piede di casa, è un segno di decadenza:“) Korporatív gazdasági modell, amely az egyes termelési ágak szerint szervezi a társadalmi termelést és a politikai irányítást egyaránt. A szakmai testületek, korporációk átveszik a parlament szerepét Camera dei deputati|Camera dei Fasci e delle Corporazioni. A párt- és állami vezetés egybeolvadása. (Az 1922-ben létrejött Fasiszta Nagytanács (Gran Consiglio del Fascismo) 1928-tól vezető állami szervvé vált.) Az állami erőszak kiemelt szerepe az ideológiában és a gyakorlatban egyarántJens Petersen: Kriminalität und politische Gewalt im faschistischen Italien. Ein deutscher Blick auf ein italienisches Problem. In: Sigrid Schmitt und Michael Matheus (szerk.): Kriminalität und Gesellschaft in Spätmittelalter und Neuzeit. 119. o. („In der historischen besteht weitgehend Übereinstimmung darüber, die Gewalt als einen ‚fundamentalen Bestandteil‘, ja als die ‚eigentliche Substanz des Faschismus‘ zu betrachten.“)Klaus von Beyme: Politische Theorien im Zeitalter der Ideologien. 685. o. A pártok kritikája, a saját mozgalom anti-pártként való felfogása az 1919–1922 közötti szakaszban, utána pedig „új típusú tömegpártként” való meghatározása.
Az olasz fasiszta mozgalom modernista-forradalmi és konzervatív-tradicionalista irányzatai között újra meg újra feszültségek keletkeztek. Mussolini maga sokáig ingadozott e két felfogás között. Különösen 1921 és 1925 között nagy gondot fordított arra, hogy e két ellentétes erőt összetartsa. A fasizmus ellentmondásos önmeghatározása és bizonytalan identitása hozzájárult ahhoz, hogy erősen különböző társadalmi áramlatokat tudott magához kötni.
Az olasz fasizmus elhelyezkedése a jobb-baloldali politikai spektrumon Az olasz fasizmus, bizonyos baloldali színezetű kezdetek után az 1920-as évek elején egyértelműen jobbra tolódott. Mussolini maga igyekezett csökkenteni ennek a felosztásnak a jelentőségét, különös tekintettel arra, hogy a mozgalom jobbratolódása belső törésvonalak kialakulásához vezetett. Az úgynevezett „fasiszta baloldal” tagjai Michele Bianchi, Giuseppe Bottai, Angelo Oliviero Olivetti, Sergio Panunzio és Edmondo Rossoni, akik a nemzeti szindikalizmus mellett szálltak síkra – szembehelyezkedve a parlamenti liberalizmussal – a gazdaság modernizálása és a munkások, az egyszerű emberek érdekében. A „fasiszta jobboldalhoz” tartoztak a félkatonai Squadristi és az Olasz Nemzeti Társulás (ANI) tagjai. A Squadristi csoport célja a teljes diktatúra bevezetése volt, míg az ANI tagjai, köztük Alfredo Rocco, tekintélyuralmi korporatív államot akart létrehozni a liberális állam helyébe, megőrizve a létező eliteket. Később kialakult a monarchista fasiszták csoportja is, amely abszolút monarchiát szeretett volna létrehozni Viktor Emánuel királlyal az élén.
Mussolini bukása, majd a németek általi kiszabadítása után, az Észak-Olaszországban létrehozott Olasz Szociális Köztársaság (Salòi Köztársaság) keretében megint baloldali vonásokkal próbálta újra-radikalizálni mozgalmát. Értékelése szerint bukására azért kerülhetett sor, mert az olasz konzervatív burzsoázia elárulta őt.Terence Ball–Richard Bellamy: The Cambridge History of Twentieth-Century Political Thought. 133. o. Javasolta munkástanácsok létrehozását és a profit megosztását a munkások és a tulajdonosok között. A területet ellenőrzésük alatt tartó német hatóságok azonban figyelmen kívül hagyták ezeket a kezdeményezéseit.
Története Kialakulása Az olasz fasizmus alapítója Benito Mussolini, aki politikai tevékenységét az Olasz Szocialista Pártban (PSI, Partito Socialista Italiano), mégpedig annak baloldali szindikalista szárnyán kezdte meg. Mussolini többek között az Avanti nevű pártlap főszerkesztője is volt.
Bár Mussolini 1914-ben aláírta a PSI háborúellenes kiáltványát, hamarosan ezután megalakította a „Forradalmi akció szövetségei” (Fasci d’Azione Rivoluzionaria, FAR) elnevezésű szervezetet, amely síkraszállt Olaszországnak a háborúba való belépése mellett. Más jobboldali nacionalista csoportokkal együtt, mint az 1910-ben alapított Associazione Nazionalista Italiana Mussolini síkraszállt a „felszabadítatlan területek” (terre irredente), az akkor még az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó olasz lakosságú területek, mint Trident és Trieszt Olaszországhoz csatolása mellett. Ezután kizárták a szocialista pártból. Ettől kezdve Mussolini harci osztagai erőszakos eszközökkel léptek fel a szocialista és a kommunista pártok, szervezetek, a baloldali munkásmozgalom ellen.
Az első világháború után Mussolini 1919 márciusában Milánóban részt vett a Fasci di Combattimenti (Harci szövetségek), a később közkeletűen feketeingeseknek nevezett szervezet megalakításában, amely tekintélyuralmi rendszer bevezetését és a párizsi szerződések revideálását követelte Olaszország érdekeinek megfelelően. Véleményük szerint ugyanis Franciaország és Nagy-Britannia nem teljesítette az 1915-ös titkos londoni szerződésben tett ígéreteit, miszerint Olaszországnak a központi hatalmakkal fennálló szövetsége felmondása és az ellenük irányuló hadba lépés esetére jelentős területeket ígért. Olaszország ugyan jelentős területeket kapott (Dél-Tirol, Trento, Isztria), jóval nagyobbat, mint amit az olasz csapatok a háború során el tudtak foglalni, de kevesebbet, mint ami szerettek volna. Emiatt kelt életre az olasz közvéleményben az „ellopott” vagy „megcsonkított” győzelem legendája (vittoria mutilata). A londoni szerződés ugyanis előirányozta Dalmácia, Albánia bizonyos részeinek, sőt az Oszmán Birodalom egyes területeinek (Antalya, Konya) olasz kézre juttatását is. Olaszország ugyancsak kimaradt az afrikai német gyarmatoknak a győztesek közötti elosztásából. (Viszont Libia 1911 es 1947 között olasz gyarmat volt.)
1919–20-ban az első világháború utáni gazdasági nehézségek, valamint az oroszországi, illetve bajorországi és magyarországi bolsevik jellegű forradalmak nyomán Olaszországban is jelentős munkásmegmozdulásokra, tüntetésekre, sztrájkokra került sor, amelyeket erőszakos gyár- és földfoglalások is kísértek. Ezek tovább súlyosbították az ország gazdasági helyzetét. Mussolini az olasz társadalom nagy részének a bolsevik forradalomtól való félelmét arra használta fel, hogy önmagát a jog és a rend védelmezőjének állítsa be. Squadristi nevű paramilitáris harci osztagai rátámadtak a szakszervezetekre, a baloldali pártokra, és a fasiszták által nem kedvelt politikusokra, elsősorban Észak- és Közép-Olaszországban.
Ebben az időszakban került sor Gabriele D’Annunzio fiumei kalandjára is, amikor csapatai élén meghódította a versailles-i békerendszer által Jugoszláviának ítélt, de nagyrészt olasz lakosságú Fiumét és ott egy „prefasiszta” jellegű rendszert hozott létre, korporatív berendezkedéssel, tömegrendezvényekkel és a fasizmust előrevetítő szimbólumrendszerrel.
Az olasz fasizmus 1921–22-ben gyorsan erősödött szervezetileg, miután egy sor földmunkásszervezet is csatlakozott hozzá. Hamarosan a legnagyobb tömegmozgalommá vált Olaszországban. 1921. november 7-én Rómában Mussolini megalakította a Fasci di Combattimento alapjain a Nemzeti Fasiszta Pártot (Partito Nazionale Fascista), 1922. október 31-én pedig a Menetelés Rómába (Marcia su Roma) néven elhíresült puccsszerű akciójával elérte, hogy a király miniszterelnökké nevezze ki.
Még ekkor sem volt azonban a mozgalomnak egységes szervezete. Több, gyakran helyi vezető személyiségekhez kapcsolódó „kristályosodási pontja” volt. A vidéki körzetekben a fasiszta csoportosulások továbbra is félkatonai szervezetek jellegét öltötték, a városokban azonban inkább a politikai mozgalmi formák domináltak. A vidéki fasiszták élcsapat-szerű kádermozgalomnak tekintették magukat, és erősen ellenálltak Mussolini néppárttá alakulást célzó terveinek. A Duce mindinkább a városi, főleg a római és a nápolyi szervezetekre támaszkodott. Táborába bevont egy sor, korábban is ismert politikust. Nem sikerült azonban megszüntetnie a feszültségeket a vidéki és a városi szervezetek között. Ugyancsak kudarcot vallottak azok a törekvései, hogy városi munkásszervezeteket is csatlakozásra bírjon.
A vezéri kultusz